Két vajdasági színház szinte egy időben két költőnek adta át játékterét. Szabadkán egy szerelem története alcímmel Ady Endre levelezése, versei és novellái alapján egy szerzői kvartett (három színész: Kalmár Zsuzsa, Ralbovszki Csaba, Kovács Nemes Andor és a dramaturg Brestyánszki B. Rozália) összeállításában és a nevezett színészek előadásában látható, Mezei Zoltán rendezésében az Ady–Léda kapcsolatról készült színpadi játék. Újvidéken pedig a színész Táborosi Margaréta összeállításában és (első) rendezésében Domonkos István szövegeiből készült, a színház és a Művészeti Akadémia közös produkciója van műsoron Elor Emina és hét végzős növendék közreműködésével. A két előadásban azon kívül, hogy mindkettő esetében költőtől kölcsönzött szövegek alapján készült, s hogy ezeket színészek állították össze, más hasonlóság nincsen. A két ismertetőt mégis ugyanúgy kell kezdeni – a cím értelmezésével.

 

normal_10
Adieu Bandi – Kovács Nemes Andor, Ralbovszki Csaba és Kalmár Zsuzsa (fotó: Szilágyi Nándor)

 

Adieu Bandi

A helyesírásilag szándékosan hibás cím játékosan többértelmű. Némi ortográfiai csúsztatással utal Adyra, utal Párizsra, ahol a költő és Lédaként ismert kedvese, Brüll Adél szerelme zömmel zajlott, s az Isten veled értelmében utal elválásukra, szakításukra is. Egyaránt érezni benne az alkalmi elköszönések melegségét és a végső búcsú ridegségét. Attól függ, hogy hangsúlyozzuk, s mikor mondjuk. Érezni mindent, ami egy szerelmi kapcsolatot jellemez. Mindazt, ami a költő első levele – csupán ennyi: „Csókolja a kezét. Ady Endre. Nagyvárad, 1903. szept. 6.” – és utolsó, levél helyett aláíratlanul küldött táviratának (Bp., 1912. jan. 27.) utolsó mondata – „Milliószor csókolja, kívánja, kéri” – között egy szerelemben megtörténhet. Tömény dráma, amint erről elsősorban a versekből a közvélemény is értesült, és amely azóta is tárgya az Adyval foglalkozó irodalomtörténetnek s a kandi tekinteteknek. A dráma azonban nem irodalomtörténet, nem a tények érdeklik, s nem is az, hogy Lédának volt-e szerepe Ady költővé válásában, hanem az emberi vonatkozások, az érzelmek hullámzása, ami a tomboló napfoltkitörések és az időnként beálló dermedtség között lejátszódik. Az, ami egy férfi és egy nő viszonyát egyszerre széppé és elviselhetetlenné teszi. Mert Ady és Léda viszonya ilyen volt – felsőfokon. A versekből, pontosabban szállóigévé lett verscímekből és -sorokból ismerjük a vágyat („Álmodom egy nőről, akit nem ismerek / Forró és különös, áldott, nagy Látomás”) és ismerjük a szenvedést miatta („S véres szívemre szomorún / A könnyek hullnak, hullnak”), mindazt, amit az egyik legismertebb Ady-vers címe alapján az oppozíciós kapcsolatot példázó héja-nász szimbolizál. S ami hosszú életű lehet ugyan, de egyszer be kell mondani az „Elbocsátó szép üzenet”-et, amely ebben az esetben több egyszerű szakításnál, miként erre a vers utolsó két sora utal: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. Ide jutott az a szerelem, amely kezdetén a költő még így ír Lédának, ki múzsánál több volt számára: „Maga által vagyok valaki, ha vagyok”.

Erről szól az előadás, amely alapfokon számtalanszor megismételt történetet mond el: egy férfi őrülten beleszeret egy nőbe, aki egy kicsit férjnél van (igaz, kétoldalú érdekházasságban), de ez nem zavarja abban, hogy viszonozza a szerelmet, s így kialakul egy harcokkal és megbékélésekkel teli fonák háromszöghelyzet, ami végül a szerelmesek szakításával végződik. És amelynek pikantériája, hogy a szerelmes férfi a kor, s általában a magyar irodalom egyik legjelentősebbje, Ady Endre.

Hogy ebből a részben ország-világ előtt zajló kapcsolatból – amit azóta sem ereszt szorításából sem az Ady-irodalom, sem pedig az emberi kíváncsiság – dráma szülessék, arra maga a történet predesztinál. A kérdés csak az, hogy mit használjanak fel, s mit hagyjanak el az alkotók, jóllehet a kínálat oly gazdag, hogy bárhogy döntenek is, izgalmas drámányira bőven jut, s bizonnyal marad is belőle. Ez történik Szabadkán is. Aki ismeri az Ady–Léda-szerelemről publikáltakat, kiegészítve ezt a férj, Diósi Ödön szerepével, az jó érzéssel nyugtázhatja, aki viszont nem rendelkezik előismeretekkel, az éppen úgy fogadja, mint bármely drámává formált szerelmi háromszögtörténetet. Közös viszont a megjelenítés nyújtotta élmény – az előadás színházi minősége.

És ezzel szemben, bár alapfokon nemcsak nézhető, hanem élvezhető az előadás, már lehetnek bizonyos fenntartások, elsősorban Ady megformálását illetően. Nem csak arról van szó, hogy szeretem Adyt, s nem tudom elfogadni olyan ellenszenvesnek, amilyennek Kovács Nemes Andor ábrázolja. Igen, duhaj volt, szeszélyes, sőt gonosz is, látszik a verseiből, de polgár is, aki ügyelt a külsőségekre (nézzük meg fényképeit!), s nem lehet, még házi környezetben sem, gusztustalanul ápolatlan, rendetlen, lompos, legtalálóbban szólva – pacuha. Már csak azért sem, mert a nagyon is polgár Léda asszony ilyen Adyba semmiképpen sem szerethet bele. Nem szerencsés, ha az Adyt alakító színész vad gesztusokkal demonstrálja a borzalmas embert, ha úgy veti magát a nagyon is polgári bútordarabként ismert pamlagra, cipős lábát átvetve a karfán, ahogy Petőfi Aranyhoz írt levelében olvashatjuk: „Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán”. Petőfi a barátság jelképeként fogalmaz így, az előadás Adyja viszont nem jelkép, hanem nagyon is valós szereplő egy történetben, melyben őt egy magára fölöttébb sokat adó, önmagát gőgösen szerető polgárnő szereti. Hiába tolmácsolja érzéssel, szépen a színész-Ady a költő verseit, ha Adyként hamis.

Léda, amint említettem, a jómódú, látszatra sokat adó polgárhölgy, aki az odaadás és az önzés, a hűség és a női fölényeskedés között ingadozik. Szereti Adyt, de a maga módján. Bonyolult lélek, ahogy a Léda–Ady kapcsolatról könyvet író Kovalovszky Miklós fogalmaz, aki „a kicsinyes panasz, a felnagyított, eltúlzott sérelem, a szemrehányás és számonkérés” ellentmondásai közt vergődik. Színész számára ideális anyag, amit Kalmár Zsuzsa többnyire pontosan tolmácsol, sokszor remekül érezteti Léda nem mindennapi asszonyi habitusát. Kivált, amikor női fölényét érvényesíti, amikor erélyes, amikor viszont női rafináltságát kell, kívánja működtetni, akkor feleslegesen visszafogott. A háromszög harmadik szereplője a férj, aki önként, kénytelen belenyugvással vállalja a nem éppen kellemes és felemelő outsiderséget. Pontosan ezt fogalmazza meg Ralbovszki Csaba nagyon emberien, csendes, halk eszközökkel. Nem a balek, szánalmat keltő férjet formálja meg, hanem a kívülálló férfit, aki időnként még élvezi is ezt a fonák helyzetet, amibe a körülmények belekényszerítették, és szövetkezik Adyval Léda ellen, akitől többszörösen is függ.

 

Tavasz – Hős kis ibolyák!

Az előadás címe az ötödikes Brasnyó Lajcsika egysoros verse, akiről Domonkos István több riportot írt a hetvenes évek elején. A „mi utcánk költője”, ahogy a riporter nevezi a szegény sorsú bácskai magyar gyerkőcöt, aki a család kilencedik gyermeke, apja kőműves, könyvei nincsenek, „nem járt francia óvodába”, a zsíroskenyeret szereti, meg a krumplipaprikást, és „egy konyhában írja verseit”, s aki a kórházban (a réten talált ágyúgolyó sebesítette halálra) azt kéri az anyjától, vegyen néhány kiló húst, rántsa ki, tegye a frizsiderbe, hogy ő ehessen, amikor csak akar. Az előadás azonban, bár címe a kis vadzsenit idézi, nem róla szól. Ő csak jelkép vagy inkább apropó arra, hogy a vajdasági (magyar, kisebbségi) létről essék szó. Annak a „gerinces emlős”-nek a sorsáról, „akinek tavasszal és ősszel rendszerint / mehetnékje támad / de aki – végül is – / mindig marad”, ahogy Domonkos írta Lappangók című versében.

 

normal_7 normal_12


Az előadás epizódjai akárha a vajdasági létnek is nevezhető közérzet néhány pillanatát formálnák színpadi jelenetekké olyképpen, hogy a nosztalgiát rendre felülírja a groteszk önreflexió, a – mintegy keretet képező – nyitó jelenettől a záró etűdig. Előbbiben a minden csapból folyó, a kisebbségi önazonosság kifejeződésének vélt és hirdetett népitáncolás kerül komikus, groteszk mozdulatok révén idézőjelbe, utóbbiban pedig a filmbejátszásban látható, ismert vajdasági képeslapmotívumokat (szabadkai színház, újvidéki katedrális, Kosztolányi-szobor stb.) követő tipikus bácskai disznótor képei (ölés, pörkölés, bélmosás, kolbásztöltés stb.) által jut kifejezésre az alkotói vélemény erről a világról, önmagunkról. Ily módon, bár több részlet is elhangzik az előadást ihlető Domonkos-opusból, a produkció elsősorban nem a költő életműve előtti tisztelgés, inkább fiatalosan évődő Vajdaság-hommage. Ennek jegyében mind gondolati síkon, mind a színészi játék tekintetében jól felépített, jól megformált epizódok követik egymást, egyaránt dicsérve az ötletes rendezést és az előadással bizonyítási lehetőséget kapott, pályakezdés előtt álló fiatalokat (Búza Ákost, Crnkovity Gabriellát, Gombos Dánielt, Kokrehel Júliát, Mészáros Gábort, Raffai Ágnest és Soltis Lehelt), akik kivétel nélkül éltek is a kapott alkalommal, és eddigi kisebb és statisztaszerepeiket felülmúlva mutatkoztak be fölöttébb előnyösen.

 

26_tavasz 3

 

26_tavasz 5
Tavasz – újvidéki Művészeti Akadémia – Újvidéki Színház


Míg az előadás a „mennék haza, de otthon vagyok” jellegzetes állapotát tematizálja, addig a rendezői és a színészi munka egyértelműen az otthon vagyok biztonságát igazolja.

 

GEROLD LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1