Molnár Piroska akkor sem volt sztár, amikor tele volt vele a magyar sajtó. Sorozatban játszott főszerepeivel, mindig érdekes kaposvári alakításaival vívta ki nagyon fiatalon a rangját. De az is igaz, hogy törékeny volt és tüneményesen szép, amikor A kaukázusi krétakör bemutatásakor a Film, Színház, Muzsika címlapfotóján bűvölte azokat (is), akik még nem jártak le Pestről színházat nézni Kaposvárra. Számomra az első és felejthetetlen találkozás Sütő András emlékezetes Lócsiszárához fűződik. A Szegedről érkezett fiatal Molnár Piroskát szerelmes és szerelmet ébresztő, az erdélyi író veretesen szép nyelvét visszafogott pátosszal megszólaltató Lisbeth-ként fedeztem fel a magam számára. De persze mondanom sem kell: ezzel nem voltam egyedül. Találóan és hitelesen dicsérte alakítását Szántó Erika, amikor észrevette, hogy „Molnár Piroska ritka varázslatra képes: színpadra lépésekor alig véteti észre friss szépségét. Ez a szelíd, belülről is sugárzó szépség csak akkor bomlik ki előttünk, amikor Kohlhaas Mihály megjelenik a színen. Ez a szépség érte és ő általa van, ő gyújtja ki Lisbeth arcát, ő lobbant szemébe fényt.” (Színház, 1975. március)

Hihetetlen, hogy ennek a sikernek immár harmincnégy éve, és a laudáció ugyanarról a szilfidnek a legjobb indulattal sem mondható, őszülő, tüsi hajú asszonyról szól – a megújuló Nemzeti Színház társulatának ma is gyakran látható oszlopos tagjáról, a fiatalok filmjeiben is jelen való művészről –, aki most itt ül velem szemben, egyedi tervezésű blúzban, bunda-meleg kardigánban, „hosszú” kávéját kavargatva a Centrál kávéházban. De ahogy beszélgetésünk a múltból a jelen felé kanyarodik, egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a Molnár Piroska – ugyanaz a Molnár Piroska. Aki immáron lassan négy évtizede él forró és viszonzott szerelemben a magyar színházzal.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja több évadon keresztülívelő sikersorozata idején sem volt már egészen kezdő. Szegedről érkezett, ahol a Naplemente előtt színrehozatalakor Ajtay Andor választotta maga mellé partnernek Inken szerepére. Kaposvárra, az odáig leggyengébbnek tartott „vidéki” színházba az ottani őrségváltás alkalmával a szegedi igazgató, Komor István hívta magával. Sajtólegendák szerint ugyanakkor Babarczy László a Nemzeti Színházba is ajánlotta, de a döntésre hivatottak szerint Molnár Piroska ehhez „nem volt sem elég szép, sem elég érdekes”. Így aztán már nem volt semmi akadálya, hogy – évtizedekre – Kaposvárott találja meg azt a színházi közösséget, ahol istenáldotta tehetsége kibontakozott, és ahol minden kétséget kizáróan nagy színésznővé is érett.

A pálya csúcsára vezető útja – látszólag, sematikus karrierregénybe illően – zökkenőmentes volt. Apa nélkül, szegény sorsban, korábban Pesten cselédkedő édesanyja mellett, meleg szeretetben nőtt fel, a kúnsági tanyavilágban. De ami mégiscsak rendhagyó volt, és később legalább olyan fontossá lett Molnár Piroska életrajzában: hogy anyjától nemcsak gondoskodó gyengédséget kapott, hanem különös érzékenységet, nyitottságot és a szép szeretetét. Meséket azokról a fényes pesti házakról, ahol mindenféle csodákat látott, amikor szerény cselédbérét színházra költötte. Ezek a megőrzött élmények sarkallták arra, hogy később is, ha tehette, a tanyáról is bejárjon a falusi moziba, és gyanútlanul, minden különösebb cél nélkül magával vigye a felnőtt mesékre, látványra, muzsikára rácsodálkozó kislányát. Akit viszont annyira elkápráztatott ez a mesevilág, hogy rövidesen ott tündérkedett a falusi tanítók által színre hozott János vitéz előadásában, és hamarosan már szerepet is kapott az iskolások Csipkerózsikájában. Mit számított az, hogy nem a címszerepet bízták rá, mikor boszorkányként is osztozhatott a sikerben. Mondani még nem nagyon merte, de lelkében már eltökélte, hogy ő bizony, ha felnő, mindenképpen színésznő lesz. Édesanyja, bármennyire dédelgette is nézőtéri emlékeit, józanabb volt nála. Az általános iskola elvégzése után középiskolába a szegedi Közgazdasági Technikumba íratta a kislányt.

 

Nekem akkor az is csoda volt, hogy életemben először eljutottam Szegedre.

Ahol viszont főként számok vártak, hiszen könyvelőnek készülhettél.

Soha, egyetlen percig sem. De tudomásul vettem és megértettem, hogy anyám biztos kenyeret akar a kezembe adni. A tanulás – főként a humán tárgyaké – nem okozott gondot, és ami a legizgalmasabb volt, kollégistaként rendszeresen jártunk színházba is. A kollégiumban találkoztam azzal a pedagógussal – Csontos Magdával –, aki annyira komolyan vette csak neki bevallott álmaimat, hogy kezdettől tudatosan terelgetett a cél felé. Addig is sokat olvasó diák voltam, de Magda magyar szakosként tudatosan és tapintatosan irányította érdeklődésemet, regényeket és verseket adott a kezembe. Megbeszélte velem az olvasmányaimat, meghallgatott, amikor az iskolában, ünnepélyeken, versenyeken szavaltam. Tőle kaptam Jevtusenko megrendítő és akkoriban elég nagy vihart kavaró Babij Jarát, és azzal készültem az akkor újra induló Ki mit tud?-ra

Amit persze megnyertél?

Nem tudom, hogy szerepeltem volna, ha sikerül is elmondanom a verset a zsűri előtt, de az egyébként jóindulatú fiatal rendező figyelmeztetett, hogy ne akarjam ezzel a számmal az ő nyakát is kitörni. Így aztán hirtelenjében egy Heltai-verset választottam nem létező „repertoáromból”, és örültem, hogy nem sültem különösebben fel vele. De a kudarc már nem ingatta meg elhatározásomat, hogy jelentkezem a Színművészeti Főiskola felvételijére.

Mennyire bíztál a sikerben?

Nagyon magabiztos voltam, de azért nem annyira, hogy ne adjam be a papírjaimat a szegedi Bölcsészkar magyar–francia szakára is. Viszont szerencsémre a Színművészetin mindig korábban tartották és tartják ma is a felvételiket. Ennek köszönhettem, hogy életemben először feljuthattam Pestre.

Már abban az időben sem sokan henceghettek azzal, hogy a felvételi elsőre sikerült.

Én az első fordulót rettentően élveztem, a második után is elégedett voltam, amikor ott helyben közölték a harmadik rosta időpontját. Még a pesti szállást is segítettek megoldani. A harmadik alkalommal megdöbbentem, amikor Juhász Gyula versének csak az első két sorát engedték elmondani. Énekelni is éppen csak elkezdtem, amikor közölték, hogy „köszönjük, elég”. Mire a portára értem, potyogtak a könnyeim. Azt éreztem, hogy mindennek vége. A kapuban a portás bácsi vigasztalt, otthon az anyukám. Hiába dúlt bennem korábban az önbizalom, két hét múlva mégis meglepetés volt, amikor megtudtam, hogy nemcsak felvettek, de kollégiumi helyet is biztosítottak.

Nem lehet, hogy a főiskolán akkoriban előnyt jelentett, ha valaki nemcsak szép és tehetséges, de hamvas falusi kislány, hiteles népi káder…

Tévedés. Mi sok évvel Soós Imréék, Horváth Teriék után kezdtük a pályát, már igazából nem fújtak a fényes szellők. Én pedig ugyanolyan érettségizett, olvasott szegedi lánynak számítottam, mint bárki más az évfolyamon. Az én szerencsém az volt a főiskolán, hogy Pártos Gézához kerültem. Aki osztályfőnökként nem a vizsgákra, hanem az életre készített fel. Nem akart bennünket a maga képére vagy egy általa elképzelt mintára formálni, hanem mindegyikünkből azt bányászta ki, ami eleve benne volt.

 

Tudod, hogy én ezt újságíróként nem először hallom? Ahány Pártos-tanítvánnyal interjút csináltam, mindenki ezt érezte és ezért lelkesedett érte.

Akkor talán azt is elmondták, ami engem például az egész pályámon végig kísért. Géza bácsi arra tanított, hogy a színész ne azzal kezdjen hozzá egy szerephez, hogy hogyan fogja ő ezt megcsinálni, hanem először helyezze el magát az egész darabban.

Tudom, hogy sok éve már Te is tanítasz. Tanárként sikerül az ő példáját követni?

Én nem színészi mesterséget, „csak” színpadi beszédet tanítok. De ennél a tantárgynál is megvolt a magam mestere. Méghozzá Sulyok Mária. Vámos László asszisztenseként egy különösen szerencsés, tehetséges osztályban – Fullajtár Andi, Ónody Eszter osztályában – kezdtem a tanítást. Később azután leendő bábszínészek lettek a tanítványaim, akiket meg kellett győznöm arról, hogy nem elég szépen beszélni, hitelesen játszani, meg kell tanulni okosan olvasni. A színész minden szerepben gondolatokat közvetít, és erre – a szöveg lényegének a kiemelésére – csak az képes, aki érti is, amit mond. Aki a teatralitástól való félelmében motyogni kezd, az elvész a legkisebb színpadon is. És a színésznek nem egyszer, hanem mondjuk százötvenszer kell újjászülni a szerepét.

Tartok tőle, hogy ez olyankor, amikor egy darab évekig van műsoron, nem minden este sikerül.

Persze hogy nem minden előadás egyforma. Tagadhatatlan, hogy ha az ember 15 éve játssza a gyerekeknek Bors nénit – mint én – akkor nem elég Nemes Nagy Ágnes szövegéért rajongani, szükség van arra az eltökéltségre is, aminek a színpadra lépés pillanatában minden alkalommal meg kell születnie. Köztudott és folyamatosan tapasztaljuk is, hogy a közönség sem minden este egyforma. A múltkoriban összehasonlítottuk Pogány Jutkával, melyikünk hogy látta, élvezte Csákányi Eszter Parti Nagy-estjét. Számomra óriási élmény volt, Jutka viszont – nyilván joggal – panaszkodott, hogy a közönség valahogy nem vette a lapot. De a színész csak abból indulhat ki, hogy a nézőnek az a premier, amire az ő jegye szól.

Pártos Géza pedagógiai módszeréről szólva azt hangsúlyoztad, hogy azt hozta ki belőled, belőletek, ami a növendékben benne volt. Ez egy naivánál vagy egy nagyon jellegzetes karakterszínésznél viszonylag egyszerűbb. De benned mindez együtt, sőt egy időben van meg. Éppen olyan hiteles vagy takarítónőnek, mint királynőnek. Ascher Tamás mondta, vagy írta rólad valahol, hogy parasztmadonna is vagy és vonzó, művelt nő, meg nem mellesleg boszorkány.

Ettől vagyok színésznő. Mert minden tulajdonságnak, szenvedélynek, indulatnak nyoma van bennem. Gondold meg, hányszor fordul elő az emberrel a hétköznapokban is, hogy megbántják, vagy csak rálépnek a lábára, meglökik a buszon, és abban a pillanatban úgy érzi, hogy ölni tudna. De persze, csak nyel egyet. Viszont, ha történetesen színész, akkor megőrzi, és alkalom adtán használja is ezt a benne megszületett indulatot vagy szenvedélyt. Komikus, de azért nagyon is jellemző történeteket mesélnek arról, hogy például Tőkés Anna hogy élte meg – nem csak a színpadon – a maga királynői méltóságát. Hogy aznap, amikor Gertrudist játszotta, azzal utasította el Porkai Ernőt, a férjét, hogy mit akar tőle, hiszen ő a királynő! Amikor én a Jelenetek egy kivégzésből festőművésznőjét játszottam, a bennem lévő művészi szélsőségekre építettem Galaxia szerepét. A Romeo és Júlia dajkájaként ott munkált bennem a közös és a személyes asszonyi emlék, örök szeretet és gyengédség, amit csak egy gyerek iránt érez a felnőtt.

Koltai Tamás azt írta rólad, hogy neked nincs szerepköröd, csak szerepeid vannak.

Ez szerencse és erőfeszítés dolga. Én minden szerepben átélem, hogy „nem én vagyok, de lehetnék”. Mert bennem van az a tulajdonság is, amitől a figura olyan, amilyennek az író megírta és amilyennek én felmutatom. De persze ehhez azért biztos szereptudásra és szakmai tudásra is szükség van..

Emlékszem, hogy Te egy interjúban ezt a két erényt jelölted meg a magad kabalájának.

És ezt igyekszem átadni a tanítványaimnak is. Méghozzá nem csak szóban. Állítom és tanítom is, hogy én magam sem győzném akár az idei évad repertoárját, ha nem járnék még ma is hetenként hangképzésre. Ha a zenés előadások előtt egyszer is elmulasztanám a beskálázást.

Megvallom, egy a közelmúltban látott, érdektelennek és elhibázottnak érzett Nemzeti színházi előadáson is feltűnt, hogy talán az egyetlen vagy a színpadon, aki igazán tud énekelni. Persze, ezzel sem mentetted meg a Pokoli disznótort, de legalább érződött, hogy komolyan veszed a szerepet.

Ezt a darabot, ebben a környezetben, jelmezben szerintem nem is nagyon lehetett másként játszani. Ilyen tévedés minden társulat életében előfordul. A sors úgy hozta, hogy évad végén, tizenegy előadás után le is került a műsorról. De ettől még nekem, ha már a színházamban rám bízták a kocsmárosnét, mesébe illő díszletek között, piros viganóban is úgy kell játszani, hogy azért legyen, aki megérzi azt, ami Remenyik Zsigmond darabjának története mögött van. De szerencsémre, most sem panaszkodhatok, hogy a színházamban nem jól használnak. Rejtőtől Racine-ig most is sokat és sokfélét játszom. Boldog vagyok, hogy Valló Péter az én kedvemért vette elő az Atáliát.

Ez az előadás is megérne szerintem egy alaposabb vitát. Az értelmezése, a stílusa, sőt, az új fordítás is. De tény, hogy a Te királynőd nagyon – sőt, talán túlságosan is – kiemelkedik a színpadi hierarchiából. És nemcsak azért, mert Te vagy a megjelenésében is méltóságos, aranyruhás királynő, Te vagy az ország és népe zsarnoka, hanem mert unokád felismerésének pillanatában el tudod hitetni, hogy gyilkos létedre is képes vagy emberi érzésekre.

Számomra ez a szerep most azért volt különösen fontos, mert az egymás sarkába érő vígjátéki figurák után, végre újra lehetőségem nyílt klasszikus, verses szöveget mondani.

Atália főszerep, de nem nagy szerep. Mindössze két fontos jeleneted van benne.

Nem tragédia, ha az ember nincs folyton és folyamatosan színpadon. Ha tőlem megkérdezi egy rendező, hogy vállalok-e akár egy kisebb, de érdekes szerepet, nem szoktam habozni. Nemrégiben Alföldi Robi felvetette nekem, hogy mi lenne, ha a jövő évadra megbeszélt két új szerepen kívül egy harmadikat is vállalnék. Az Orpheus alászáll ápolónője kicsi, de fontos szerep, és a rendező nagyon szeretné, ha én játszanám. Őszintén feleltem rá, hogy egyrészt engem mindig – ma is – megtisztel, ha valaki „bennem gondolkodik”, másrészt, én még ahhoz az iskolához tartozom, aki annak idején végigolvasta a legelső szerződése szövegét, amiben benne volt, hogy a színész köteles a ráosztott szerepet a legjobb tudása szerint eljátszani. Nem szoktam szerepet kérni, de visszautasítani sem. Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy engem a pályám során a rendezőim mindig is a legszélesebb skálán foglalkoztattak. Mostanában, az Atáliával párhuzamosan egy Menyasszonytánc című klezmer musicalben is játszom. Ez fizikailag ugyan megerőltető, de szakmailag óriási változatosságot, megunhatatlanul széles palettát kínál. Hálás is vagyok érte a velem dolgozó rendezőknek.

Ennyi szerep és ennyi évtized után kit érzel pályád meghatározó rendezőjének?

Mindenkit másért becsültem és becsülök .A főiskola után Zsámbékitól kaptam meg a pályára a kezdő sebességet, nekünk ő volt az etalon. A rákövetkező, hosszú pályaszakasz során a legtöbb emlékezetes alakításomat Ascher Tamásnak köszönhetem. Nem is tudom, 17 vagy l8 alkalommal nyílt lehetőségem arra, hogy a próbák során megfigyeljem, hogy használja és formálja Ascher a színészei képességeit. Nemcsak gazdag fantáziáját, sokrétű és eredeti tehetségét, de a szívósságát is tisztelem. Babarczy László például kiválóan tudott darabot elemezni, és aki nagyon odafigyelt és hamar kapcsolt, az már az olvasópróbán is rengeteget kapott az ő analitikus szerepmagyarázatából. Viszont munka közben, a próbákon Laci már sokszor „belelátta” a jelenetekbe, a színészi alakításokba azt is, amit elképzelt, és ami még nem volt, vagy nem teljesen volt meg a színpadon. Ascher ezzel szemben nem nyugodott bele abba, amit felmutattunk, és addig dolgozott velünk, amíg megszületett az, amit elvárt.

 

Szoktál a próbákon vitatkozni?

Általában nem. Hiszek a rendezőkben és abban, hogy tudják, mit miért követelnek. Talán ezért is nem akartam soha rendezni. Viszont, ha valamiről nem vagyok teljesen meggyőzve, akkor továbbgondolom a helyzetet és a figurát, és megmutatok egy általam elképzelt, lehetséges más megoldást. Az már a rendezőn múlik, hogy „megveszi-e” ezt az általam javasolt változatot.

Mennyire hatnak rád az elődök, a nagy példák?

Előre nem szeretem megnézni a műsorra tűzött darab korábbi, legendás változatait sem. Igyekszem magam megtalálni a szerep lényegét. Azért is, mert például amikor Erdman Öngyilkosát játszottuk, szerepformálás közben olyan intenzíven élt bennem Lázár Kati korábban látott-hallott kaposvári alakítása, hogy alig tudtam az emlékétől szabadulni. Más kérdés, és a kaposvári évek nagy ajándéka, hogy mi színészek is rengeteget segítettünk egymásnak, és tudtunk is egymástól tanulni. Kezdőként én még lehettem az ájultan tisztelt Ajtay Andor partnere a Naplementében, a Nagy Romulusban közelről figyelhettem Pécsi Sándor játékát, viszont Kaposvárott együtt indultam Vajda Lacival, és évadról-évadra együtt játszottam Jordán Tamással, Lukáts Andorral vagy Pogány Jutkával, akik mind-.mind alakítottak is rajtam. Nagyszerű érzés azonos célokra törekvő közösségben, barátokkal együtt dolgozni.

Ez lehetett a legendás Kaposvár -jelenség (egyik) titka.

Évtizedeken át a legszorosabb baráti közösségben dolgoztunk. Ezt kerestem akkor is, amikor feljöttem Zsámbékiékkal Budapestre. Az első Nemzetis évadban kapott feladatokban, szerepekben nem is csalódtam, de később mégis azt éreztem, hogy Kaposvárott tágabbak voltak a lehetőségeim, mint akár a Katonában. Az átmeneti életkor nem a legszerencsésebb egy színésznő életében, de azért Kaposvárott még eljátszhattam az életkoromnál jóval fiatalabb női szerepeket is, és a társulat leghosszabb múlttal rendelkező tagjaként gyakran kaptam, mert megkaphattam nálam idősebb asszonyok rendszerint hálás karakterszerepét is. Én nem visszamentem, hanem hazamentem Kaposvárra. Később, amikor a társulat már nem volt a régi, még tartott bennem a lelkesedés, szívesen játszottam a tapasztalatlanabb fiatalokkal is. Valójában az egyetlen dolog, ami engem a színházban fel tudott és fel tud ma is bosszantani, az nem a tapasztalatlanság, hanem a trehányság. Ha valami nem az előadás érdekében történik. Barátok közé mentem vissza régi színházamba, és addig maradtam, amíg rá nem ébredtem arra, hogy baráti körömből, generációmból egyedül maradtam. Harag és sértődöttség nélkül mentem el másodszor is.

Azt is megérteném, ha a kaposvári évtizedek után egyszerűen visszavágytál volna Pestre, ha belefáradtál volna a rengeteg levezetett kilométerbe.

Nem állítom, hogy ebben nincs egy szemernyi igazság, de a csábítás, a nagy lehetőség, ami a fővárosba vonzott, Vasziljevnek a Nemzetibe tervezett Lear királya volt. Ma is sajnálom, gondolom Törőcsik Marival együtt, hogy ebből nem lett semmi. De talán kell is, hogy az embernek maradjanak meg nem valósult álmai is. De tény, hogy most már valamivel kényelmesebben élek, és bár öt darabban benne vagyok, és tele van a nyári táncrendem is, a Cigányszerelmet játszom Szegeden, a Macskajátékot Gyulán, mégis többet járok nézőként is színházba.

Ez feljogosít arra, hogy megkérdezzem, hogy látod a mai magyar színházat.

Annyi előadást azért, hogy teljes értékű véleményt mondhassak, nem látok. Inkább csak azt kockáztatnám meg, hogy ha vannak is gyenge, szürke vagy követhetetlen előadások, engem vonz és megnyugtat a választék. Hogy mindenki megtalálhatja Pesten a maga színházát. Akit a szórakoztató színház vonz, az azt, akinek az Ascher rendezte Éhség az évad színházi élménye, az Knut Hamsunban, a Kamrában ismerheti fel, hogy a rendező miért nyúlt éppen ma és éppen így ehhez a színpadi formában nálunk ismeretlen regényhez. Én egyébként nem vagyok a mostanában divatos kísérletezés ellen, de amikor ezt etalonként, vagy éppen egyetlen lehetséges útként hangoztatják, akkor hajlamos vagyok arra, hogy utólag és szkeptikusan megkérdőjelezzem saját múltunkat. Elgondolkodom azon, hogy vajon mi annak idején kísérleteztünk-e a kaposvári társulattal? És az a válaszom, hogy mi valójában „csak” legjobb meggyőződésünk szerint tettük a dolgunkat. Ennek volt a következménye, vagy mondjuk az eredménye, hogy gyakran és talán bátran feszegettük az adott politikai és a hagyományos színházi korlátokat. Máig örülök, hogy Riziként részt vehettem mondjuk Babarczy László Pisti-rendezésében, és megdobbant a szívem, valahányszor Érdi Sándorék akkoriban kiemelkedő Stúdió című tévéműsorában szignálként viszontláttam a képernyőn a mi kaposvári előadásunk tapsrendjét. De szívesen emlékszem vissza Kornis Mihály mostanában nemigen emlegetett, izgalmasan újszerű Kozmájára, amiben a tragikus sorsú Böbét játszhattam.

Szomorú vagyok, amikor azt olvasom, hogy kritikusok azért ostorozzák a mi színházunkat, mert nem olyan, mint a német. És arra gondolok, hogy a magyar közönség sem ugyanolyan. És nem igaz, hogy nálunk nincsenek érdekes ötletek, új kezdeményezések. Legutóbb például a Nemzetiben Radnóti Zsuzsa elnöksége mellett részt vettem a Tíz parancsolat zsűrijében…

 

Csak nem akartok új kőtáblát készíteni?

A Nemzeti vezetése tíz kortárs magyar írót kért fel, hogy írjon egy-egy parancsolatból, annak ihletésére drámát. Végül Esterházytól Závadáig, nyolcan vállalták a megméretést, és azt tervezzük, hogy felolvasó színház keretében a színház új játszóhelyén közönség előtt prezentáljuk a későbbiekben esetleg nagyszínpadra szánt munkákat. Szerintem ez is kísérlet, méghozzá nem is tét nélkül való.

Olvastam a kaposvári újságíró, Lőrincz Sándor ötvenedik születésnapodra összeállított kötetét. A legjobban azt csodáltam,, hogy milyen rezignált, bölcs nyugalommal fogadtad el már akkor, és azóta is az évek múlását, az életkorodat. Színésznőknél ez korántsem megszokott jelenség. Feltételezem, hogy ezért írta rólad a haláláig ifjú Eörsi István, hogy művészként nem szálltál szembe az idővel.

Mondjam erre azt, hogy szél ellen nem lehet? Az ember életkora adott, és a legokosabb örülni annak, hogy megérte. Ha megérte épségben, korának megfelelő állapotban, akkor nincs baj. Hiába próbálnék én most, hatvannégy évesen fejemre tenni egy nagy piros kalapot, és újra felvenni a tűsarkú cipőt, nem fiatalítana, csak nevetségessé tenne. Talán azért fogadom el viszonylag könnyen az évtizedek nyomát, mert én soha nem tartottam magam igazán szépnek.

Ezt nem mondod komolyan?

A lehető legkomolyabban. De talán lényegesebb ennél, hogy a pályámmal viszont mindig is elégedett voltam, és most is elégedett vagyok A színház visszaadja, viszonozza a befektetett munkát és szenvedélyt.. Ezért is voltam képes a pályáért meghozni a legnagyobb áldozatot a magánéletemben, mert nem tudtam és nem akartam lemondani arról, hogy magyar színésznő legyek.

 

Búcsúzóban az jut eszembe: lehet, hogy Molnár Piroskának nemcsak szerepköre, de életkora sincs? Vagy éppen ellenkezőleg, élete és pályája minden szakaszában kivívta és megkapta, amit megérdemelt? Majd minden rászabott szerepet, szekérderéknyi kitüntetést, amit színészek mellére tűzhet a hivatal és a szakma. De az igazi rangja mégis az, hogy olyannak szeretjük, amilyen: a civil életben és a színpadon is. Vitathatatlan rangot az ad neki, hogy mindenkor vállalta és vállalja önmagát. 2009-ben is ő „a” Molnár Piroska.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

FÖLDES ANNA