Élni lehetett volna a gyanúperrel… Ha egy színjáték címe olyan formula – nevezetesen: Csókol Anyád –, amilyennel írásban búcsúzik gyermekétől szülője, akkor nagy valószínűséggel levelezni fognak benne. Márpedig ha nincsenek dialógusok, akkor nincsenek eleven szituációk sem. Mi több – vagyis mi kevesebb –, a jellemek sem bontakozhatnak ki cselekedetek révén, csakis szavak által. Mindebből következik, hogy legfeljebb események leírását kaphatni, papírlapok méretére tördelt epikát, ha úgy tetszik: episztolákat. Ami messzire esik a drámai műfajtól, ugye. Mint kiderül, nem véletlenül.
Egy-egy könnyebb fajsúlyú színművet azzal szokás mentegetni: ha nem is mélyenszántó, de ügyes, ötletes, profi munka. A „jól megcsinált” fordulatot végképp nem merném alkalmazni, nehogy Feydeau, Labiche és társaik forogjanak a sírjukban. Közepes írástudók is könnyedén összehozhatnak olyan színi terméket, mint amilyen a Csókol Anyád, vagyis nem éppen fantáziadús angol címén: Shaldon and Mrs. Levine, amely eredetileg regénynek született. Ez a „lóláb” lógott ki belőle, mielőtt az erősen nagypapa korú Sam Bobrick és neje, egyszersmind társszerzője, Julie Stein biográfiájával egyáltalán megismerkedtem volna.
De béküljünk meg azzal, hogy a szóban forgó opus valójában színpadra tessékelt próza. Persze, csupán azért, hogy lássuk, lappang-e benne mégiscsak valami becses. Anya és nagyfia levelei azt a szerény eszmét sugallják, hogy kapcsolatuk afféle „se veled, se nélküled” összetartozás. Ha az anya csimpaszkodik a fiába, az menekülne a majomszeretettől. Ám ha elmaradnak az aggódó, viszonzást követelő sorok, máris elárvult gyermeknek érzi magát egyszülöttje. Ami nem több, mint közhely. De legalább rejlik benne annyi igazság, amennyivel kezdhetnek valamit a színészek.
Mindig kérdés, mennyire szabad komolyan venni kommersz gondolatokat. Lehetséges-e végigevickélni velük azokon a hígvelejű mondatokon is, amelyek szembeszökően csakis a szórakoztatást célozzák. Ha a szereplők mélylélektani elemzésre törekednének, ki-ki tragikusan megszenvedné magányának, szeretetvágyának keservét, sok helyütt lelepleződnének a szerzői botorságok, amelyek poénok kedvéért bomlasztják a karaktereket. És milyen valóságot tükrözhetnek olyan személyek, akik ide-oda cikáznak a glóbuszon, úgy bújnak ki-be az életükből, mintha kosztümöt cserélnének?
És valóban cserélnek is kosztümöket. Az anya, aki papucsban-pongyolában kezdi a leveleit körmölni, egyszer csak Távol-Keleten találja meg „élete-párját”, az egyiket, majd transzvesztiták között a másikat, azután televíziós show-ban „önmegvalósít”. S ez csupán mutatóban pár fordulat, amelyhez újra és újra át kell öltöznie. Amikor a fia világgá szalad, meg sem áll a zord északig, ahol szinte eszkimónak festhet, de Elvis-imitátornak is kiadja magát, majd vadnyugati fickókra hajaz. Nem tételezem fel e szerzőpárról sem, hogy ilyen életutakat lehetségesnek ítélnek. Arra megy ki a játék, minél tarkább legyen a maskarádé. Az ilyesmik szokták arra sarkallni a rendezőket, akik bulvárkomédiákkal bajlódnak, hogy az irónia, a groteszk, de legalább a karikatúra felé tologassák a képtelenségeket.
Meddig jutott az az alkalomra szegődött kompánia, amelyik a Thália Színházban előadta Levine-ék históriáját (Orlai Tibor jóvoltából, aki már nem egy bemutatóval jelentkezett mint producer)? Szemlátomást a mulattatás a szándék, de nem mindenáron. Bár sajnálatos, hogy ezúttal nem akadt ötletesebb, eredetibb humorú, legalább szakmailag derekas írásmű a producer kezébe. A lehetőséghez képest tisztes az eredmény. Znamenák István színrevitele elszántan egyensúlyoz egy komolyabban vehető színházeszmény és egy csakis komolytalannak ítélhető szövegkönyv egymásnak feleselő igényei között. Kár – noha ritkán gondolok ilyen expanzióra –, hogy kaposvári anyaszínházának gunyoros szemléletéből nem sikerült többet belopnia az előadásba.
Itt széplelkű volna a túlzott empátia, amitől végül is megóvnak a jeles színészek. Sikerre vitt már itt Vári Éva – közösen Kulka Jánossal – egy édes-bús kommerszet. Megtalálta azt a „modus vivendit”, egyfajta szemérmesen ironikus közelítést, amely Doris Levine-hoz nem sok, nem kevés. Nagy Ervin valamivel közelebb engedi magához Sheldont, s inkább bizonyos pontoknál „csavar” egyet. E későn érő karaktert másképp mutatja be, persze, mint ahogy majd elköszönünk tőle. De sikerül időközben is úgy „közlekednie”, mintha valahonnan valahová tartana ebben a rendje-nincs dramaturgiában, amelynek önkényes kinövéseire példa lehet a – feljebb már emlegetett – rock and roll király és egy westernfigura megjelenítése. Ilyen különszáma Mrs. Levine-nak nincs. Sheldonnak kettő is, ugye. Bár jobb volna legalább három. Hogy arányos tagolást adhatnának, cezúrákat jelenthetnének a levéláradatban. Az egyikhez ének is tartozik, a másikhoz csak koreográfia, Dékány Edit munkája. E show-ba való betéteket azonban olyan mesterségbeli makulátlansággal adja elő – legyen most a hangsúly a következő jelzőn – a drámai színész, mintha ez volna a „fő profilja”.
S ami a látványt illeti? Egy levélborítékot mutató színfal előtt szólalnak meg a levelezők, olyan tartózkodó minimál-díszletben, amely szükség esetén költöztethető is (az előbemutatót Balatonföldváron tartották). A tervezőjét a színlap titkolja. Cselényi Nóra viszont nyomába szegődött a feltűnésre vágyó szerzői intenciónak, s igencsak színes, változatos, lényegükben személyiségzavaros jelmezeket adott a szereplőkre. Vajon erre a megoldásra a rendező is sarkallta? Mindenesetre a pallérozott ízlésnek jobban esett volna egy finomabb kosztümválaszték. Ám meglehet, hogy így könnyebben eladható a produkció (lásd a címfestők olcsó pingálmányait idéző szórólapot is). Mi tagadás, megkísértett egy fortélyos gondolat. Vajon mi történnék, ha a plakáton, a színlap élén nem Sam Bobrick és Julie Stein neve ékeskedne, hanem egy albán, egy lett vagy egy kínai szerzőé? És a szereplőket sem Doris Levine-nak és Sheldon Levine-nak hívnák, hanem mondjuk Leveli Dórának és Leveli Sándornak. Vajon ugyanannyian váltanának rá jegyet, mint e nyáron tették? A válasz nem kétséges, ugye? Márpedig, ha az érdeklődésnek semmi összefüggése nincs a tartalmi tényezőkkel, akkor mennyit ér manapság a siker? Úgy láttam, a nézők zömmel jól szórakoztak. Lelkük rajta.
BOGÁCSI ERZSÉBET
