Hát, igen. Kellemes volt a látvány, az utcakép, az előadótermek programjainak képe. De mintha a kiállítások helyszínei, különösen a programban is jelzetteké, nemigen sikerültek volna. Tudom, az én hibám. Celebet kellett volna felkérnem már legalább egy évtizede, hogy mondja helyettem, akkor talán fölfigyelnek rá. Akik tehetnének ezért, nem érzékelik a problémát: nem csak a betűnek, a látványnak is vannak narratívái. Sőt – a kommunikációs eszközök fejlődésével – sokkal erőteljesebbek, mint a betűé. Kiadványok mondanivalói kapnak a szándékkal ellenkező értelmet képek által: a néznivaló vagy szóba áll a környezettel, vagy sem. Huszadrangúként kezelve a tárgyat és a témát, mindenféleképpen méltatlanságok sora keletkezik.
A filmekhez és színházi előadásokhoz már huszonöt éve különleges látványokat tervező Árvai György makettjei fölkerültek a Pécsi Nemzeti Színház I. emeleti előcsarnokába, pontosabban az erkélyeket és a büfét összekötő öblös folyosórészbe. A neobarokk épület burjánzó és aranyozott díszítése hangsúlyosabb, mint a kényszerűségből picike helyre szorult produkciók. Árvai György, a Természetes Vészek Kollektíva kísérleti színházi csoport megalakítója újfajta szcenikai megoldásokkal a mozgást, a filmet, a performance-ot és a kortárs zenét egyesítette. De alapított együttest osztrák építésszel, és Kopasz Tamással egy Fine Arts Music elektroakusztikus projektet. 2002-től pedig programigazgatója a kommersz kultúrától független Autonóm Zóna szervezetnek. Szerez zenét színházi előadásokhoz és filmekhez látványt. A legtöbb Kamondi-filmet ő jegyzi. Ezenkívül már negyed százada remek színpadképekkel örvendezteti a nézőt. Talán nincs is olyan színház Szegedtől Veszprémig, ahol meg ne fordult volna. Az ő munkája az idei vígszínházi versenydarab, az Augusztus Oklahomában nagyszerű díszlete is. A Nemzeti Színház nyomasztó és agresszív neobarokk terében makettjei, a kis, hatvanszor ötvenes dobozkák egymás mellé szuszakolva próbára tették a látványukban elmerülni kívánót. Izgalmasságukat így csak sejteni lehetett. Még az Iphigénia Auliszban makettje, középen a hatalmas kecskekoponyával is alig volt érzékelhető. Pedig Árvai megérdemelte volna, hogy érzékeny, még makett formában is izgalmas színpadképei jobban érvényesülhessenek. Spiróhoz vonatkocsibelsőket ragasztott egymás mellé, Caraggialéhoz fadarabkákból épített erődvárat. Láthattuk egy bizánci bazilika belső terét, valamint fekete-fehérre festett apró dexion-salgó elemeket a Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című darabjához. Olyan közel voltak egymáshoz a két sorban egymás mögé szuszakolt makettdobozok, hogy egyediségük és attraktivitásuk a lehetségesnél jóval gyengébben érvényesült.
Nem járt jobban Mezey Béla sem, akinek a Kamaraszínház előcsarnokának két oldalán jutott pár tabló, rajta a valaha volt (Film Színház Muzsika, Magyar Ifjúság, Ország-Világ ) és a még létező (Táncművészet, Pesti Műsor) kulturális lapok, folyóiratok címlapképeivel. Mezey Béla 1954 óta a Magyar Állami Operaház fotósa. Az ottani előadások és művészek általa örökíttetnek meg. Készít portrékat és előadásfelvételeket is. Itt most valamiféle történeti bemutatót láttunk a felaggatott üveglapok alatt. Kocsis Zoltánt és Ránki Dezsőt 1972-ből a Magyar Hírek, Nyertes Zsuzsát az Ország-Világ, Petrovics Emilt a Képes 7 címoldalán. A nyomtatott és valamiféle színezést (többnyire kéket vagy szürkét) elviselő hajdani képek elvesztették fotografikus jelentésüket. Ennek helyét az archivitás és a nosztalgia foglalta el. Volt egy világ, amelynek voltak nagyszerű művészei és nagyszerű előadásai. De mindez látványilag nem köthető a jelenhez. A Mezey Béla-képek érdekességként az előcsarnok két oldalán, egymástól jókora távolságban kaptak helyet. Közöttük – ugyancsak fotókon – a Pécsről elszármazott Haumann Pétert köszöntötték róla készült fotókkal és egy jelmezzel.
A Művészetek Háza játékterében a színházi szakmák közül a színházi cipészetbe nyerhettünk rövid bepillantást. A Pesti Magyar Színház előadásainak lábbelijei közül mutattak be néhányat lógatva vagy aprócska talapzatra állítva. Kevés volt az információ. Azt megtudhattuk, hogy Csernus Marian-nak 38,5-ös a lába, de hogy melyik darabban viselhette azt a cipőt, azt nem. Valószínű, hogy a La Mancha lovagjához készült Szakácsi Sándor spanyolos csizmája, de erről bizonyosságot nem lehetett szerezni. Mindazonáltal érdekes volt elmerengeni azon, hogy milyen sokféle tudás kell egy lábbeli elkészítéséhez, amelynek szakszerűtlenségét csak akkor érzékeljük, ha elüt a jelmez karakterétől. Itt önálló életükről tettek tanúbizonyságot. Ez a kiállítás mindenesetre értéke volt a programnak.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói vizsgafeladatként azt kapták, hogy tésztából mint statikus anyagból alkossanak. Itt látszott, hogy nincs lehetetlen. A kínai levestészta négyzetes paneljeiből 50x50x50-es kockát lehet építeni, de álltak a makaróni-boltívek, hasábok és hidak is. A só, liszt, víz, esetleg tojás mint anyag lehetőségei hirtelen kitágultak. A konyhaasztal deszkájáról a zen ihlette japán kertek életértelmet boncolgató gondolati végtelenjébe úsztak. A miből mit lehet mindenesetre új távlatokat kapott. Erre a távlatra pedig a jelenben boldogulni akaró ifjaknak nagy szüksége van.
A Horvát Színház épületének padlásterében remek kiállítóteret alakítottak ki. A keresztgerendák a látogatók számára ülőhelyként lehetőséget adnak a képek hosszabb idejű szemlélésére. A tér tágas s a fa nagyszerű és semleges háttér. Most Ez is.... az is... Szabó Győző színművész festményeinek bemutatóját hirdette. Tőle pár kép volt csupán: egy biztos rajztudásról árulkodó portré, meg egy öregasszony-rajz és még egy tanulmány. A többi képet Farkas Gábor jegyezte. Markáns színvilága s kicsit groteszkbe hajló témaválasztása harmonizált a színész-festő alkotásaival.
Festmények, még! A kiállítás a Király utca 63. szám alatt található, s fizikai valójánál sokkal de sokkal távolabb a Király utca tér felőli végétől. Valójában elég nehéz volt megtalálni, mert nem volt cégér, csak a poros üveg mögött a POSZT-plakát. De aki elfáradt, itt felüdülhetett. Maga a kiállítótér is izgalmas: egy régi, hajdanában több funkciójú ház összenyitott földszintje és emelete. A falakon kortársaink e korra reagáló festményei, rajzai, különféle technikával és méretekben. Bognár Judit 20x20-as csendképekből állított ki több sorozatot. Ezeken a hangtalanság szimbólumai: a víztükör, a felhő és különféle csendhordozók. Rolik Ádám műanyagpoharakból és viaszosvászonból alkotott kompozíciót. Navratil Judit meseképeket rajzolt, például tüneményes vízilovat. Ezek az állatok nagyszerűek, lapozgató gyermeket is megörvendeztetők. Kiss Iván köztéri árnyakat állított ki. Különféle formájú faragványokat világított meg, hogy csak az árnyékuk vetüljön a háttér fehérjére. Egyszerre sejtelmes és köznapi az élmény. Wágner Gábor pedig fényképeket hordott össze, sok-sok különféle korú és témájú képet, amelyek így különös értelmet nyertek.
A Civil Közösségek Háza Nyitott szemmel álmodók címmel rendezett bemutatót. A nyitott szemmel álmodók nem voltak mások, mint a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kar Látványtervező szakának hallgatói. Elfoglalták a belső termeket csakúgy, mint az udvart, a gyönyörű, teraszos kertet. Hatalmas lampionként lógtak itt a jelmezrajzok. Mindenkinek volt egy négy oldalú lampionja. A bokrok között pedig makettek is álltak, különféle darabok színpadképeivel. Ahány hallgató, annyiféle látásmód és kivitelezés. Kinek a rajztudása, kinek a színvilága, kinek a fantáziája gazdagabb, s ebből nagyon izgalmas kavalkád keletkezett. Hogy megvalósulhat-e valami majd az életben az itt lapokra álmodottak közül, még nem tudható, de a munkák ígéretesek.
JÓZSA ÁGNES
