A magányos Irma néni saját gyermekeként szereti édes unokatestvére kislányát, de pénzt nagyon ritkán ad, inkább ajándékokkal kedveskedik. Például cipővel, hiszen a híresen kicsiny lábára készíttetett szebbnél szebb lábbeliket úgyis hamar megunja. A serdülő Eszter ekként tesz szert felnőttes, gombos, szürke antilopbetétes fekete cipőre, mely miatt meg is dorgálnák az iskolában, ha nem ő lenne az Encsy Mózes Gimnázium alapítójának ükunokája, s nem lenne ezért alapítványi helye a patinás épület falai között. Sajnos azonban Irma néni jobb lába egy fél számmal még kisebb, mint a kicsiny bal: a további három párral gazdagodó Eszter sántikálva, bedagadó lábbal viseli az ajándék cipőket. Felnőttként szerelme elől is szandálba, takaró alá dugdossa két elmulaszthatatlan tyúkszemtől szenvedő, deformált jobb lábfejét.
Szabó Magda 1959-ben megjelent korai regénye, Az őz lapjain a láb- és cipőügy ugyanúgy bőséges epikus kifejtést nyer, mint számos más, jellegzetesen regénybe kívánkozó epizód. Sajnos a könyvből monodrámát alkotó színművésznő, Molnár Ildikó előadásában is. A prózai ballaszttól megnyomorított millió és egy dramatizálás után immár millió és kettő akad, amelyben az előzmény csúfot űz az adaptációból, s a legkülönfélébb dramaturgiai kézikönyvek elemi útmutatásai ellenére alig áttekinthető, nehezen elviselhető szóhalmaz a szövegeredmény. Gyurica (doktor), Ambrus (cipész), Károly (Ambrus öccse), Emil, Gizike, Dolhay Évi, Pipi (férfi, színészkolléga és szerető), Hella, Suci, apa, anya, ilyen bácsi, olyan néni: Molnár Ildikó az idősík-váltogató tudatáramregény ezernyi szereplője közül a lehető legtöbbet szerette volna (vagy koncepciója folytán kénytelen volt) megtartani. Holott mennyivel ökonomikusabb önálló estét játszhatott és rendezhetett volna, ha a majdnem kétszer egy óra helyett ötven–hatvan percben a három főszereplőre, az Eszter–Lőrinc–Angéla alkotta szerelmi háromszögre koncentrál! A minimálisan szükséges pszichológiai háttérrajz, családi-nemzedéki tabló és történelmi hosszmetszet így is textuskulisszát képezhetett volna a drága, pótolhatatlan halottját megszólító, sirató és vádló emlékezéssel búcsúztató Kossuth-díjas színművésznő, Encsy Eszter alakja mögött.
Az őz ötven esztendővel ezelőtt ellentmondásos, általában mégis jó kritikát kapott, az írónő a Freskóval végbevitt, átütő 1958-as indulásának sodrában. Igaz, a bírálók, elemzők abban sem tudtak-tudnak megegyezni, a némiképp önéletrajzi figura, Eszter boldog vagy boldogtalan gyerek- és ifjúkor nyomán válik-e a szeretetértékek közt disztingválni nem mindig tudó, saját teljesebb szépségű, értelmű sorsáról nem pusztán a saját hibájából lekéső asszonnyá. E mű – mai olvasatban – meg sem közelíti Szabó Magda epikájának valószínűleg legjelentősebb, más-más arcú három későbbi regényét, a Régimódi történetet, Az ajtót és a Für Elisét (az első kettőből ugyancsak keletkezett színpadi változat). A hajdani korszerűség, a dzsentri-polgári környezetet és mentalitást leképező és az ezerkilencszázötvenes évek bürokratikus (folyton önéletrajzokat és önkritikát követelő) gyakorlatára vetítő törekvés elhalványodott, helyenként szegényesnek vagy hamisnak érződik immár. A szerelmi dráma viszont élő napjainkban is: Eszter életútja zenitjén, fiatal középkorúként hajdani nemszeretem iskolatársának, a babusgatást vágyó, csiripelő, finomkodó Angélának a férjével köti össze titkos életét. A színházi és irodalmi tekintélynek számító literátor, műfordító, tanár Lőrinc gyenge választani, dönteni a két nő között. Korai, véletlenszerű halála az akaratszegény férfi bűnhődése is – de végzete nem független attól, ahogyan Eszter önmagában átéli, kezeli a meglehetősen kilátástalan, hosszas viszonyt. Eszter tehát bizonyos nézőpontból gyilkos, ha közvetve is.
A regény monológjellege evidens, egyben félrevezető. Csupán ezért még nem „kézenfekvő”, hogy drámavariáció szülessék belőle (sajna, egyelőre nem is született). Az őzmotívum erősen megidézi Ibsen vadkacsa- és Csehov sirálymotívumát: az egykor Angéla büszkeségének számító, domesztikált jószágot Eszter ifjonti bosszúból ragadta el, vesztét okozva. Az egyértelmű szimbolika a szerelmi háromszög szeretetveszteségeit, kiszolgáltatottságát, a három érintett ember sérülékenységét, összetett egyéniségét is átvilágítja.
A színházi játszóhelyként egyre ambiciózusabb műsorrendű Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (Kultea) színpada ez estén éppoly fogyatékos kiképzésű, amilyen megoldatlan a szövegépítés. Márk László patinás bútorokat rakosgatott egymás mellé élettelen karéjba, amelyek arra kényszerítik a színésznőt, hogy hol teljesen funkciótlanul használja, hol ugyanily funkciótlanul ne használja őket. Leülés, felállás, sétálgatás, megállás – az önmagát rendező Molnár Ildikó egyik döntése rosszabb, szegényesebb, tétovább, mint a másik. Alig látunk egyebet a szöveg gyámoltalan illusztrációjánál, a szavak tárgyiasításánál, alkalmi mimikába öntésénél (cipőhistória – Eszter leveszi cipőjét, nyomkodja fájó lábujjait, bokáját). A szöveg nyomasztó voltát az előadó is érezhette, ezért megosztással igyekezett belé életet lehelni. Tekintélyes passzusok magnófelvételről hangzanak el az ő hangján (részben kikövetkeztethető, hogy miért épp ezek, bár valóban logikus elosztás, váltakoztatás nem történt), ilyenkor a néma ego mintha a saját belső vívódására figyelne. Csak hát a külső és a benső én nem nagyon akar egy alak lenni. Az előttünk lélegző, a szövegben akár rögtönző, bakizó, forrongó Encsy Eszter és a felvételről makulátlan hangsúlyokkal szóló másik, fagyott Eszter én-viszonya eleve torz, hiszen míg az egyik majdhogynem csügg hangalteregója szavain (a sajátjain), addig ama hanglény, a tudati én gépszerűen, holtan válik le önmagáról. Rossz a jelmez (nem a gyászoló művésznőt mutatja, hanem koránál idősebb szerény háztartásbelit), előnytelen a tárgyválasztás (a nagykendőt kénytelenségből teszegetni-veszegetni kell, elhajítani, megsimítani, mintha mindez az illusztratív összerendezetlenségben jelenthetne bármit is). Rossz a térkezelés (Molnár például úgy húzódik a hangfalhoz, mintha lelki beszéde onnan eredne), és nincs kiaknázva, hogy esetleg az egész autobiografikus beszámolót „színház a színházban” előadásnak, egy élvonalbeli színésznő – a regény szerint a Lendvay Színház tagja – saját sorsából szőtt-játszott, önkínzó-gyónó jutalomjátékának, netán sikerszerepének fogjuk fel (az első részt tipikus színházi gongütéssel szegi be Molnár).
Színházban nem számít paradoxonnak (vagy épp annak: állandósult paradoxonnak számít), hogy jóllehet ennyi negatívumot kellett leltároznunk, Encsy Eszter megformálója a többféle tévesztéstől béklyózva, saját legjobb lehetőségeitől távol is illúziókeltő, rokonszenves, sokhúrú, s a hosszú fejezetek alatt is fenntartja alakítása iránt az érdeklődést. Molnár Ildikó fájdalmas mosolyaiban, messze néző pillantásaiban, törékeny alkatának egy mozdulattól is gyermekké fiatalodó tartásában sokkal több rejlik, mint ami felszínre kerül. A Szabó Magda-regényhez hű rezdülései, a hangfelvétel kidolgozottsága értékes hangoskönyv lehetőségét körvonalazza. Jó lenne, hogy ha már színház nem lett Az őzből, hangoskönyv előbb-utóbb lenne.
TARJÁN TAMÁS
