A Kolibri Pince nem az a hely, amiről egy pesti színházlátogató tudni szokott. Amit a Pincéről jól értesültként tudni lehet, azt tudni nem érdemes, ami viszont a Pincében érdekes, arról nem szokták az embert értesíteni.
A Pincéről lehet tudni, hogy hajdanán a Bábszínháznak volt a jelmezraktára. Amikor aztán a kilencvenes évek elején a Kolibri kivált a Bábszínházból, a Jókai téri „nagyszínpad” mellé az Andrássy úti raktárat is megkapta, amit legott alternatív játszóhelyévé léptetett elő. A Pince úgy is néz ki mind a mai napig, mint egy alternatív játszóhely a kilencvenes évek elejéről. Afféle RS9 a városi gyerekszínház fenntartásában. Na, ez az, amit a Pincéről tudni nem érdemes.
Ami viszont érdekes benne, hogy ő a Kolibri drámapedagógiai kísérleteinek a bázisa. Kísérletezni márpedig van mivel. Errefelé a gyerekszínház rég nem „felhőtlen mulatság a család minden tagjának” – a kolibrisek éppen hogy azon igyekeznek, hogy a gyerekközönséget korcsoportonként szólítsák meg, olyan problémával, amely az életkori sajátosságokhoz illeszkedik, olyan eszközökkel, amelyek a szóban forgó generáció szemében hitelesek. És persze a kínos kérdéseket sem kerülgetik. A repertoárban külön vonulatot alkotnak azok a kortárs svéd darabok, amelyek beilleszkedési zavarról, válásról, elárvulásról, szülői alkoholizmusról szólnak. Ezekhez ráadásul – ha az idelátogatók előzetesen igénylik – külön drámafoglalkozást is tartanak. A drámapedagógia persze nem a Pince monopóliuma, jut belőle a Jókai térre is: problémadarab, „svéd vonalas” előadás szerepel a „nagyszínpad” műsorán is. A kísérletezés terepe mégis a Pince: itt próbálják ki a legbevállalósabb darabokat. Laborjellege annál is nyilvánvalóbb, hogy az utóbb sikeressé lett előadásai sem a nagyszínpadon, hanem „kihelyezett előadásként”, iskolákban folytatják a pályájukat.
A Pince legfrissebb bemutatója a Kikatt. Problémadarab, problémája pedig az iskolai erőszak. Nagykamaszoknak szól, az ő életkori sajátosságaikra épül a dramaturgia, őket célozzák meg a rendezés különféle fogásai is. A darab akár a „svéd vonalba” is tartozhatna, csak hát szerzője, Lutz Hübner történetesen nem svéd, hanem német (rendezője pedig Scherer Péter, aki a Pince előző problémadarabjának, a Klamm háborújának volt a főszereplője). A darab egy középiskolai tanárnőről szól, aki az egyik problémás diákkal külön is foglalkozni kezd, hogy az év végi vizsgára felkészítse. A diák több szempontból is gázos: tanulási gondjai is vannak, magatartási zavarai is – az utóbbiak ráadásul kezdenek iskolai fegyelmi ügyekbe átcsapni. A tanárnő mégis felvállalja a fiút – pedagógiai kihívásból, úgymond. Csakhogy maga a diák ezt korántsem így látja: az iránta tanúsított tanári figyelmet saját férfiúi hódításának tudja be. Talán nem alaptalanul, az erőviszonyokat tekintve azonban nagyon is tévesen. A korrepetálásokra történetesen nem az iskolában, hanem a tanárnő kedvenc kávézójában kerül sor, ami csak megerősíti diákunkat donzsuanságában: az első tanórán kívüli foglalkozást randevúra veszi. Szombat esti szerelés, kölni, miegymás. A tanárnő pedig annak rendje és módja szerint helyre teszi: asztalnál nem egymás mellé ülünk, hanem szépen sarkosan, nem hívunk meg senkit semmire, viszont nagyon is keményen beosztjuk a tanulandókat a vizsgáig hátralévő időre. Aztán előpakolja kistáskájából a feltétlenül átnézendő handoutokat, amelyek végül úgy tornyosulnak a kávéházi asztalon, mint vérpad tetején a guillotine. Tanárnő búcsúzóul még vigasztal is egyet a diákon: most már mehet a randira, így kiillatosítva odakészült, nem?
A rendszeres korrepetálások során azért adódnak lazább pillanatok is – végtére nem lehet állandóan csak tanulni! Ilyenkor a fiúnak is alkalma nyílik megvillogtatni papírrepülő-hajtogatói képességeit, a szakszerű repülődobás-oktatáskor pedig óhatatlanul egymáshoz ér oktató és oktatott keze… Hm-hm. Innentől a tanárnő és a fiú dominanciaharccal kombinált „name of the game” játszmát játszanak. Ha a tanárnő uralja a helyzetet, akkor a dolog neve korrepetálás, ha kicsúszik a kezéből az irányítás, akkor tanulás apropóján folytatott flört. A szituáció színtiszta színház – egy „felnőtt” darabban valószínűleg egy fél előadást megtöltene a „váltakozó sikerű” küzdelem. A pedagógiai problémadarab azonban komoly dolog, ilyen léhaságokra nem vesztegetik az időt. A Kikattban elég pár feszes jelenet – tanárnő családlátogatásra megy a fiú szüleihez, a fiú összevész a barátnőjével –, és már jön is a végkifejlet. A tanárnő obszcén levélkét kap, amelyben félreérthetetlenül utalnak a fiúval való kapcsolatára. Sötét gyanú ébred benne: alkalmasint a diák dicsekedett el vele a haverjainak mint „perfektuált hódításával”. Hivatja a fiút, kérdőre vonja, az tagad, viszont megígéri, hogy kideríti, kik írták a levélkét. A zárójelenetben a tanárnőt hivatják az igazgatóiba: a diák lepofozta két osztálytársnőjét.
A darab itt véget ér, a történet nyilván nem. Abból, amilyennek a tanárnőt eddig megismertük, az következik, hogy menteni fogja a fiút még azon az áron is, hogy az állása veszélybe kerülhet. Hogy a fiút ezek után hajlandók-e vizsgára bocsátani, az már jóval kérdésesebb. Rovott múltja ismeretében valószínűleg nem. És ha mégis, akkor se valószínű, hogy átmenne rajta. Nincs ugyanis, ami motiválja. Ha a tanárnő kiáll a fiú mellett – márpedig van okunk azt feltételezni, hogy igen –, akkor az kapcsolatuk megerősítését fogja jelenteni. A tanárnő eredeti, korrepetálós célja azonban szinte biztos, hogy kútba esett. Ha azt vesszük, hogy a darab alapszituációja a „name of the game” játszma volt, akkor úgy summázhatjuk: a fiú győzött, a tanárnő pedig vesztett. A fiú ráadásul úgy nyert, hogy nem is játszott – nem játszmának látta a helyzetet, amelynek a szereplője volt. Sose hitt a korrepetálósdi sikerében, hitt viszont a tanárnőnek. Ezért veszett össze a barátnőjével, ezért írta a barátnő – meg annak a barátnője – a levélkét, ezért verte meg őket a fiú. A tanárnő ellenben nagyon is tisztában volt a játszmával, a játszma játszmajellegével, még ha a végső célja – ezt őszintén elhihetjük neki – pedagógiai volt is. Tisztában volt vele, hogy a sikeres vizsga ígérete önmagában nem eléggé motiváló, méz is kell a mézesmadzagra. És úgy is adagolta: a madzagot is, a mézet is. De az „adagolás”, a dolgok kézben tartása inkább a sikerre kellett volna, hogy predesztinálják, hol és hogyan csúszott ki a kezéből az irányítás, mitől lett az egészből mégis kudarc?
Valamit elhallgattam a darab elejéből, ami miatt a Kikatt mint problémadarab tényleg az iskolai erőszakról szól, nem pedig a tanár–diák viszonyról. A darab legelején a rossz magaviseletű fiú azzal megy oda a tanárnőhöz, hogy alkut kínáljon neki: ő hajlandó visszább venni órai megnyilvánulásaiból, úgymond, ha a tanárnő cserébe átengedi a vizsgán. Tanárnő is jól jár, meg én is – áll az üzlet? A tanárnő persze élből visszautasítja – mégis, mit képzel magáról? –, mire a fiú bemos neki egyet. Ezért bizony kicsapás jár. Járna, ha a tanárnő három nap betegállományban töltött gondolkodás után úgy nem döntene, hogy inkább korrepetálja a fiút. A tanárnő lehet, hogy jól tartja ugyan kézben a „name of the game” játszmát, csak a kiinduló helyzetben rejlő agressziót „felejti el” kezelni, az üt vissza a végén a szó szoros értelmében.
A darab tehát – ahogy a szórólapja is ígéri – pofontól pofonig tart. Csakhogy a két pofon nagyon is különbözik egymástól, még ha az osztójuk ugyanaz is. Az első pofont – mint a családlátogatáskor kiderül – egy apja által megnyomasztott fiú adja: be van szorítva, ezért agresszív. A záró pofonokat viszont a tanárnő jó híréért osztják – ha tetszik: ezek becsületbeli pofonok. Agressziónak az utóbbi is agresszió, de nagyon másmilyen, mint az előbbi. Hogy a kettő miben hasonlít és miben különbözik, azt nem a darabnak feladata pontosítani, hanem az előadásnak. A Pincében a fiút Szanitter Dávid, a tanárnőt Pelsőczy Réka játssza. Szanitter száznyolcvansok centi magas, ehhez képest ötven kiló ha van. Szóval nagyon sovány, ami nagy előny egy gyerekszínházban, ahol kisfiútól nagy kamaszig sorozatban kell játszani a saját koránál tizenöt–huszonöt évvel fiatalabb szereplőket. A Kikatt főhőse azonban más eset. Nagyon is férfias fiú, akinek csak a kemény, „objektív” tények léteznek: az alku az alku, a vizsga vizsga, a nő az nő. Az alkut el lehet fogadni vagy vissza lehet utasítani, a vizsgán lehet megbukni meg átmenni, a nőt pedig vagy meghódítjuk, vagy ő ráz le minket. Alkut módosítani, vizsgán kicsit jobb jegyet kapni, nővel kétértelmű játékot játszani – ezek neki nem létező dolgok. Ez a fiú egy alfahím apa mintáját igyekszik követni – először azért agresszív, mert képtelen a mintának megfelelni; végül azért agresszív, mert az apai minta is agressziót írna elő abban a helyzetben. A Szanitter játszotta figura ehhez képest eléggé más, de a kulcshelyzetekben mégis hiteles. Az ő diákja inkább szorongó/hiperaktív kamasz, aki egy jó szótól is lenyugszik, a szerelemtől azonban kiszámíthatatlanná válik. A darab alapján a tanárnőt olyannak képzelhetni, mint a Solondz-féle A boldogságtól ordítani című film nővérhármasának legifjabb tagját. Elvarázsolt bölcsészlány, aki hihetetlen magabiztossággal vonzódik a gázos pasikhoz. Tanári rutinját tekintve középhaladó, lelkesedése azonban a kezdőkénél is hamvasabb. Pelsőczy Rékában lényegében minden megvan ebből, árnyalataiban azonban egészen mást hoz ki belőle. Bölcsészlány, de már túl a reményeken. Tudja méltósággal viselni a szeme alatti kék monoklit. Elvarázsoltnak is csak attól elvarázsolt, hogy olyan elszántan küzd a fásulással – hogy bír magával elégedetlen lenni… Pelsőczy és Szanitter összességében hiteles tanár–diák páros. Még az is hihető, hogy a Szanitter játszotta figura szerelmes lesz a tanárnőjébe; ami hihetetlen, hogy ez az érett tanárnő bármi érdekeset is lásson ebben a nyuszifülű kamaszban.
Ami egyébként nem akkora baj – a Scherer-féle rendezést például üdítően fölszabadítja egy kínos kötelessége alól. Nem kell azon izmoznia, hogy a tabuszámba menő tanár–diák szerelmet képtelenségnek ábrázolja. A darabban szövegszerűen is szerepel utalás arra, hogy ők ketten kulturálisan is más világok – nagyon másmilyen zenét hallgatnak. Egyikük Suzanne Vegát, másikuk Motörheadet. Kábé. Egy felnőtt előadásban kihagyhatatlan ziccerek sorozata épülne arra, miként foszlik semmivé egy-egy meghitt helyzet a bejátszott basszusgitárszólótól, vagy fordítva. Kihagyni persze Scherer sem hagyja ki, de ahogy megvolt, már lép is tovább. A darab minden helyzete, utalása, stílusrétege fontos – annyira, amennyire az egész előadás megértéséhez fontos. Ha sikerült keresztülvinni a nézőkhöz, akkor viszont nem szabad a jelenetbe beleülni. Scherer tudja, hogyan néznek színházat/filmet a mai fiatalok, ettől a rendezése nagyon gyors és nagyon kemény vágások sorozata. Attól ütős, hogy a nézőnek nincs ideje kivonni magát a hatása alól.
Én persze így is eltöprengtem azon, hogy mitől is nem sikerült ez a pedagógiai kísérlet. Mit nem kellett volna csinálniuk, mit kellett volna másképp csinálniuk – legfőképpen a tanárnőnek. Pelsőczy Réka az egyik, Kultúrpartnak adott interjújában beszámol róla, hogy a Pincén kívül több gimnáziumban is játszották már a darabot. Sőt egyszer tanárközönségnek is. Nagyon kíváncsi vagyok: ők mit gondoltak. Mit lehetett volna másképp csinálni?
ZSÁMBOKI ANDRÁS
