Csukás István opusa sokunk gyermekkorának meghatározó élménye. A harminchárom éve debütált bábfilm immáron etalon, amely kitörölhetetlenül beépült a magyar kultúra kánonjába is. Mindemellett osztatlan siker – nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne rajongott volna e szeretnivaló és szeretetéhes böszme szörnyért. Csukás előítéletességről, másságról, elfogadásról és toleranciáról szóló története, szerethetően sete-suta, antihős figurái, a Lévai Sándor álmodta bumfordi bábalakok, és nem utolsósorban Bodrogi Gyula, Sztankay István, Csákányi László és Kaló Flórián zseniális szinkronhangja mind-mind hozzájárul(t) ehhez a sikerhez.
Bár az ember sejti, hogy e kivételes konstelláció megismételhetetlen – a varázslat más dimenzióba át nem ültethető (lásd a Vuk nemrég bemutatott, csúfosra sikeredett és csúfosan megbukott 3D-s változatát), mégis titkon igencsak reménykedik és szurkol. Mert hát nem szeret legendát porba hullani látni. S ha már családos, abban is igen reménykedik, hogy a számára oly fontos élmény gyermekében is éppoly mély nyomot hagy majd.
A József Attila Színház előadásán mind a nosztalgiázásra vágyó felnőttek, mind az újra váró gyerekek boldogan ülik végig a kétszer egy órát. Ugyanakkor mi sem csupán nosztalgiát kapunk, s a gyerekek is megéreznek tán valamit a Süsüt övező „többgenerációs” szeretetből, a Süsü-mese legendás múltjából. Az előadás hű is a harminckét évvel ezelőtti mintához, és némileg el is tart tőle – önálló életet él.
A történet csupán egy kerettörténettel egészül ki, a dalok is a régiek, bár két új nótát azért írt Bergendy a többihez, ám ami talán a legfontosabb: Süsü külső megjelenésre is az eredeti maradt. A hangszórókból Bodrogi Gyula hangját halljuk. Az egykori Süsü-hang nyitja az előadást, hiszen, ahogy Csukás István is nyilatkozza egy helyütt, Bodrogi nélkül nincs Süsü. E „nyitánnyal” tisztelegnek hát az örök Süsü előtt, aki mellesleg nemcsak színpadi utódját, Dányi Krisztiánt engedi útjára ekképp, de történetbeli utódját, kisunokáját is, hogy ő mesélje el nagyapja hajdani kalandjait.
A kisunoka azonban némileg várat még magára. Helyette az eredetitől eltérően egy pizsamás kisfiú érkezik a meséken túlról, a valóságból, játékaival és egy fáradt apukával, aki altatni próbálja fiát, a mesélés közben azonban maga alszik el. E kisfiú révén a Süsü-rajongó mesehallgató is megidéződik, ráadásul még szerepet is kap Süsü történetében. Nem is akármilyet: Süsü sok viszontagsága tulajdonképpen e fantáziájával és babáival magára maradt kisfiú álma lesz, Süsü pedig csupán egy báb a kezén. E geggel egyúttal vissza is utal az előadás az eredeti műfajra. A bábelőadásnak azonban itt vége is, Süsü egy pillanat alatt életre kel, és életnagyságúvá növekedik. A „valóságból” villámgyorsan és a legnagyobb természetességgel evezünk át a mese birodalmába. Fáradt apukából így lesz hős királyfi, anyukából szépséges királylány, játékmanókból pedig a mesét benépesítő alakok: fahasábok, vadvirágok, cölöpök, udvarnép, mikor mi kell.
E remake-ben, amelynek létrejöttében Csukás István is hathatósan közreműködött, van minden: álom és valóság összefonódása, szóviccek és szójátékok, a nézőtér bejátszása és kiplakátozása, a közismert dalok spontán együtténeklése s a közönség bevonása a játékba – két táborra osztás, szurkolás; és persze némi önirónia. Legfőképp azonban felszabadult, jókedvű, örömteli játék van és csapatmunka, merthogy itt még a „statiszták” is oly remekül adják a szerepüket, hogy a főszereplők mellé zárkóznak szép fokozatosan.
Egy biztos kéz, a rendező Harangi Máriáé találékonyan tartja össze e bájos, ötletteli produkciót, amelyben a címszereplő, Dányi Krisztián testestül-lelkestül bújik Süsü bőrébe és figurájába. Dányi méltó utóda Bodroginak. (A báb egyébként technikailag is elképesztő: a szájmozgás és a hangzás szinkronja szinte tökéletes.) Az egyetemistaként debütáló Csórics Balázs inkább királyfiként meggyőző, jobban is áll neki e szerep, gondos apukaként még bizonytalannak tűnik. Kovalik Ágnes egy csupán külsejében hibátlan királylányt ad – nem szokványos figura az övé. A bábfilmbelihez hasonlóan vannak félelmei, szorongásai és hibái. Józsa Imre is nagyszerű a gyermeteg, állandóan vacogó, szalvétagyűjteményébe beleszerelmesedett király szerepében. Rég láttam ilyen jónak. Galambos Erzsi pedig egész egyszerűen lubickol ebben az előadásban, láthatóan igencsak kedvére való e játék. Nekünk meg az övé. A vénlányosan élveteg, ámde gondoskodó dada figurájának megannyi árnyalatát mutatatja meg. A többieken is egytől egyig érezhető az odaadás és a játék öröme, szerepnagyságtól függetlenül. Ömböli Pál és Fila Balázs párosa (Trunkó–Brunkó), Háda János (kancellár), Gieler Csaba (írnok), Juhász György (sárkányfűárus) mind-mind remek karaktert hoz.
Csukás meséjének szelleme láthatóan megfertőzte az alkotókat, de a személyes emlékek s a produkció létrejöttét övező nagy érdeklődés is pozitív energiákat adott. Nem utolsósorban pedig jót tett a frissítés is a színháznak – a Vas utcai negyedéves zenés színész osztály néhány tagja, Molnár Gyöngyi, Bakos-Kiss Gábor, Fejszés Attila révén.
Boráros Szilárd egyszerűségében praktikus díszlete kellőképp meseszerű és titokzatos a két óriás kacskaringós virágmotívummal. A király számára zanzásított sárkánytörténelem árnyjátékba foglalása pedig maga a virtuozitás.
Gyerekelőadásoknál persze mindig érdemes a gyerekek reakcióit is figyelni, mert hát mit számít a kritikus ujjongása vagy fanyalgása, ha annak, akinek elsősorban szól az előadás, más a véleménye. Itt azonban ebben sem volt hiba: lelkesedés és öröm egyöntetű volt a nézőtéren. Igazi családi színháznak bizonyul a József Attila Színház új bemutatója, amelyről valóban elmondható, hogy egyaránt szórakoztat kicsit és nagyot. Süsü így tartja fitten bennünk az örök gyereket, és így marad maga is örökéletű sárkányfi.
MARIK NOÉMI
