Már jó ideje elterjedt a híre: a Budapesti Fesztiválzenekar, Richard Goode szólójával, Fischer Iván vezényletével felvételt készít Beethoven öt zongoraversenyéből. Az amerikai Nonesuch kiadványa májusban végre forgalomba került.

Még egy tétel a művek diszkográfiájában (vagy akár az összkiadás-jellegű felvételek sorában), olyan korban, amikor már harangozó sincs, hogy kongassa a felvételkészítés gyászharangját. Mégsem kell merész vagy bátor vállalkozásnak tartanunk a kiadó tettét; mondhatni, „biztosra ment”.

Nem csak azért, mert Goodét szokás „korunk egyik legjelentősebb Beethoven-interpretátorának” tartani – számos előadóművészről mondható ilyesmi. A Nonesuch és Goode közös múlttal is rendelkezik Beethovent illetően, hiszen 1993-ban megjelentette az akkor éppen 50 éves zongoraművésszel a szerző 32 zongoraszonátáját. A 10 lemezes album fogadtatása afféle „foglaló”-nak tekinthető – s keresve sem találhattak volna ideálisabb partnert a felvételhez a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekarnál, amelynek a világranglistán elfoglalt 9. helye nemcsak művészi értékét, hanem a zenepiaci kereslet-kínálat „napi” állását is jelzi.

Félreértés ne essék, nem ettől jó a Fesztiválzenekar – ugyanilyen kiváló lenne akkor is, ha a külföld észre sem venné. De túl azon a szívet melengető tényen, hogy lám, vannak nagy kivételek, előadóknak sikerülhet itthonról is betörni a nemzetközi köztudatba, jelentős nyalábot kisajátítva az érdeklődés reflektorfényéből, talán megvan az esélyük arra is, hogy mindinkább meghatározzák külföldi koncertjeik és hangfelvételeik műsorát (és ama bizonyos fénysugárból juttassanak a nemzetközi ismertséghez kétségkívül nehezebben hozzájutó itthon élő zeneszerzőknek is).

Annak idején, 1987–88-ban nagy visszhangot váltott ki, hogy Goode sorozatban eljátszotta Beethoven öt zongoraversenyét (akkor a Baltimore-i Szimfonikusokkal). Dolgozott az amerikai PR – és ma aligha kell különösebb erőfeszítéseket tenni az elismert művészek népszerű műsora érdekében.

Mielőtt e felvétel elkészült volna a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (2005 júniusában és novemberében), mind Budapesten, mind más jelentős európai koncerttermekben műsorra tűzték e műveket. Tehát, ha úgy tetszik, vélhetjük: az élő előadások tapasztalatai-tanulságai is kamatoztak e felvételeken. Magam inkább arra hajlanék, hogy a többszöri eljátszás hasznát a Beethoven-zenében való elmélyülésben keressem.

Hogy Beethoven Fischer Iván kedves szerzői közé tartozik, régóta nyílt titok (a jövő év Beethoven-maratonja is ennek bizonysága). Éppen ezért nem lehet eléggé értékelni azt, hogy korántsem valami személyes interpretációval jelentkezett, hanem olyan Beethoven-(hang)kép felmutatására törekedett, amely túl azon, hogy könnyen közel kerül a hallgatósághoz, képes fogalmat alkotni a klasszikáról.

Hallgatom az öt zongoraversenyt, egyvégtében – nem fárasztó, fejjel-szívvel bírható. Sőt, kifejezetten jótékony hatású, amennyiben „időtlenítő”: a beépített mechanikus óra megszűnik ketyegni. Egyszerűen feledteti a környezetet azáltal, hogy egy nagyobb, zengő univerzum részévé teszi a hallgatót. Megadatik a létélmény, kozmikus értelemben.

Mindebből adódik, hogy a konkrét részletek jelentősége eltűnik; zavarba ejtően feleslegessé válik a hallottak verbalizálhatósága. Aki ezt a felvételt hallgatja, nem akarja összevetni korábbi hangzó élményeivel – ez egyszerűen „nem téma”. Jelentős muzsikusok, akiknek nincs szükségük szándékoltan kialakított zenei image-re, megszólaltatják egy jelentős komponista műveit.

Árad a zene, tagoltan. A hallgató nem elemez, nem értékel – hallgat; nem romantikus belefeledkezéssel, önmaga feladásával, nem is kívülállón, afféle kispadról, hanem megérintve valamiféle teljesség, perfekció által. Nem gazdagabb lett az élmény által, hanem több.

FITTLER KATALIN