Mondjon egy szerzőt, akinek műve szinte önmagában megél, és nem szorul verejtékes átigazításra, szembeszökő aktualizálásra, sőt, nem szükséges hozzá markáns rendezői koncepció, vadonatúj stílus, kihívó látvány sem. Ha erről a köznek véleményét kutatnánk, alighanem előkelő helyen, akár a legelsőn végezhetne Molnár Ferenc, akinek színházi érzéke főhajtásra késztet. Ki tudná másképp elképzelni például a Játék a kastélybant, mint elegáns szalonbútorok között? Ám eszembe jut egy firenzei előadása, amelyet 1991-ben, a Compagnia Laboratorio Novéval rendezett Jeles András. Szívesen mellékelnék fotókat, amelyek a színteret, Antal Csaba üvegesen áttetsző, fénytől derengő kifutóját mutatják. A Liliom színképeit már többféleképp álmodták meg, hiszen e „külvárosi legenda” – akkor a „lizsé” még a külvárosban volt – sarkallja is a fantáziát. (Vagy éppen a kurátori gondolat ösztönzött, mely szerint a 2007-es Prágai Quadriennálén szereplő magyar tervezők Liliom Bagdadban címmel készítettek interaktív installációt.) Meghökkentő volt mégis a Thalia Theater Hamburg vendégelőadása, amelyet 2003-ban Michael Thalheimer színrevitelében láthatott a magyar közönség. Rideg falak, már-már falanszter, amelyen méretes piktogrammok igazítanak útba, a látszatra érzelmileg retardált emberpár körül. Ami jelzi, hogy nemcsak a külsőségek változtak, már szokatlan tartalom is felbukkant. Természetesen, ezek végletes példák. Nem volna szerencsés, ha boldog-boldogtalan követné; ha ilyennel várnák akár a Budapesti Kamaraszínház Tivoli termének publikumát, amely a Liliom alkalmával korántsem rétegszínházra vált jegyet.
Egy pózna, egy korlát. A jobb sarokból két ajtó nyílik. Még egy tágasabb járás (e terem szerény adottságai szerint). Alig valami kerül még a kopár színre, egy szárítókötél, egy teknő. Ülőalkalmatosságul gyakran az osztott padlózat dobogónyi magasa szolgál. Dőry Virág egyszer csak, szinte észrevétlenül, természetes könnyedséggel megtette azt a lépést, amely a jelmezektől a díszletig vezette. Racine, Márai után most Molnár Ferencnek ad a különböző színképekhez alkalmazkodó, biztonságos helyet, amely szinte bármilyen értelmezésnek megfelelhetne. Akár a hamburgiak betegesen csenevész Julikája is beléphetne, hogy inkább taszító, mint vonzó Liliomjára találjon. De másképp döntött a rendező, Lukáts Andor, ami a látványban is szembeötlő. Amilyen puritán a tér, olyan részletgazdagok a jelmezek. Szintén Dőry Virág terve szerint, első tekintetre felhívják a figyelmet, hogy itt a múltat teszik a mának idézőjelébe. Lehet ráfeledkezni a változatosan szabott, tűzött, húzott cselédruhákra, amelyek a hajdani varrónők szépérzékét idézik. A kis szolgálólányok hajfonatai, a magányos és páros, vagy éppen koronásan feltűzött varkocsok megint csak olyan korra utalnak, amikor még érték volt a rend. A hintáslegény még ügyel arra, hogy csíkos pólójához csíkos zoknit vegyen. De mintha azt a benső tisztaságra apelláló világot feszegetnék a többiek, a hanyagabb vagy zártabb öltözetű férfinép. Szinte mindannyiukra rálát már-már ezredfordulónk groteszk panoptikumából a körhintásné, akinek ízlése-veszett csiricsárésága, hátsó felét kivillantó miniszoknyája, megannyi bizsuja mutatja, hová is jutottunk.
Ez a logika kézen-közön elkallódik. Tudvalevő, hogy Lukáts Andor nemegyszer találkozott a Liliommal. Volt címszereplője. Méghozzá abban a jó negyedszázaddal ezelőtti, Babarczy László rendezte előadásban, amely már-már alternatív érvényességgel, meggyőzően alakította át azoknak a jeleneteknek – ebben az előadásban is követett – sorrendjét, amelyek Liliom öngyilkossága után jönnek. Volt rendezője is. Amikor évtizedünk kezdetén, a színinövendékekkel (Csányi Sándorral és Hámori Gabriellával) bemutatott produkciója szinte versenyben állt a Schilling Árpád-féle (Nagy Zsolt és Láng Annamária, valamint Csákányi Eszter játszotta) előadással (amelybe Csányi Sándor át-átruccant). Most pedig mintha nem tudna lemondani mindarról, ami itt-ott megragadhatta, s ez végtére megbontja a következetességet.
Olyan sivalkodva szaladnak be a körhintásnő kergette cselédek, hogy megijed az ember, nehogy afféle ligeti „couleur locale” nyomán haladjunk. Azután megállapodik a tekintet Julikán, s nem is lehet többé levenni róla a szemünket. Az áhított egység Stefanovics Angélában tündöklik fel. Ártatlan lány, erős asszony, rendíthetetlen ember. Akinek a szeretet a védjegye. Ezért halk szavú, ezért visszafogott. Keveset mond, annál mélyebben érez. Ebben csakugyan a párja Liliom, akinek lehengerlő „dumája” valójában takargatja az érzelmeket. Ám olyan mutatós ez a machós temperamentum, hogy nehéz a színésznek ellenállnia. Nem is tud lemondani róla Németh Kristóf. Bár nincs szó arról, hogy fegyelmezetlen alakítás született volna. Csak éppen, amit a külvilágnak mutat, végül is gyakran elfedi a mögöttes gondolatokat. Egy-egy könnyen odavetett, hetyke szó a kelleténél erősebben visszhangzik. Ha nincs alkalma cseppnyi csöndre, a lélekről árulkodó pillantásra, Liliomja máris belefut az újabb nyegleségbe. (S ha már a szavaknál tartunk, az éppen évszázados „molnári” fordulatok legszínesebbjeit, a nyelv változása okán már furcsán és mókásan hangzókat gyakran mondják ki úgy, hogy nem a tartalmukat sugallják, hanem a gyanítható hatást élvezik.) Ezt a kettősséget, a nagyszájú erőszakosságot és a szorongó szeretetvágyat tökéletesen mutatja Egri Kati. Minden egyes tette arról árulkodik, hogy Muskátné féltékeny, hogy magányos, nagyon is érző asszony. Amit a több évtizednyi különbség ellenére, valamelyest Liliom is honorál. Nem pusztán munkaadó. Csupán azzal csábít, amije van. Állást kínál, a keserves világban jottányit könnyebb életet. Nagyszerű alakítás, nagyszerű jelmezben. De a kettő együtt rendezői habozást sejtet. (Amit nemegyszer lehetett tetten érni más Lukáts-színrevitelekben is. Ha előadásait felidézzük, azoknak „eklektikus” sokfélesége – a Portugáltól a Kék, kék, kéken, a Stellán,vagy A modellen át mondjuk a Rítusig – elgondolkodtató. S a sor – vissza, Kaposvár felé és előre, a legfrissebb, alternatív vendégrendezésekig – szaporítható, ugyanezen tanulsággal. Vagyis a művészi önazonosságot firtatva.)
Ficsurként már láttuk Lengyel Tamást, abban az emlegetett színművészetis előadásban. Nemcsak simlis, de valóban rossz életű, gonosz lelkű. (S a többiekhez képest igencsak túlsminkelt.) Nehéz megérteni, miért is „lóg” vele Liliom. Ostoba, ha jó haverjának hiszi. Akár Kaposvárig is eredeztethető – ahová Lukáts Andor pályája meghatározóan kötődött –, hogy női szerepben férfiszínészt léptet fel. De elég a 2001-es Liliom-előadásokra utalni, amelyekben a szállást adó Hollundernét Bodó Viktor, illetve Terhes Sándor játszotta. Megint valami, amiről nem tudott lemondani a rendező. Most Kerekes József adja az özvegy fényképésznét, hitelesen öregasszonyos mozgással, mentalitással. Mégis igazolatlan leleménynek tűnik.
Ha már szóba jött Kaposvár, van egy alakítás, amely tartalmasan groteszknek tetszene abban a közegben. Sokszor láttuk Hugót afféle málénak, papucsférjnek, most Karácsonyi Zoltán megmutatja „miből lesz a „cserebogár”. Eleinte csak a párját inti le, „takarásból” hessegető kézmozdulatokkal, később nyíltan törleszkedik az intézkedő tisztségviselőhöz. Ilyennek kell lennie annak, aki egyszerű portásból többre viszi. Amikor készenlétben áll egy szappannal, hogy a halottvizsgáló rendőrorvos megmoshassa a kezét, az kicsúszik a tenyeréből, kapdos utána, s a színész nem feledkezik meg az elszabadult tárgyról akkor sem, amikor véget ér a jelenése. Mégis ez a pontosan felépített játék afféle magánszámnak hat, mert egymaga próbálkozik vele, s körülötte a többiek beállítása, vagyis a színészvezetés a leghagyományosabb Liliom-előadásokat idézi. Ott van a nejeként Mari is, akinek Szabó Margaréta akkor sem, máskor sem ad karaktert. Abból a dialógusból, amikor még az éppen csak megismert Hugó „státuszát” firtatja, hiányzik az a romantikus ideál, amely a szívét egy katonához húzná. Azután pedig nem láttatja megalkuvásának fokozatait. Julika mellett is csak mondja a szamárságait. Nem tudni, mennyire kötődik még a lánykori barátnőjéhez, mennyire üresedett ki a lelke.
A túlvilág mosolyogtatóan naiv. Mennyei fogalmazóként Cs. Németh Lajos huncut hunyorításokkal jelzi, mikor poénok lappanganak a szövegében. De miért is ennyire gyermekded, miért ilyen tanító bácsis, a halandókat ráncba szedő, elbutult ügybuzgóság jellemzi az örökkévaló hierarchiát? Ha Liliom lelkén át kellene érzékelnünk, alighanem keserűbb lenne a kép. De akkor is, ha a mi szemünkkel vizsgálgatnánk. Holott Dózsa Zoltán jó pontot szerző, kopottas megboldogultja rendben van. Még Horváth Ferenc öngyilkos ügyvédjében sem volna kivetnivaló, ha nem kellene magát hajlott kora ellenére negyvenhat évesnek mondania. Talán csak tréfál, de hogyan lehet akkor még kicsike a fia.
A földi galériában pontos helyet Lujzának találnak. Aki az „anyja lánya”, csupán serdülő korához illőn cserfesebb Bánfi Kata személyében. A többiek, akik több alakban is fellépnek, a lehetőségig megoldják feladatukat, de nem rendeződnek egy gondolat, vagy akár csak egy stílus mentén. Szemlátomást a kettős szereposztásokat csupán a szükség indokolja. Ekkora a gárda, el kell látni a teendőket. Messzire esnek az ideális helyzettől, amikor dramaturgiai megfelelések szerint duplázzák-triplázzák a szerepeket. Sepa György leginkább a készséges Hollunder fiúként megjegyezhető, Katona Zoltán a részvétlen rendőrorvosként. A rendőrökhöz, detektívekhez nagyon is hiányzik egyfajta rendezői világkép, enélkül nem is boldogul Hayth Zoltán, míg Törköly Levente a kapitánynak tulajdon személyisége súlyát kölcsönzi. A dörzsölt, magabiztos, alighanem sokat megélt Linzmann pénztárnokhoz pedig sehogy sem illik Dózsa Zoltán még fiatalemberes alkata. Csak Dolmány Attila mutat fel sötétlő sorsot Julika kérőjének röpke jelenetében. Nem szerelmet, hanem özvegy életéhez megoldást, félárva gyermekeinek anyai gondoskodást remél.
Amikor Liliom visszalátogat a földre, kezében most fénytelen csillagot hoz. Ebben még eszme is lappanghatna. Mégis technikai malőrt sejtet. Mert az a két ajtó, amelyek különben a házba nyílnak, a másvilág „előszobájából” a mennybe, illetve a tisztítótűzbe vezetnek. Ez utóbbiból vöröslő sugarak özönlenek is, mikor Liliom belép rajta. Úgy volna helyénvaló, ha a másikból éteri ragyogás áradna. De semmi. Ez a felemásság még javítható. Mind a többi már bajosabban.
