Többségünket érdekli, hogyan élnek mások: esténként önkéntelenül is benézünk az elfüggönyözetlen ablakokon, és ha először járunk egy idegen lakásban, úgy érezzük, többet megtudunk a tulajdonosáról, mint akárhány beszélgetésből, mert árulkodnak a tárgyak, a könyvek vagy éppen a hiányuk, a rend vagy a rendetlenség, a mindennapi élet díszletei. Ez a természetes emberi kíváncsiság lehet az egyik oka annak, hogy a lakásszínház történetéhez újabb és újabb fejezetek íródnak. Másrészt az intim térben, testközelben zajló előadás a beavatottság, az intenzív jelenlét élményével ajándékozza meg a nézőt.
A Szörprájzpartinál ezt a beavatottság-érzést tovább erősíti a titkos helyszín: a résztvevők egy megadott helyen találkoznak, és onnan indulnak el egy Kossuth Lajos utcai lakásba. Hozzá kell tennem, hogy az előadást nem ott, hanem a POSZT-on láttam, ahol egy a Bóbita Bábszínházhoz tartozó helyiséget rendeztek be lakásnak, tehát nem csak azt játszottuk el, hogy meglepetéspartira érkeztünk, hanem azt is, hogy egy lakásba. Persze, az ilyen ad hoc módon, az előadás kedvéért berendezett helyiség ággyal, kanapéval, üvegekkel és kiköpködött szotyihéjakkal teli asztallal nagyon más, mint egy évek alatt kialakított, mindennapokkal belakott tér, amit nem hozzáigazítanak az előadáshoz, hanem az előadás igazodik hozzá. A darab felől nézve egyébként ez nem is egy lakás, hanem három. A férfi főszereplő ugyanis két nő, és így két lakás között hezitál, ingázik folyamatosan, míg végül elköltözik egy harmadikba, ahol a meglepetéspartit szervezik, és ahová már egy harmadik lánnyal érkezik meg.
Az egy térben, szünet nélkül játszott előadás két, jól elkülöníthető részre oszlik. Az első a „szakíts, ha bírsz” tematika köré épül. A szakítás ugyanis Zsolt számára (a szereplőknek nincs külön nevük, a színész keresztnevét viselik, Zsolt tehát Nagy Zsoltét) nemcsak egyik vagy másik barátnőjével, de még a megszokott bolthálózatával sem egyszerű. Hogy mennyire nem, azt egy utólag már mulatságos, váratlanságával azonban meghökkentő jelenet jelképezi: hirtelen letépi a saját (persze műanyag) karját, és az egyik néző ölébe dobja. De a körülötte élőket egyébként is folyamatosan sokkolja: hol egy hídról akar leugrani, hol szívrohamban fetreng, állandóan izzik körülötte a levegő. Nagy Zsolt nem is alakítja, éli ezt a csupa ideg, egyszerre vonzó és taszító figurát. Nem csoda, hogy a lányok (Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Katalin) előbb csak jelképesen, szópárbajjal és a másik túlöltözésével, aztán fizikálisan is megvívnak érte: arasznyira a riadtan hőkölő nézőktől, profi karatemozdulatokkal vagdossák egymást a földhöz, hogy csak úgy döng a padló. Az alkatában kislányosabb, szőke Kiss Diána Magdolna játssza az elszántabb, keményebb karaktert, számára nagyobb tétje van a szakításnak. Legalábbis ekkor még ezt hiszi, hogy aztán a darab végén egy odavetett mondatban sajátos születésnapi „ajándékot” adjon Zsoltnak: „Nem vagyok terhes.” Szilágyi Katalin Katája könnyedebben kezeli a kapcsolatot és a szakítást is. Kapunk még némi eszmefuttatást a fraktálok és a mackósajtos doboz összefüggéseiről, sőt, maga a Zsolt által többször megidézett Halál is megjelenik, erősen Mackó úrra hajazó külsővel, de kaszával a kezében (Baksa Imre).
A második részben testközeli szemlélőkből vendégekké lépünk elő, akiket Nyúl (Polgár Csaba), Zsolti barátja próbál bevonni a születésnapi parti előkészületeibe. „Te mivel készültél?” – teszi fel a kérdést újra meg újra, kedves határozottsággal, de csöppet sem tolakodóan. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a többség (legalábbis az általam látott előadáson) passzív nézői pozícióját részben feladva hajlandó néhány szót szólni, vagy egy-két verssort elmondani. Van persze beépített vendég is Herczeg Tamás személyében, aki a kicsit szerencsétlen, de nagyon készséges, örök jófiút játssza.
Nem alakulunk át igazi partivá, csak belemegyünk a játékba, és eljátsszuk, mintha… Ugyanúgy, ahogy tudjuk, hogy nem a szereplők lakásában ülünk, de eljátszunk a gondolattal, mintha… Az előadás pedig azt játssza, mintha az élet és a színház közötti (hol keskenyebbnek, hol szélesebbnek tűnő) határsávon egyensúlyozna, és ezt úgy teszi, hogy tényleg meg tudja adni a kettő közelségének élményét. Ezen túlmenően azonban nem vállal komoly kockázatot, nem akar igazán mélyre ásni, megelégszik azzal, hogy emlékeztessen rá: a közeledésekről és távolodásokról, kapcsolatokról és szakításokról szóló történetek mindannyiunk életében hasonló mintázatokat és folyamatos ismétlődést mutatnak, akár a sajtos tányért tartó mackó a sajtosdobozon, akinek a sajtosdobozán egy újabb sajtos tányért tartó mackó látható, akinek…
