Azt hiszem, vagyunk néhányan, akiknek már csak azért is különösen kedves a gyulai Shakespeare Fesztivál, mert a szemünk előtt cseperedett fel. Vagyis a merésznek tetsző ötletből – hogy egy alföldi kisváros nemzetközi színházi fesztivált rendezzen a nyár közepén – előbb valóság, majd hagyomány lett. Ráadásul a fesztivál tradícióvá válása, a nemzetközi hírű együttesek visszatérő látogatásának mind megszokottabbá váló élménye egybeesett a város csinosodásával. Ma már éppoly természetesnek tűnik a sétálóutca mediterrán hangulata, a szökőkutak csobogása, a fesztivált sajátos választékkal köszöntő éttermek kínálata, mint az, hogy Nekrošius, Koršunovas vagy éppen Purcărete társulatát láthatjuk a művelődési központ (sajnos, változatlanul klimatizálatlan) színháztermében játszani. Még akkor is, ha ezen előadások törzsközönségét érezhetően a színházi szakma adja – a nyaralók és a helybeliek többsége inkább a szabadtéri színházi programokra kíváncsi. S mind hangsúlyosabbak a kísérőprogramok: a rangos koncertek, a neves színháztörténészek, kritikusok részvételével megtartott konferenciák, a kiállítások, a filmvetítések. És akinek netán ennyi már sok a színházból, még mindig választhatja a Várfürdőt…
Noha természetes, hogy nincs két egyforma év, s nem minden előadás sikerülhet maradéktalanul, érezhető a törekvés, hogy mind szélesebb legyen a paletta. Idén a két „húzónév” Peter Brook és Oskaras Koršunovas volt, de a fiatal nemzedék is fókuszba került, hiszen láthattuk a gdański Wybrzeże Teatr előadását, A makrancos hölgyet is, amelynek ifjú rendezőjét, a Lupa-tanítvány Szymon Kaczmareket sokan a Warlikowski utáni nemzedék egyik legtehetségesebb lengyel rendezőjének tartják. Ezúttal is érkezett „egzotikusabb” helyről előadás (a jereváni Macbeth), s nem maradt el a saját bemutató sem – ezúttal a beregszászi színházzal koprodukcióban született meg az Ahogy tetszik. S a hagyományhoz híven most is láthatóak voltak az évad legsikeresebbnek vélt magyar Shakespeare-bemutatói. Magam Peter Brook Shakespeare-szonettekből készült előadását (Love is my sin) sajnos nem tudtam megnézni, A makrancos hölgyről pedig már volt alkalmam másutt írni, így a továbbiakban a másik három gyulai bemutatóról számolok be.
Volt előadás, amely egyértelműen csalódást okozott. Nem könnyű megmondani, mi bosszantóbb a Jereváni Drámai Színház Armen Khandikyan rendezte Macbethjében: az elkoptatott metaforák túlburjánzása, az atmoszféra kellemetlen művisége vagy az egyes játékötletek inkonzisztenciája. Az a fajta lírai-szimbolikus színház, amely a szavak mellett (vagy azok helyett) a képek erejére, a zenei-akusztikus hatásra – illetve az elsősorban ezekkel az eszközökkel megkonstruált, pontosan fel nem fejthető, inkább érezhető, körülírható metaforákra – épít, akkor igazán erős és hatásos, ha mindez eredeti színházi nyelvvé áll össze, melynek segítségével a játék képes „elvarázsolni” nézőjét. (E tekintetben az utóbbi három év Nekrošius-előadásai igen magasra tették a mércét.) Khandikyannak erre esélye sincs, mivel többnyire banális, közhelyes képekből építkezik, ötleteinek pedig semmilyen következménye nincs a játékban. A boszorkányok például nagyon is evilági lények, akikben mintha csak Lady Macbeth sokszorozódna meg. A kézzelfogható, elérhető csábítás érzéki kivetítése (melynek sem a tradicionális ártó szellem-elképzeléshez, sem a boszorkányokat az emberi ambíciók szimbolikus megjelenéseként feltüntető interpretációhoz nincs köze) akár eredeti értelmezés kiindulópontja lehetne, de a rendező nemcsak nem viszi tovább e gondolatot, hanem a három boszorkány mellett fellépteti a még a konvencionálisabb előadásokból is csaknem mindig kihúzott Hekatét, akinek szerepe így teljesen értelmezetlen marad. Láthatunk továbbá egy Bolondot is, aki azonban nem a hagyományos szerepkörében van jelen, hanem egyfelől Macbeth társává (?), másfelől az előadás narrátorává válik. Gyakorlati funkciója viszont nagyjából arra korlátozódik, hogy segít cipelni Macbethnek a feltételezhetően bűnei súlyát jelképező köveket a színpad egyik végétől a másikig. E folyamat többször, hosszasan és roppant jelentőségteljesen zajlik le. S miként a metaforikus alapú játékötletek hálója lyukacsos, éppúgy nincs következménye azoknak a rendezői ötleteknek, elgondolásoknak sem, amelyek a játék konvencionálisabb, realisztikusabb síkján érvényesülhetnének. Ami a legfurcsább: még a Macbeth és felesége közti jelentős korkülönbségnek sem adja magyarázatát a rendező. A meglepően üres, érdektelen előadásban nincs könnyű dolga a színészeknek, ám tény, ők sem javítanak sokat a helyzeten. Luise Ghambaryan Ladyje legalább érzéki erejével, kisugárzásával felhívja magára a figyelmet, Arthur Utmazyan viszont külsődleges gesztusokkal, erőtlenül játssza Macbethet, a mellékszereplők többsége pedig egyszerűen beleolvad a játszók karába.
Lírai-metaforikus színház Oskaras Koršu-novasé is, de a két előadás közt ég és föld a különbség. A Vilniusi Városi Színház Romeo és Júliája magával ragadó, eredeti, elbűvölő humorú, felszabadult játék. Koršunovas két szomszédos pizzériába helyezi a két rivális család (értelemszerűen időtlenített) történetét. A helyszín két szempontból is megadja az előadás alaphangulatát. Egyrészt pontosan érzékelteti, hogy a napi konfrontációk, összecsapások ellenére a Capuletek és Montague-k háborúja nem vérre megy; a napi rivalizálásból fakadó konfliktusokat csak az ifjúi képzelet növesztheti tragikussá. Másfelől a dagasztott tészták illata, látványa, no meg az általuk kínálkozó játéklehetőségek rögvest bájt, szívmelengető atmoszférát kölcsönöznek az előadásnak. A játék természetesen egyetlen pillanatra sem naturalista; már maga a Jurate Paulekaite tervezte díszlet (két hatalmas kredenc, rajtuk számos konyhai kellék, de más ódon dísztárgy, játék, sőt csontváz is, látszólag – de csak látszólag – szimmetrikus elrendezésben, előttük két szintén méretes konyhapult) is egyértelművé teszi ezt. A későbbiekben csaknem minden kellék több funkciót vesz fel: a liszt hol a csillámport helyettesíti (az esküvőnél), hol a kardozók kenik be vele kezüket – hogy azután persze ne karddal, hanem kinyújtott karral vívjanak meg. A konyhapultok ravatallá alakulnak. Hasonló könnyedséggel teremtődik meg minden szituáció az előadásban: az erkélyjelenet úgy játszódik, hogy a szerelmespár a kredenc különböző szintjein jelenik meg, s Romeo az egyik szintről jó ideig fejjel lefelé lóg. A pizzák persze soha nem készülnek el; csak addig fontos a tészta, amíg dagasztják, amíg az előadást bevezető hosszú némajátékban különböző figurákat szaggatnak belőle, vagy éppen egymást dobálják vele.
Az egészben az a legnagyszerűbb, hogy mindez egyetlen pillanatra sem érződik művinek, önkényesnek, izzadságszagúnak; minden hallatlan természetességgel történik. A játék svungjába precízen illeszkednek mind a konvencionális, mind az eredeti ötletek (Capuletné és Páris különösebben meg nem okolt viszonya, vagy a haláluk után a történteket lisztes arccal végigkövető szereplők jelenléte). A színészek is hasonlóképp könnyedek, természetesek. A legkisebb szerepeket játszók is megjegyezhető karaktereket teremtenek, s mindenki pontosan illeszkedik az elsöprő erejű ensemble játékba. Akinek pedig ki kell válnia ebből, az ki is válik. Romeo és Júlia nemcsak szerepénél, hanem alkatánál fogva is: Gytis Ivanauskas cingár, szőke, álmodozó tekintetű Romeóját remekül egészíti ki Rasa Marazaite teltkarcsú, tűzrőlpattant, akaratos Júliája. A két kiemelkedő alakítás a két szélső póluson születik: Egle Mikulionyte élesen elrajzolt, fergeteges humorú Dajkájának ellenpontja Dainius Kazlauskas mindent bevállaló, mégis mindenen kívül álló, roppant erőteljes Mercutiója. Az igazán komor tónusokkal ő is inkább csak eljátszik persze, mint ahogy az előadás a halállal, a tragédiával is játszik csak inkább; a mindent elsöprő játékosság nem hagy, nem is hagyhat helyet a megrendülésnek, a katarzisnak – mégsem marad hiányérzetünk. Ilyen fergeteges, magával ragadó, elbűvölő játékot csak egészen ritkán látni.
A Shakespeare Fesztivál fontos hagyománya, hogy magyar társulat is tart bemutatót. A nyári produkciók alapkérdése, hogy mi lesz velük később; csupán néhány előadás erejéig láthatók, vagy megoldható továbbjátszásuk. Ez utóbbi szempontból pragmatikus megoldás a koprodukció: ha a nyári bemutató közös vállalkozás valamely kőszínházzal, ősszel bizonyosan felkerül annak repertoárjára. És mégis: a számomra legemlékezetesebb gyulai bemutatók (a Shakespeare Fesztivál előtti időkben éppúgy, mint az utóbbi öt évben) nem koprodukcióban készült és tovább – sajnos – nem is játszott előadások voltak. Bocsárdi László Titus Andronicus-rendezésének egyes jelenetei, elemei sok év távlatából is erősen élnek bennem, a közelmúlt legizgalmasabb bemutatójának pedig egyértelműen a Vidnyánszky Attila rendezte Shakespeare-koszorút tartom. Ebben talán annak is szerepe van, hogy ezekkel az előadásokkal nem fordulhat elő az, ami a koprodukciókkal: a nyári bemutatót a társulatok kimondva-kimondatlanul előbemutatónak tekintik. Nem állítom, hogy ez tudatos és szándékos, de mint ahogy tavaly a kolozsvári III. Richárd félkésznek tűnt, a most a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal koprodukcióban készült Ahogy tetszik sem kelti kész előadás benyomását.
Az természetesen érzékelhető, hogy Vidnyánszky Attila rendezésének súlypontjai eltérnek a hagyományoktól. Az Ahogy tetszik az utolsó Shakespeare-komédiák egyike, távolról sem felhőtlen vígjáték. S nem pusztán Jaques tömény keserűséget, világfájdalmat közvetítő alakja miatt nem az; Rosalinda sajátos szerepjátéka sem emlékeztet a korai komédiák boldog kergetőzésére. Vidnyánszky azonban nem a kiismerhetetlen szerelmi szenvedély mélységeire és árnyalataira helyezi a súlyt, nem használ komor, sötét színeket, s nem is pszichológiai aspektusból közelít a történethez. Felszabadult komédiát rendez, olyat, ami leginkább a vásári komédiákhoz és a diákszínjátszáshoz áll közel, s amelyet helyenként finom líra árnyal.
Alekszandr Belozub vásári színpadot és/vagy bábszínházat idéző színes terének szinte minden része mozgatható; van benne (rajta) forgó, elfordítható fal, kinyitható ablakok és ajtók. A fal két oldala két külön világ: az udvaré és az erdőé. Utóbbit festett táj jelzi. Nemcsak a díszlet van szüntelenül mozgásban, hanem a szereplők is. Játékos, helyenként szellemes vagy éppen abszurd ötletekkel tűzdelt kergetőzés zajlik a színen; a cselekmény egyszerűsödik, a szerepek hierarchiája módosul. Nem Rosalinda, de nem is Jaques kerül a játék középpontjába, hanem Próbakő. Ebben ugyan annak is szerepe van, hogy a szerepet a jelenlegi társulat valószínűleg legerősebb egyénisége, Rácz József alakítja, de annak is, hogy az előadásban többnyire az önfeledt játékra kerül a hangsúly; a magasztosabb érzelmek, keserűbb hangok, filozofikus tartalmú mondatok vagy kiiktatódnak, vagy idézőjelek közé kerülnek. Jaques híres monológját (Színház az egész világ) például Próbakő végigkommentálja-végigbohóckodja, vastag humorral megjelenítve a monológ szimbolikus szereplőit, ami által a szöveg mély keserűsége rögvest tovatűnik. Amúgy is számos vendégszöveg és vendégdallam kerül az előadásba, s a Micimackó, illetve a közelmúlt több slágere általában remekül illeszkedik a játék sodrába. Szellemes (s vélhetően a szükségből erényt kovácsoló) ötlet az is, hogy miközben Rosalinda férfit játszik, addig az előadásban számos férfiszerepet színésznő alakít; egymás utáni „lelepleződésük” egyszerre bájos és mulatságos. (S van ennek az ötletnek egy roppant szellemes pandanja is: Charles, a birkózóbajnok szégyenletes veresége után maga is az erdőben bujdokol, s a száműzött herceghez csapódik, ám amikor itt is meglátja Orlandót, meggyőződésévé válik, hogy a fiú őt üldözi, így női ruhában próbálja álcázni magát.) Ám e mulatságos ötletsorozatnak megvan a hátulütője is: Jaques alakját – Vass Magdolna minden méltánylandó színészi igyekezete ellenére is – meglehetősen súlytalanná teszi a „nőiesítés”. Ami nem feltétlenül szükségszerű: meg lehetne, meg kellene találni azt az egyensúlyt, amely hagyja érvényesülni a rendezői-színészi kreativitást, de közben nem jelentékteleníti, súlytalanítja el a konfliktusokat, nem iktatja ki teljesen a filozofikus tartalmakat sem. Ez nemcsak itt igaz, hanem a játék számos más pontján is, s ez az, ami miatt nemcsak hiányérzetet hagy maga után az előadás, hanem jelzi önnön félkész állapotát is.
Ami vélhetően összefügg azzal, hogy a színészek többsége még láthatóan nem készült el szerepével. Miközben az ensemble játék helyenként egészen magával ragadó, fontos szerepeknek hangsúlyos pontokon a színészek nem tudnak igazi súlyt adni. Tarpai Viktória kedves, talpraesett lányt játszik Rosalindaként, de nem derül ki, miért játszik el Orlandóval és a többiekkel (sőt, a játék tétje sem igazán világos), így viszont szerepe nem válik fontosabbá bármely másik, boldogságát kergető lányalakénál. Kacsur Andrea finoman elrajzolt Céliája érdekesebb jelenség, de érthetetlen, mi vonzza a túl sokat karikírozó Sőtér István Olivérjéhez. Ferenczi Attila Orlandója egyelőre meglehetősen körvonalazatlannak érződik; váltásai az őszinte érzelmek és az ironikusan ábrázolt pózok között elmosódottak. Ezek a szerepformálások persze nyilvánvalóan érnek, erősödnek majd – párhuzamosan a produkció alakulásával. Szelektálhatóak az ötletek, továbbgondolhatóak egyes szituációk, ezek mentén gazdagíthatók a színészi alakítások – az lenne a meglepetés, ha az ősszel esedékes debreceni bemutatón nem egy érettebb, összeszedettebb, s a felszabadultan játékos formát megőrző, mégis mélyebb, filozofikusabb előadást láthatnánk majd.
URBÁN BALÁZS
