A POSZT gyorsan elkényelmesíti az embert: könnyű megszokni, hogy a játszóhelyek túlnyomó többsége néhány perces sétával elérhető. Kissé elszontyolodva láttam, hogy a Pécsi Harmadik Színház valahol a belvárosi helyszíneket feltüntető térkép határain túl leledzik, csak egy nyíl mutatja az irányt, hogy merre. Aztán mire a helyi járat, elhagyva a belvárost, odazötyögött a panelházak között álló, szocreál stílusú, kicsit kopottas, mégis barátságos színházhoz, beláttam: az Ibusárhoz bizony sokkal jobban illik ez a buszvégállomással szomszédos helyszín, s a külvárosi utazás nagyon is segíti a ráhangolódást az előadásra.
A színház kamaratermébe belépve ugyanis egy tipikus vidéki állomás irodáját látjuk kopott, stílustalan íróasztallal, a falon Magyarország vasúti térképével (mintha Szombathely közelében jelöltek volna be rajta egy kisebb állomást, talán az odagondolt Ibusárt?), a fogason a jellegzetes kék vasutas egyenruhákkal. Oldalt egy üvegfülke, benne telefon, hangosbemondó készülék. Józan kopottság, józan fények. (Az operettjelenetekben ezt a józanságot rózsaszín és világoszöld neonvillódzás váltja fel.) Sárbogárdi Jolán sötétkék vasutaskosztümben, állig gombolt fehér blúzban, barna papucscipőben érkezik, kezében csíkos raffiaszatyor az alumínium éthordóval, benne Anyuska libafasírtja (játéktér: Steiner Zsolt és Vincze János; Jelmeztervező: Tresz Zsuzsa).
Vincze János rendező Pécsett – hasonlóan Szegvári Menyhért egri és Pelsőczy Réka Örkény színházi rendezéséhez – a monodráma-változatot állította színpadra. Füsti Molnár Évának így nem csak a főszereplőt, de Sárbogárdi Jolán életének „valós” szereplőit, s az általa teremtett operettvilág hőseit is egymagának kell megjelenítenie. A pécsi előadás alapkérdése számomra éppen ebből a monodrámaformából adódik: ki beszél benne és kiről? A magától értetődő válasz az lenne, hogy Sárbogárdi Jolán beszél önmagáról és életének, darabjának szereplőiről. A helyzet azonban jóval bonyolultabb. Az előadás első felében ugyanis egy meglehetősen ironikus és önironikus Sárbogárdi Jolánt látunk-hallunk a színpadon, aki nemcsak Anyuska gyakran terhes gondoskodását és Vargányai Guszti közeledési kísérleteit, de önmagát is képes némi távolságtartással szemlélni, sőt, darabjának szereplőit sem veszi túlságosan komolyan. Időnként például maga is mosolyog a folyton ájuldozó Amália hercegkisasszonyon, éppúgy, mint színházat játszó önmagán. A néző pedig kicsit bizonytalan, hogy ez az irónia valóban Sárbogárdi Jolán sajátja-e (mert ha valamit, hát ezt távolinak érzi karakterétől, legalábbis attól a karaktertől, amelyet a Parti Nagy-drámából ismer), vagy pedig az őt alakító színésznőé, netán a rendezőé. A bizonytalanságot fokozza, hogy ez a hangnem néha bújócskát játszik: a Magyar Boldog című laphoz írt levelet például felvételről bejátszva halljuk. Itt nyoma sincs az iróniának, később azonban újra előbukkan. Aztán ahogy fogy az ital a „hubis” üvegből, az ironikus hangnem végleg eltűnik, az előadás második felében átveszi a helyét a kétségbeesés, már-már megszállottság, őrület, s ezzel párhuzamosan az előadás tempója is felgyorsul. Az előadás egészét tekintve tehát úgy tűnik, a rendezői szándék juttatja el Sárbogárdi Jolánt az önreflexiótól a reflektálatlan kétségbeesésig, a környezetéhez való viszonylagos nyitottságtól a monomániáig s a teljes bezárkózásig. Mindez a konkrét látvány szintjén is megjelenik a színpadon, amikor az addig szélen álló üvegfülkét Füsti Molnár Éva középre gurítja, s oda önmagát bemenekítve – kalitkába zárva – elkezdi „közvetíteni” műve előadását. Mindehhez még egy, a darab írott változatához és az ott olvasható szerzői instrukciókhoz képest tragikusabb, szó szerint véres lezárást ad a rendező: nem elégszik meg a hangszórók leverésével, a színpad teljesen elsötétül, s amikor újra kivilágosodik, az eltört hubertuszos üveggel magát megsebző főszereplő véres kéznyomai láthatóak a fülke üvegfalán.
Füsti Molnár Évának tehát azt az ívet kell eljátszania, ahogy Sárbogárdi Jolán a hétköznapi nyomorúságával való többé-kevésbé derűs, azzal szembenézni képes együttéléstől eljut egyetlen menekülési eszköze (operettszerzősége) belátásáig, ami egyúttal saját élete csődjét is jelenti. Nagy színészi erőket mozgató, invenciózus, a rendezői elképzelést híven követő alakítást nyújt, és ami a nézői viszonyulás-azonosulás szempontjából fontos: egy szerethető Sárbogárdi Jolánt állít elénk. Az általa életre keltett többi szereplő közül talán csak Amáliát karikírozza kicsit túl, holott Amália éppen az, akivé Jolán válni szeretne.
Parti Nagy Lajos darabját nyelvi humora, a hétköznapi beszéd rontott használatának költői megjelenítése miatt is szívesen olvassa az ember. Az előadásban sokkal kevésbé szembeötlő ez a finomabb regiszter, részben azért, mert az élőbeszédnél megszoktuk, hogy jóval több rontott elemet tartalmaz az írottnál, részben, mert hosszabb lenne a reakcióidő, mint amit az előadás sodrása megenged. De talán azért is, mert a darab itt, a pécsi Uránvárosban a kelleténél talán egy árnyalattal harsányabban szólal meg. Mintha létrehozói nem bíztak volna eléggé a szöveg önerejében. Pedig tehetnék, ahogy joggal bízhatnak abban is, hogy ezért a végiggondolt, jól felépített előadásért nemcsak Pécs belvárosából, de jóval messzebbről is érdemes elzarándokolni.
TURBULY LILLA
