Esztétikus és elegáns az olasz vendégjáték; művészszínház, mélyen emberi tartalmakkal. Toni Servillo rendezésére talán a „lírai realizmus” lenne a megfelelő jelző, de, ha nem biggyesztünk rá semmilyen kitételt, akkor is érzéki és szellemi gyönyörködtetéssel teli, élő színház a milánói Piccolo Teatro és a nápolyi Teatro Uniti művészeinek közös előadása.

Goldoni Nyaralás-trilógiájának három darabja két felvonásba sűrűsödik. A húzás és a szerkesztés hibátlan műgonddal történt, nem döccen és nem csorbul a jelenetek és figurák egymáshoz illesztése. A történet szerint elszegényedett, de nagyvilági életmódjukról lemondani képtelen famíliák kerekednek fel, hogy családostul, szolgástul, egész pereputtyostul a tengerparton töltsék szokásosan rezignált évi pihenőjüket, mindenféle lézengő és vidám haszonlesőkkel, kallódó jellemekkel kiegészülve. Anyagi és érzelmi tengés-lengésük csip-csup ügyletei mögött mélyebb konfliktusok rejtőznek, akár egy csehovi vidéki „idillben”, míg végül a fókuszban álló szerelmi háromszög, Guglielmo és Giacinta nemes érzelmei és hétköznapi tétovasága drámai lemondásban csúcsosodik. Voltaképpen egy zsákutcába jutott, végponton vergődő társadalom alakjaival és csalódásaival szembesülünk. Az előadást nézve az ember néha azt hihetné, unatkozik: gyorsabb ritmusú világunk mohóságában pergőbb fordulatokat, feszesebb cselekményt igényelne, de Servillo nem enged. Élvezettel bontja ki és tárja elénk mindazt, amit a több száz éves darab kortársi olvasatában talál.

A rendezés visszafogott ritmusban építkezik. Nem siet, nem kapkod, nem áldoz a nézői figyelem folytonos fenntartásáért, de nem is bíbelődik a részletek aprólékos kidolgozásával, hanem határozott és mesteri kézzel felhelyezi az előadás motívumait. Színpompás és vérbő figurákat, hahotára késztető, szélsőséges humorig kijátszott akciókat láttunk már Goldoni-előadásban számtalanszor, most alakjainak az emberi arcával, lelki mélységeivel ismerkedhetünk meg. Látszólag távolságtartóan hűvösek a megjelenített epizódok és a figurák, ám a visszafogottság gazdag és mély érzéseket, indulatokat takar, csupán a lényegre fókuszálja a nézői figyelmet. A fékezett tempó valami léha és mélabús, mindennapi és rezignált hangot eredményez, finom ízléssel adagolja a humort, s leginkább Strehler „melankolikus hangulataihoz” hasonlatos színpadi atmoszférát teremt. Feltárul a nyaralás körüli laza hisztéria, a szünidő kellemes unalma, ahogy a sok felszínes élménytől megcsömörlik a mélabús polgárság, és bágyadozik a tengerparton, másképp, mint otthon, és mégis úgy, hiszen magával vitte minden hétköznapi gondját-baját. A szerelem is ráérősen teljesedik, apránként izmosodik meg, s a nagy érzések cseppet sem válnak didaktikussá. Levegősen hagyott minden történés és minden érzelem. A színre vivők nem hajszolják a viszonyok elrajzolását, hagyják, hogy szervesen kifejlődjenek. Láthatóan minden pontosan kidolgozott, de nincs túlcizellálva a színészi játékban, és jelentéssel túlterhelve; az előadás biztos ízléssel, nagyvonalúan kínálja fel a lehetőségeket a befogadónak.

A színészi játék nagyszerű. Az olasz kéz szaporája közhely, de ezeknek az olasz színészeknek egy-egy természetesen hangsúlyos mozdulata élmény. Annál is inkább, mert a mozgások dinamikája visszafogott, a kezeken kívül főként a szemek és a mimika játéka él és közvetít. Pedig élénk és ötletgazdag a játék, de a gesztusok a lényegi ötletekre koncentrálnak, nem pedig a humor kizsarolására. Meglepően árnyalt és telített a szövegmondás. A színészek elképesztően bánnak a hangjukkal: Goldoni ritmikus szövege szinte zeneként szólal meg, a rendezés gondot fordít az irodalmi nyelv felmutatására. Kiiktatja az érzelmi túlzásokat, nem a hangerő, hanem a belső intenció modulál a torkokban. Tommaso Ragno Guglielmóként mély orgánumának visszafogására alapozza a kissé mulya figurát. Megjelenésében férfias, de ahogy kedvetlenül dörmög és flegmán dobálja hátra XVIII. századi sörényét, van abban valami kisszerű, ami humort visz az alakba, és rokonszenvet ébreszt iránta. Ellenállhatatlanul komikus, ahogy csak egy-egy villanás erejéig megjelenik hányaveti és röhejes bonviváni pózban, míg végül egészen lehangoló, ahogy csak áll némán és szomorúan, szinte semmivé válva, amikor Giacinta mégsem lesz az övé. Anna Della Rosa Giacintája a folyamatot zongorázza végig, ahogy egy divathóbortot kergető fruska felnőtt nővé érik a beteljesületlen szerelem súlya alatt. De a sűrűsödő drámai színek mellett végig kész a hancúrozásra is: pompás, ahogy vadul ráveti magát szerelme levelére, miután végigböngészte magában az agy racionális érveit, miért nem viszonozhatja a szerelmet. Ferdinandóként a rendező, Toni Servillo játszik ironikus életművészt. A társaság bohóca ő, ennek minden előnyével és hátrányával együtt, remek és érzékeny megfigyelésekkel mutatja be, hogyan is működik egy ilyen figura a közösségben. Marco D’Amore játékából pedig pontosan látszik, micsoda fergeteges és feneketlen humort hagynak a színészek szándékosan kihasználatlanul, hiszen Tognino, mint valami pörge és fürge vadmalac, egészen fantasztikus viccek etűdjeivel bitorolja a nézői figyelmet a háttérben: a polgári társadalom bolondja, hát sajátos igazságtételként boldog is lesz Giulia Pica kacagós Rosinájával.

Carlo Sala díszlete tágas tereket kínál a színészi játékra, miközben patinás, mediterrán hangulatot idéz. A színpadi világ is nagyvonalú: a kezdő jelenetek öreg boltívei alatt a homályos tükör megfesti a nagypolgári miliőt, és Ortensia De Francesco jelmezeivel együtt idézi a darab korát. Korhű, mégis stilizál a miliő, apró fricskaként akár egy napszemüveg is kerülhet a fodros kosztümök közé, hiszen nem régészkedésről, hanem színházról van szó. A látvány sem vész el a részletekben, szintén a lényegre tör, olyannyira, hogy mindkét család termét ugyanaz a díszlet jeleníti meg, csupán egy a commedia dell’arte műfajába illő kondítás választja el a helyszíneket. Azután a belsőből átkerülünk a tengerpartra, ahol a gyönyörűen kidolgozott világítás (Lucio Sabatino munkája) uralkodik, s éppen csak annyi rekvizitum kerül be – kártyaasztalok, székek, egy nyugágy –, amennyi kell. A díszletváltások is komponáltak, szervesen illeszkednek az előadásba. Látunk még egy árnyas kertet, sok műnövénnyel és kaleidoszkópszerű fényekkel, ahol a zegzugos bujaság erotikus tartalmak hátteréül szolgál. Végül a drámai végkifejlethez ismét neutrális, szikár és szürkés belsőbe jutunk vissza. Semmi sallang, semmi túlzás, túldíszítés, a művészi célok szolgálatában áll minden: nem értelmezni, hanem tágra nyitni a néző fantáziáját.

SZ. DEME LÁSZLÓ