Évad derekán biztos nem vállalkoztam volna erre a kritikára. Ahogy magamat ismerem, még az sem biztos, hogy megnézem a számomra (és a magyar közönség számára) teljességgel ismeretlen Ivan Menchell bulvárdarabját. A mű eredeti címe – Temetői klub – sem vonzott volna igazán. De kánikula és a giccsdömpinggel és utánjátszásokkal leplezett uborkaszezon idején az ember hajlamosabb beülni a Thália Színház hűtött nézőterére, ha egy kihívóan harsány pop-artos szórólap Sírpiknikre invitálja. A szövegből rögtön kiderül – vagy legalábbis nagyon valószínűnek tűnik –, hogy ez az ötletes, nézővonzó cím a magyar változat szerzőjének, Parti Nagy Lajosnak a leleménye. Az ő neve számomra, bármilyen sok plakáton olvasom, mindig több, mint áruvédjegy. Lehet, hogy Molnár Gál Péternek igaza van, amikor „sánta művek lódoktorának”, „féltehetségek mentőangyalának” becézi az írót, de szerintem a Mauzóleum jelentős drámaírói életművet ígérő szerzője nemcsak a Tartuffe Alföldi Róbert kedvéért vállalt frissítésével tett jó szolgálatot a magyar színháznak, hanem például a sohasem hallott Julian Crouch és Phelim McDermott Jógyerekek képeskönyve című horrorisztikus komédiájának átköltésével is. Elfogadom, hogy a nyelvművészet teljes eszköztárát a kisujjában őrző adaptátor nem fordítónak tudja, vallja magát, több jog, teljesebb szabadság illeti meg. Legfeljebb az bosszant, ha bevált szófacsaró eszközeit addig forgatja, amíg egyik-másik hamvát vesztve megkopik. De Parti Nagy választásait eddig még mindig meggyőzőnek éreztem. Gondolom azért, amire egy vele készített interjúban utalt, hogy szerencsére válogathat a színházi megbízatásokban, tehát nem vállal olyan munkát, amiben nem ismeri fel a maga számára a lehetőséget. Gyengébb, bulvárjellegű darab szövegének legfeljebb akkor veselkedik neki, ha a szerepek érdekesek, és ebből következően jó, esetleg kiváló előadás ígérkezik. Ha valóban érdemes nyelvet adni a műnek. (Hát még címet! – tenném hozzá, különösen akkor, amikor a nézők nagyobb részét itt és most, sejthetően, a hatásos cím vonzotta az előadásra.)
De azért, ha mondjuk baráti kapcsolatban lennék Parti Naggyal, a darab sztorijáról értesülve mégiscsak megkérdeztem volna, hogy ezúttal vajon érdemes volt-e nyelvet adni a temetőben piknikező özvegyeknek. Ám mivel az ilyen provokatív kérdésre eleve sejthető a válasz, inkább magam folytattam a nyomozást. Az első, amit megtudakoltam, a szereposztás. És mivel Margitai Ági, Bánsági Ildikó, Takács Kati neve eleve jó, sőt kiváló előadást ígért, én is rászántam magam a piknikre, és az idei nyár egyik legforróbb napján beültem az új vezetés alatt új utakat kereső Thália kellemesen hűtött nézőterére, egy kellemetlenül kényelmetlen, támla nélküli pótszékre.
Addigra persze már értesültem arról is, hogy a számomra ismeretlen Menchell még az elmúlt század végén bemutatkozott Amerikában. Huszonéves korában a Yale-en írta a darabot, ahol nemcsak bemutatták, de különösebb feltűnés nélkül el is röptették a Broadwayra, majd három év elteltével szerencsésen elérte a sikerek és félsikerek végzete, és megfilmesítették. De ahhoz, hogy az élni vágyó amerikai zsidó vígözvegyek a harmadik évezredben Pesten is hódítsanak, az kellett, hogy jókor és jó helyre érkezzenek. Zsidó voltukat – megfontolt szándékkal – elködösítette a fordítás és a szemmel láthatóan keresztény temető. Az időskori magányt középpontba állító történet időtlensége kárpótolt mindenfajta erőltetett aktualizálásért. Mellesleg ez is csak a darab sikerét szolgálta, mert Pesten a válság körüli lamentációk szorításába és a hétköznapi politikai krimikbe belefáradt nézők hálásak a privát gondokért, a többség számára ismerős érzelmi patronokért, főként, ha az ironikus és önironikus csomagolás, a dialógusok szellemesen alakított nyelve megóvja őket a melodrámák hatására könnyen és szégyellhetően kicsalt könnyektől is. Mert bulváron sírni mégsem illik… Akkor sem, ha a cselekmény egésze az elözvegyült hölgyek nehezen viselt magányáról szól. Ha az egész estét betöltő három özvegyasszony közül a legmegtörtebb nemcsak vallja, vállalja is a síron túli hűséget, a másik viszont már éppen késznek mutatkozik arra, hogy új lapot nyisson özvegyi életében – az életet jobbára a női magazinok szerkesztői üzeneteiből ismerők is felsóhajtanak, hogy bizony, bizony – ilyen az élet… Aki nem magára, az a sógornőjére vagy a szomszédasszonyra ismer a színpadon. Frappánsabb a harmadik özvegy sorsa, figurája, aki háta mögött egy sikerületlen, hazugságokkal szépített házassággal ragaszkodik ahhoz, hogy számára minden új ruhadarab, minden előnyös vásárlás személyes siker, minden találkozás sokat ígérő női hódítás. Lucille-on talán egy kicsit kajánabbul nevetünk, de őt is megértjük. Hiszen az egész történet tág teret kínál a részvétre, az empátiára és – humoránál fogva – a magukat intellektuális és erkölcsi fölényben érző nézők kritikájára is.
Apropó kritika… Azt, hogy a darab jókor érkezett Pestre, mi sem bizonyítja jobban, mint a mű bulvárműfajához – és színvonalához – képest szokatlanul széles kritikai visszhang. Ez akkor is hatékony reklám, ha a bírálók – Csáki Judittól Molnár Gál Péterig – egyetértenek abban, hogy a darab nem különösen értékes matériából készült, a szereplők valóságos problémáit jobbára a felszínen karcolgatja. A jellemek elemzése nem is törekszik túlságosan mélyre, a szerző kísérletet sem tesz az intimszféra falainak, kereteinek kitágítására. A cselekmény fordulatai is jobbára előre kiszámíthatók. Tudjuk, hogy ebben az özvegyek járta temetőben valahol, valamikor fel kell bukkannia egy hímnemű özvegynek is, létre kell jönnie valamiféle nehezen születő, mégis vigasztaló happy endnek. Legfeljebb az lep meg, hogy az özvegyek kísértője éppen egy idősödő fejjel is charme-os belvárosi hús-designer. (Ahhoz képest, hogy Parti Nagy az amerikai zsidó környezetet egy általános, New Yorktól Nyíregyházáig érvényes, de leginkább mégis hazai világba adaptálta, Sam szokatlan, ám felettébb rangosnak érzékeltetett mestersége első pillanatban meghökkentő. A másodikban aztán elfogadjuk: utóvégre ma már nálunk is a sikeres és leleményes kisvállalkozóé a magányos hölgyek szíve…)
Az előadás látványvilága, díszlete (Iványi Árpád) nyáriasan spórolós. Pedig nem igazán volt értelme a pénzzel és a fantáziával takarékoskodni, az előadás holtbiztosan túléli a kánikulát. A szereplők amerikai asszociációk ébresztésére is hivatott lepsényi eleganciája meghökkentően előnytelen. Mintha nem is Jánoskúti Márta ruháit látnánk. De az is lehet, hogy a tervező ezzel a karikaturisztikus stílussal határolta el magát a figuráktól és a darabtól is.
Ilan Eldad viszont, aki Izraelben nem is akárhol, hanem a rangos Habima Színházban állította először színpadra Menchell darabját, annyira bízott az ott bevált darabban és a remekül választott szereplők tehetségében, hogy egyszerűen hagyta őket komédiázni. Bánsági Ildikó, aki a látszólag legvígabb özvegyet, a sikerhajhász, exhibicionista Lucille-t játssza, még a próbák alatt azt nyilatkozta, hogy a rendező, „ha tetszik neki, amit a játékosok csinálnak, akkor ájultan ül lent, szinte elfelejt rendezni”, hagyja őket játszani, próbálni, és jó érzékkel csak akkor szól bele, ha azt érzi, hogy nem jó felé igyekszenek. Ez a passzivitás félig-meddig bevált: szikrázó rendezői truvájokkal, ötletekkel nem találkozunk, de a játékosok Parti Nagy szövegét élvezve, a saját lelkük mélyéről kiásott érzelmi többlettel és a szituációk ironikus-önironikus értelmezésének képességével sikeresen emelik saját szintje fölé a darabot. Az persze utólag nem tudható, hogy például az előadás legharsányabb táncjelenetében igyekezett-e Eldad a színészek felhabzó magamutogató szenvedélyét némileg fékezni, vagy itt is magukra hagyta őket. Hiszen úgy tűnik, hogy a rendező akkor sem avatkozott be a kissé elnyújtott produkcióba, amikor az előadás ritmusa megkövetelte volna.
A három özvegy dramaturgiájának igazi előnye, erénye, hogy a cselekményt három egyenrangú főszereplő mozgatja, akik a szövegben is, a színpadon is valóban egyenrangúak. Többen – nézők és kritikusok is – Bánsági Ildikó jutalomjátékának értékelték a produkciót. Tény, hogy a házasságában elszenvedett kudarcokért is kárpótlást kereső, mindenáron sikert hajszóló Lucille hálás szerepét a színésznő lankadatlan energiával és sok színnel alakítja, leleplező gesztusaiban is megőrzi a magánytól szenvedő asszony sorsának tragikumát. Meglehet, kevesen osztják a véleményemet, de számomra Margitai Ági visszafogottabb Doris-alakítása volt a legérdekesebb. Akkor is, ha tudom, hogy Margitai álmából felkeltve is hiteles és hűséges „majdnem matróna”, elkápráztatott azzal, hogy az önfeladó szöveg alatt és mögött, sokszor azzal már-már ellentétbe kerülő, fel-felvillantott nőisége a barátnőinél valamivel idősebb özvegy megzabolázott egyéniségének érzelmi hátterét is érzékelteti. Takács Kati arra az aggódó kollegiális kérdésre, hogy mit csinál Phaedra a bulvárban, azt feleli, hogy „élvezkedik”. Higgyük el neki. Hiszen akkor is saját szakmai tapasztalatára hivatkozik, amikor azt állítja, hogy a könnyű műfajt a legnehezebb (jól) játszani. Ám tragédiák, illetve tragédiahősnők alakításánál azért is élvezetesebb, mert a derék, kicsit gátlásos fodrásznő, akit ő játszik, végül elnyeri jutalmát. Mellesleg nemcsak ő, hanem az özvegyek célkeresztjében hódítóvá emelkedő hentes, Gálffi László is klasszikus hősök szerepét piheni ki – fékezett habzású humorral, de mindvégig stílusosan – a sírpikniken és a Sírpiknikben. Létay Dóra a harmincas fodrásznő, a margóra került bombázó szerepében feltételezhetően nem két árva jelenetét, sovány szövegét, inkább a későn születettek tagadhatatlan előnyét és a rangos partnerekkel való közös munka örömét élvezi.
Mi pedig azt a nem éppen új, de mostanában ritkán érvényesíthető felfedezést, hogy ha a bulvárt ugyanúgy teljes erőbedobással, szívvel, humorral játsszák, mint a katarzist ébresztő nagy műveket, a színház kezében van az adu ász. De Molnár Ferenc hazájában, a briliáns vígszínházi előadások emlékét őrző nézőknek ezt nem kell magyarázni. Mint ahogy azt sem, hogy ez a titka annak, hogy a könnyebb fajsúlyú művek piknikmenüje ne csak a szappanoperák közönségét, hanem a színházi ínyenceket is jóllakassa. Legalább egy felejthető, kellemes estére.
FÖLDES ANNA
