Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének birtokosa, Ruttkai-gyűrűs, és még sok-sok szakmai díjjal ismerték el munkásságát. 1970-től a Vígszínház jelmeztervezője, 1979-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. A prózai darabok mellett tervezett tévéfilmet, operát, operettet, részt vett egyéni és csoportos kiállításokon itthon és külföldön.

 

 

A kislányok, ha a színházat választják, színésznők szeretnének lenni. Hogyan lesz valakiből jelmeztervező?

Már akkor elhatároztam, hogy jelmeztervező leszek, amikor még nem igazán tudtam, hogy mit is jelent ez. Nagyon szerettem rajzolni, mindig kaptam ehhez elég papírt és színes ceruzát. Akkor még nem befolyásolhatott a televízió, így rengeteget olvastam, és ezek az olvasmányok megejtették a fantáziámat, érdekeltek. Jelentős pillanat volt az életemben, amikor 12-13 éves koromtól bérletünk lett a régi Nemzeti Színházban s az Operában. Tizenkétszer láttam a A trubadúrt. Teljesen bűvkörébe vont a színház. Furcsa módon nem volt bennem exhibicionizmus. Hogy én szerepeljek? Nem. Az olvasmányélmények és a színház hatására, a magam naiv módján átrajzoltam a látott képeket. Már azzal az elhatározással mentem a gimnáziumba, hogy jelmeztervező leszek.

Rajzolni nem tanította senki?

Ez érdekes. Volt egy csodálatos keresztapám, aki egy idős festőművész-iparművész, Payer Gizella otthonába vitt el. Payer Gizella iparrajziskolát végzett, és így annak szellemében foglalkozott velem. Rengeteget tanultam tőle. Nemcsak manuális tudást, hanem stílust és érzékenységet, aminek mai napig nagy hasznát veszem. Fantasztikus volt a lakása, tele régi bútorokkal, csodálatos tárgyakkal, s egész lényének olyan légköre volt, ami tovább erősítette elhatározásomat. Ő tanított. Tudtam csendéletet rajzolni, másolni és portrét festeni is, de az akt kimaradt. Ez pedig a felvételi anyaghoz hozzá tartozott. Jártam rövid ideig a Dési Huber István Körbe, de ez nem volt elég. Elsőre nem vettek fel.

Ez nagy traumát jelentett?

Nem, mert a felvételin a remek pedagógusok felfigyeltek rám. Z. Gács György odajött, és azt mondta, ha komolyan gondolom a jelmeztervezést, akkor ősszel keressem fel, és beajánl egy színházhoz. Így kezdődött. A Nemzeti Színházban lettem kifutólány a varrodában. Csodálatos helyre kerültem, ahol nagyszerű szabászok, kalaposok, tervezők dolgoztak. Láttam még Nagyajtai Terézt és Laczkovich Piroskát munka közben. Megismerkedtem a színészekkel. Az egyik legmaradandóbb élményem azóta is Németh László A két Bolyai című műve a Kamaraszínházban (most a Katona) Kálmán Györggyel és Básti Lajossal. Az én hivatalos négy órámba beletartozott a hozd ide, vidd oda, de fejtettem koszos ruhákat, és nézhettem a szabászokat is. Rezzenéstelen arccal dolgoztam, és éjjel-nappal rajzoltam, mert készültem a felvételire. Az Iparművészetin akkor indult utoljára ez a szak, s hosszú évekig nem volt ilyen képzés. Amikor 1966-ban megkaptam a diplomámat, tréfásan úgy adták át: a Magyar Népköztársaság utolsó jelmeztervezőjének.

 

A főiskola beváltotta az elképzeléseit? Olyan volt, amire készült, amire vágyott?

Nagyszerű mesterem volt, a csodálatos művész, a tavaly elhunyt Schäffer Judit. Varázslatos egyéniségével is hatott rám. Jelmeztervező csak én voltam, a többiek festők, grafikusok, rajzfilmesek, akikkel együtt tanulhattam. Harmadévben jött Eigel István tanítani, és olyan módon vitte érdeklődésünket a grafika felé, hogy ennek köszönhetem ma is: úgy tudom előadni terveimet, hogy azok grafikailag is megállják a helyüket, mert érdekesek önmagukban is. A rajzot ez a pálya nem mindig követeli meg, de az én rajzszeretetem igen. Nekem a tervezés a legboldogabb fázis. Erre nagyon jó felkészítést kaptam a főiskolán. Már negyedéves koromtól arra is lehetőségem volt, hogy színháznál dolgozzak. Nevezetesen a szolnoki Szigligeti Színháznál. Berényi Gábor volt az igazgató, aki eljött harmadéves kipakolásunkra (ez a művészeti főiskolák egyik vizsgafajtája. Itt a hallgatók a nyilvánosság elé tárják műveiket), és azt mondta, megvárja, míg végzek. Így kerültem Szolnokra, a Pestre szerződött Vágó Nelly helyére.

Emlékszik rá, mi volt az első tervezése?

Az Eszpresszó bongó, negyedéves koromban. Nem valósult meg. Holl István koreográfus-rendező állította volna színpadra, de anyagiak hiányában elmaradt. Aztán jött a Lili bárónő. Rengeteget kínlódtam, mert nem ismertem azokat a törvényszerűségeket, amelyek ennek a műfajnak az alapvetései. (Például, hogyan kezelhető a primadonna alkata.) A következő feladatom Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabja volt. A lelkemhez is közel állt a mű, így jól sikerült. Ezután következett a diplomamunka. Ez akkor két részből állt. Egy megvalósultból, ez lett a Romeo és Júlia. Akkor került a szolnoki színházhoz Kozák András, Drahota Andrea és Kertész Péter. Csodálatos volt. A másik, egy szabadon választott, eszmei feladat, amit csak tervezni kellett, de nem kellett kivitelezni. Ez Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba című műve volt. Ő az akkori kor divatos szerzője volt, s egy teljesen más hangot ütött meg, mint amit addig megszoktunk. Rám az újdonság erejével hatott. Csodálatos időszak volt. Még kiállítást is rendeztünk az Iparművészeti Múzeumban. Ez volt az én diplomamunkám.

Aztán a szolnoki négy év következett. Huszonkét-huszonhárom évesen hogy fogadták?

Tekintélyes, idős szakemberek voltak a munkatársaim. Az egyik első darabban a rusztikumot próbáltam volna bemutatni ujjnyi vastag télikabátanyagból. A szabásznő odajött és mondta: kisfiam, ilyen anyagból ezt a fazont nem lehet megoldani, szekrény vastagságú anyagokban nem lehet mozogni. Álmatlan éjszakák sorozata következett. Meg kellett tanulnom, hogy milyen anyagból és milyen fazonnal érhetem el a kívánt hatást. Aztán ott voltak az operettek. Azt kívánták, hogy csillogjon-villogjon, szépségesen suhanjon, és jól lehessen mozogni benne. Ma már az énekesek vigyáznak az alakjukra. De akkor nem. Azt is meg kellett oldani, hogy karcsúbbak, vonzóbbak legyenek. A színpadi csillogás is egy külön probléma volt számomra, mert az én ízlésembe van, ami belefér, és van, ami már nem. A szolnoki évek alatt született az első fiam. Nagyon kemény időszak volt. Évi tíz darab tervezése volt a kötelező, én körülbelül ötvenet terveztem ezek alatt az évek alatt. Mivel Szolnok és Pest közeli távolságnak számított, közben dolgozhattam Vámos Lászlóval a Madách Színházban és a televízióban is. Szolnokon remek színészek voltak. Somogyvári Rudolfot már nem értem meg, de Mádi Szabó Gábort igen, és ott voltak a fiatalok, Gyöngyössy Kati, Káldy Nóra, Szombathy Gyula, Vajda László, Upor Péter. Székely Gábor volt a rendező, s igazán jó előadások születtek. Ott játszottak először Örkény-darabokat, a Tótékat meg a Macskajátékot. Rengeteget dolgoztam, rengeteget tanultam, azt is, hogy mit lehet egy anyagból kihozni. De mást is. Komoly pszichológiai érzékenység kell ahhoz, hogy a színészek elfogadják az embert, hogy odaadóan ruhapróbázzanak, hogy megértsék az elképzeléseimet. Megtanultam, hogy a színész nemcsak egy olyan szerep, akit én elképzeltem, hanem érzékeny ember, aki nap mint nap a saját bőrét és az érzéseit viszi a színpadra. Nekem pedig úgy kell viselkednem vele, hogy elfogadjon, hogy megszeressen, mert csak akkor tudunk együtt dolgozni.

 

Hogy került kapcsolatba Várkonyi Zoltánnal, a Vígszínház akkori igazgatójával?

Ez még főiskolás koromban történt. Megkaptam első filmes feladatomat. Minden kezdet nehéz – ez volt a címe, és a háború utáni újrakezdés kínjairól szólt. Diófapáccal gyönyörűen megrajzoltam a jelmezeket, a lyukas nadrágot, a bakancsot, a kalapot. Pár perces késéssel léptem be a stúdióba. Várkonyi már fölvette az általam összeválogatott ruhákat és nézegette a rajzaimat. Amikor beléptem, már azzal fogadott, maga ezt a kevéssé mutatós témát így megrajzolta? Hajt a lelkesedés – válaszoltam. Láttam, ez tetszett neki. Ezért, amikor az elméleti diplomamunkámhoz kellett egy mester, őt kerestem. Nem sikerült a Vígszínházban elérni, mert akkor forgatta a filmgyárban az Egy magyar nábobot meg a Kárpáthy Zoltánt. Hónom alatt a rajzokkal oda is kimentem. Munkatársai végignézték a munkáimat, és tetszettek nekik. Várkonyi azt mondta, nagyon örülök, hogy találkoztunk, de nekem erre most nincs időm, diktálja le a telefonszámát a titkárnőmnek, de ez nem jelent semmit. Lógó orral távoztam, és azt hittem, elfelejtett. Aztán amikor Szolnokon az Örkény-darabokat bemutattuk, Örkény István volt a Vígszínház dramaturgja, s nagyon tetszett neki a Macskajáték, amelynek jelmezeit én terveztem. Így amikor a budapesti bemutatóra készültek, Fehér Miklós kapta a díszlet-, én pedig a jelmeztervezés feladatát. Ez harminckilenc éve volt. Így kezdődött a vígszínházi történetem.

Majdnem négy évtized. Több igazgató, több rendező. Amikor a társulathoz került, óriási egyéniségek voltak tagjai a Vígszínháznak: Páger Antal, Ruttkai Éva, Bilicsi Tivadar, Sulyok Mária, Bulla Elma...

Az első mű, amibe belekerültem, Illyés Gyula Tiszták című darabja volt. Szolnokon már elfogadtak, itt új voltam és fiatal egy óriási színházi nagyüzemben. Nem volt könnyű, de harcos természet vagyok. Nagyon érzem, hogy mit szeretnék, és azért tudok is harcolni. Akkor még úgy éreztem, hogy csak az az egyedüli üdvözítő, amit én gondolok. Azóta meg kellett tanulnom és nagy erővel adom ezt tovább a tanítványaimnak, hogy ez kollektív munka. Még egy monodráma is minimum húsz ember munkája. Mindenkinek képessége és tehetsége legjavával együtt kell működni. A színész ugyan egyedül van a színpadon, de a világosító, a hangtechnikus, az öltöztető, a fodrász, a kellékes munkája ott áll mögötte. Nincs pardon, ha valamelyik ront, az egész bukik. Beletelt egy kis idő, amíg megtaláltam a hangot, megtanultam azt a viselkedést, amellyel az érdekek ütköztetésekor is érvényesíthetem az elképzelésemet. Sokszor nagy önfegyelmet igényel ez. Gondolja el: a színész a saját személyiségét nézi a szerepben, de nekem összképben kell gondolkodnom. Nemcsak az operáknál van így, ahol anyagokban és színekben meg kell találni a kórus és a főszereplők viszonyát, hanem a prózai műveknél is. Meg kellett tanulnom, hogy nem a konfrontálódás a célravezető. Ha szeretettel közelítek, hamarabb elfogadnak. Sokszor van olyan feladatunk, hogy a szép emberből csúnyát, a csúnyából szépet, az alaktalanból gyönyörű alakot kell formálni. Mindhez meg kell találni a kulcsot. Már egy hosszú, megszenvedett pálya van mögöttem, de még mindig csiszolódom. Aztán indulásomkor nem volt olyan anyagválaszték, mint most. Nekünk abból a párféle anyagból kellett megteremteni a csodát. Hiába képzeltem el, hogy így vagy úgy nézzen ki valami, ha nem volt miből megvalósítani. Ezért én a korosztályom iparművészeivel kiépítettem olyan kapcsolatot, hogy azóta is segítenek egy-egy produkcióban megfesteni, applikálni, horgolni, gyöngyözni, amikkel színesíthettem a palettát. Rátaláltam Polgár Rózsa és Bódog Erzsi iparművészekre, akikkel azóta is együtt dolgozom. Akkor hihetetlen energiával, de nekünk kellett összeszedni és megteremteni mindent. Amikor az Antonius és Kleopatra jelmezeit készítettem, nyilvánvaló volt anyagként a muszlin. Borzasztó nehézségek árán sikerült beszerezni, de egyszínűt. Kellett találnom egy kézifestőt, aki az általam elképzelt mintát Ruttkai Éva méltó jelmezéhez megfesti. Szilágyi Júlia személyében sikerült. A muszlin hernyóselyem alapú, így festhető, nem úgy, mint a műszálas anyagok, amelyeknél, ha megfestjük őket, bizonytalan az eredmény. S ez még a kevesebb baj, de megváltozik a tartásuk is. Azzal, hogy sikerült festőkre találnom, kitágultak a lehetőségeim. Közel ötszáz darabot terveztem, sokat festett jelmezekkel is. De történt ezzel is meglepetés. A kézi festésnek megvan a technikája, amiből semmit nem szabad kihagyni, vagyis festés után ki kell gőzölni az anyagot, mert azzal véglegesedik a motívumsor. Terveztem egy kimonószerű, gyönyörű pongyolát Ruttkai Évának, amelyre paradicsommadarat festettem. Gyönyörű volt, és a művésznő imádta. Premier előtt kitisztíttatták, de mivel nem volt átgőzölve, a paradicsommadár „elszállt”. Harmincöt éve volt, de azóta sem ocsúdtam a traumából.

Dolgozott Várkonyi Zoltánnal, Horvai Istvánnal, Kapás Dezsővel, Marton Lászlóval, Eszenyi Enikővel... Mindegyikük más-más egyéniség, és a darabválasztásaik is különbözőek...

Horvai István különösen szerette Csehovot meg az oroszokat. Rendezte a Három nővért, a Ványa bácsit, a Sirályt, Turgenyevtől az Egy hónap falun című művet. Ő rendezte Várkonyit az utolsó szerepében, O’Neill Utazás az éjszakába című darabjában. Akkor már Várkonyi nagyon beteg volt, mégis gyönyörű előadás született. De Horvaival csináltuk a nagy sikerű Csurka-darabokat, így például a Házmestersiratót is. Nagyon szerettem Páskándi Géza Vendégség című művét. Mindig szélesedett a paletta. Benne lehettem a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődésben is. Örökre emlékezetes marad számomra Ruttkai Éva Peter Hacks Lotte című monodrámájában, ő volt Charlotte von Stein. Latinovits halála után ez volt az első darab, amiben fellépett. Az volt a kérés, hogy mivel fehér a díszlet, a ruhában legyen érzékelhető a fájdalom, az öröm, a szenvedély és minden. Olyan anyagot festettem, amelyben a furcsa pasztell gyöngyház rózsaszín átment gyászos padlizsánlilába. Gyönyörű volt. Somogyvári Rudolfnak a Kreutzer szonáta című darabban Pozdnisev volt az utolsó szerepe. Azt is én terveztem. Nagyon sok emberi élményem van. Elképesztő pillanatokban dolgozhattam együtt csodálatos művészekkel. És én is itt éltem meg életem csalódásait, nagy fájdalmait és örömeit. Összenőttem ezzel a színházzal, és érzelmileg is összefonódtam ezekkel az emberekkel. Nagyon sokan elmentek már, akik az én veszteségeim is.

 

Az új igazgatóval, Eszenyi Enikővel is sokat dolgozott...

Enci első darabja a Május volt, azt is én csináltam. S hogy csak néhányat említsek: a III. Richárdot, az Egy hónap falunt, a Fekete Pétert is és az Egy csók és más semmit. Nagyon sokat dolgoztam Enikővel, és remélem, új feladatok is várnak.

Összefonódott a színházzal úgy is, hogy például a Játszd újra, Sam! 1983 óta van egyfolytában a színpadon. Aközépgeneráció, így Kern András és Kútvögyi Erzsébet számára ugyanúgy tervez, mint a fiataloknak, legutóbbpéldául a Vörös és feketében Varju Kálmánnak...

A Játszd újra, Sam! ruhatára teljesen megújult, mert a főszereplőn kívül a többiek változtak. Igazi vesszőfutás, hogy a látványt a közönség frissként érzékelje. Húsz évig, hétszázszor ment A padlás számtalan szereplőváltozással. Óriási munka volt a minden alkalommal más, és a másra ugyanazt. Ha nem kötődnék ide minden ideg- és érzőszálammal, akkor nehezebben viselném. De szeretem a színészeket, a rendezőket, a varrodást, a portást, mindenkit. Szeretem őket és szeretem a darabokat is. Szeretem például az egyik legutóbbi darabomat, az Úrhatnám polgárt, Mácsai Pál rendezésében. Nagyon kemény munka volt. Majdnem fehér színű minden jelmez, olyan a díszlet is, mint egy romos kastély, és a ruhák is néhol „porosak”. Ha ráütnek, akkor száll a por a barokk eleganciából. Alkalmazkodik a színpadkép Parti Nagy Lajos nyelvezetéhez. Izgalmas. Sok lépésen keresztül született, amíg ilyen lett. Megállás nélküli munka folyt a premierig. Én ezeket a rafináltabb megoldásokat jobban szeretem, mintha azt mondjuk, hogy egy mű ebben vagy abban a korban játszódik, s ebben vagy abban a korban ezt vagy azt viseltek. Ez kevésbé szórakoztat. És a mát sem szeretem. A ma válik a leghamarabb tegnappá, s a tegnapot szeretjük a legkevésbé. Minden kornak megvannak a rafinériái nemcsak a formákban, hanem az emberi kapcsolatokban is. Nem lehet mindent mára venni, mert átalakultak a társadalmi érintkezés formái, és ugyanazok a dolgok mást és mást jelentenek. Vannak látványosabb feladatok és van, ahol csak pizsama és hálóing kell, mint a Pesti Színházban Az élet mint olyan című előadás szereplőinek. Mivel először a Házi Színpadra terveztük ezt a darabot, s csak utána került át a Pesti Színházba, Kútvölgyi Zsikének pótlólag kellett tervezni jellemének megfelelő bugyogót a hálóing alá.

Nagyon sokféle műhöz tervezett. Tévéjátékokhoz, operához...

Csodálatos feladatokat kaptam operai bemutatkozómon. Például a Ferencsik János 75. születésnapja alkalmából megrendezett Figaro házasságához terveztem a ruhákat. Békés András rendezte az előadást, Sass Szilvia és Melis György szerepeltek benne. Emlékezetes volt a Mózes is. Ott azt találtam ki, hogy az egyiptomi és a zsidó kar közti különbséget anyaghasználattal is érzékeltetem. Bőrrel dolgoztam sokat. Aztán szerettem a Bölcs Náthánt a Pesti Színházban. Ott is natúr, nyers színekkel dolgoztunk, ezért is volt érdekes az előadás. Soha nem a harsány színeket kedveltem, hanem inkább a rafinált színvilág vonzott. A nagyon fiatal Kovalik Balázzsal – ma már ő a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője – is dolgoztam, először a Turandotban. Arany, fekete és fehér szerepelt benne, más szín csak egy volt, a türkiz. Ezt a színt Turandot viselte. De dolgoztam vele Ligeti-műben, a Le grand macabre-ban, vagy Szokolay Vérnászában is.

Van valamiféle módszere a különböző művek és felfogások megközelítéséhez?

Nem tudom, hogy ez különlegesnek számít-e. Nagyon sokszor elolvasom a kiválasztott darabot, majd beszélgetek a rendezővel, hogy egyértelmű legyen mindkettőnk számára, mire is gondolunk. Ha el tudunk indulni valami felé, akkor már skicceket készíthetek. Nagyon hosszú az a folyamat, amíg a vázlatból kialakul valami konkrétabb. A rajz a mi kottánk. Azzal tudom megértetni másokkal, hogy valójában mire is gondolok. Természetesen a díszlettervező munkáját is figyelembe veszem. Amikor már körvonalazódik a darab, akkor ülünk le az olvasópróbához, és akkor találkozom a színészekkel is. Itt folytatódik a párbeszéd. Akkor jön a feladat neheze, mert be kell szereznem az eltervezett anyagokat és átadnom a varrodának. A cipészekkel és a fodrászokkal is egyeztetnünk kell. Előttünk a rajz mint kotta, de a színészhez még lehet igazítani a formát. Közben különböző ötletek is születhetnek, amelyekkel gazdagítjuk az eredetileg eltervezettet. Alkalmazunk mesterséges torzításokat és különböző töméseket, ha a szerep úgy kívánja. Az is külön feladat, hogy minden térben mások és mások a lehetőségek. Például a Vígszínház nagy színpad, a Pesti kisebb, a Házi Színpad még kisebb. Ugyanannak a formának és színnek bennük más és más hatása van. A teret is figyelembe kell vennünk. De én dolgoztam a Budapesti Kamarában, ahol nincs öt méter a közönség és a színész között. Ez a ruhakivitelezésben is különlegeset követel. Más és más eszközökkel kell elérni, hogy látszódjék-e vagy ne a csipke vagy az anyag kopása. Hiába, minden darab más és más, remélem, egy életmű stílusán látszik, hogy melyiknek a jelmezeit készítettem én.

 

Nemcsak a színházhoz hűséges, hanem a tanításhoz is. Huszonkilenc éve tanít a Képzőművészeti Főiskolán.

Azt is Várkonyi Zoltánnak köszönhetem. Szólt, hogy adjam be a pályázatot. Először nem akartam, mert két kisgyermek mellett féltem, hogy nem tudom ellátni a feladatot. Ma már nagyon örülök, hogy belevágtam. Nagyon sokan tanultak nálam. Füzér Anni, Benedek Mari, Velich Rita, akiknek már nagy nevük van, de sokakat említhetnék. Valamennyiükre büszke vagyok. Annak is örülök, hogy közülük majdnem mindenki a pályán van. A képzés ezek alatt az évtizedek alatt teljesen átalakult. Jelenleg félévenként más és más tanár foglalkozik a hallgatókkal, hogy minél többféle ismeretet és élményt kapcsolhassanak össze. Én osztályfőnökként általában az első félévet, majd negyedikben az utolsót csinálom végig velük. Azzal, hogy több mester foglalkozik velük, többféle stílussal, ízléssel találkoznak. Anyag- és szabásismeretre pedig különféle szabászműhelyekbe járnak fél évig. Szeretném a hallgatókat rávenni az anyaggyűjtés és a rajzolás fontosságára. De ez sokat változott az évek során. Amikor én tanultam, könyvtárakba jártunk és gyűjtöttük az anyagokat. Az Iparművészeti Múzeum könyvtára volt a kedvenc helyem. Onnan nem néztek ki, ha zörögtem a rajzolással. Mert hazavinni nem lehetett a könyveket. Akkor kezdtem gyűjteni a szakkönyveimet. Így mára már saját szakkönyvtáram van. De addig a könyvtárban gyűjtöttem az anyagot. Ennek az volt az előnye, hogy rajzban felmérhettem a figura arányait, hogy mekkora legyen a csipkegallér, a mandzsetta például. Rengeteget tanultam abból, hogy miközben rajzoltam, gondolkodhattam magáról a formáról: mitől ilyen vagy olyan az a cipősarok. Ma az anyaggyűjtés teljesen mást jelent. Az internetről le lehet venni sok mindent. Lehet, hogy a hátam mögött megmosolyognak azért, hogy még mindig kérem a rajzokat. A másik: a Képzőművészeti Egyetemen látom, hogy a kis- és nagymesterek hogyan nyomják egyéniségüket a növendékeikre. Én minden idegszálammal küzdök ez ellen. Semmi értelme epigonokat nevelni. Még ha gyötrelmesebb is az út, igyekszem arra ösztökélni a hallgatókat, hogy küzdjék ki saját elképzeléseiket. Az a szép ebben a szakmában, hogy mindenki külön egyéniség lehet. Ma mások a kor kihívásai, mint az én kezdeti éveimben, de ehhez is lehet alkalmazkodni. Most sokkal többféle anyag van, de most is meg kell keresni a legmegfelelőbbet. A mi generációnknak a semmiből kellett kihozni a valamit. Ez a generáció is meg fogja tanulni sok munkával, tehetséggel, hogy a kevésbé drága anyagokból is nagyon érdekes és látványos dolgokat lehet varázsolni. Ami nagyon sokat romlott: súlyos a munkánkat segítő varrodák és műhelyek hiánya. Nagyon kevés az igazi szakember. A színházi jelmezt nem lehet nagyüzemi módszerekkel előállítani, csak nagy tudással és kézi munkával. Egyre kevesebb műhely akad, s többségük vidéken. Ez a munka meggazdagodásra nem ad lehetőséget.

Mindig sokat dolgozott. Mi adott ehhez erőt?

Az, hogy nagyon szeretem. Ez a hivatásom. Egész életemben az volt a foglalkozásom, ami a hobbim. Ennél jobbat el sem lehet képzelni. Soha nem jutott eszembe, hogy én ezzel keresem a kenyerem. A férjem mellett nyugodt életem volt, de mióta meghalt, miután egyedül vagyok, tudom, ez pénz is. De amikor dolgozom, akkor ez nem jut eszembe. Természetesen, a hosszú praxisom alatt találkoztam olyan darabbal, amiről első nekifutásra azt gondoltam: na, nem ez az, amire vágytam. De én csak teljes erőbedobással tudok dolgozni, s ha beleélem magam. Így még az elsőre furcsállottat is idővel megszerettem. A Csókos asszony jelmezeit most csináltam harmadszor. De ugyanolyan erőfeszítéssel tettem, mint első alkalommal, mert akikkel most dolgozom, nekik ez volt az első. Az évtizedek alatt a legszélsőségesebb habitusú emberekkel találkoztam. Nem csak rendezőkkel. És senki sem könnyű ember. Én sem vagyok az. Mindenkinek megvannak a hibái, és az a jó, hogy úgy tudunk együttműködni, élni, hogy nem válunk ellenséggé. Tisztelettel kell hozzáállni ahhoz a közeghez, amelyben dolgozik az ember. A színházhoz pedig különösen. Mindig majdnem belehalok, de nem tudok lekezelni semmit. A színész odaadja testét-lelkét minden este. Hiába megy százszor az előadás, a néző azt az egyet látja. Az lesz az élmény. Nekem pedig ezt kell szolgálnom a művészetemmel.

 

 

JÁNOSKÚTI MÁRTÁRÓL

1971-ben, a szolnoki Szigligeti Színház egyik előadásán nem szokványos eseményre került sor: Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója leutazott Pestről, és megnézte Örkény István Macskajátékát, Székely Gábor rendezésében. A folytatás még szokatlanabb volt: bejelentette, hogy rövid időn belül műsorra tűzi a darabot a Pesti Színházban Sulyok Máriával és Bulla Elmával a főszerepben.

És a történetnek még mindig nincs vége: a szolnoki előadásból meghívott néhány színészt pesti vendégjátékra, és felkérte a fiatal tervezőt, Fehér Miklóst a díszlet elkészítésére és természetesen Jánoskúti Mártát, aki akkor már a Vígszínház tagja volt, a jelmezek újratervezésére. Még ma is emlékszem az előadás egyik bravúros ruhájára: van a darabban egy ősöreg nyugdíjas operaénekesnő, s erre a szerepre a rendező a már évtizedek óta a színpadtól visszavonult, majdnem nyolcvan éves, hatalmas termetű, volt operettprimadonnát, Kaszab Annát kérte fel, akit Jánoskúti felöltöztetett egy szatén anyagból készült, hosszú, mintás, rózsaszín „klepetusba”. Meghökkentően groteszk, felejthetetlen látvány s igazi jelenség volt Szolnokon és a Pesti Színházban is. És Jánoskúti Márta, aki azóta is hűséges maradt a Vígszínházhoz, az elmúlt évtizedek alatt a jelmeztervezői szakma egyik legjelentősebb alakja lett.

Egyre jobban megtanulta és tévedhetetlenül használja ma is azt a nagyon komplex képességét, hogy egységben tudja látni és láttatni a darab sugározta stílusvilágot, mélyen látja és felfogja a benne szereplő karakterek szerepét, funkcióját – és szinte legfontosabbként: jelmezei, ruhái a művészi jellemábrázolás részeseivé válnak.

Másik fontos értéke munkásságának: széles körű, roppant alapos kulturális tudása, az európai korok képzőművészeti világának pontos ismerete. Erre építi saját, egyedi világát, amelyet mindig alárendel az adott, konkrét produkció szellemiségének, a rendezői és díszlettervezői elképzeléseknek. Így alakulhat ki a színpadi látvány világában az a tökéletes harmónia, amely az előadás leglényegét szolgálja és tükrözi.

Otthon van a teljesen korhű jelmezek felidézésében, megtervezésében, de ugyanúgy nagyvonalúan megteremti az elemelt, stilizált színpadi világok ruháit vagy a modern, lényegre törő, ma alkalmazott, végső egyszerűségre törekvő látványvilágot, amely csak felidéz, csak emlékeztet a klasszikus színház korhű, bonyolult részletezésű jelmezeire.

Legendás vígszínházi előadások alkotótársa volt, és természetesen ma is az, miközben az Opera megbecsült tervezője is, s számos vidéki színházban is dolgozott.

 

RADNÓTI ZSUZSA