Norvégiáról hamarabb beugrik – szerintem nem csak nekem – a kivételes játékintelligenciával megáldott Hammerseng és az örökké mosolygó Riegelhuth fémjelezte, többek közt olimpiai bajnok női kézilabda válogatott, mint a színház. Túlzás lenne azt állítani, hogy különösebben ismernénk ennek az északi országnak a drámairodalmát. Illetve van, akit ismerünk: Ibsent – a többi néma csend. (Na jó: Ibsen mellett Jon Fosse nevével is biztosan találkozott már viszonylag sok hazai színház- és drámakedvelő.) Ha az emlékeim közt kutatok, az utóbbi évekből mindössze két, velük kapcsolatos tematikus kiadvány ugrik be: a Johannes szívderítő temetése (Kortárs norvég novellák) című kötet (Scolar Kiadó, Bp., 2003), valamint a Magyar Napló 2004. szeptemberi száma, melyben több norvég elbeszélés és vers is szerepelt. Persze ez is több a semminél. Beszédes az is, hogy mi áll az Egy fiú árnyéka borítóján. Nem egy előadásfotó, vagy a szerzőkről egy-egy fénykép, hanem egy festményrészlet, méghozzá a senkivel össze nem téveszthető expresszionistától, a zseniális Edvard Munchtól; gondolom, azért éppen tőle, mert ő az, akit még úgy-ahogy ismerünk a norvég művészek közül.

Öt drámaíró szerepel a könyvben, kevésbé ismertek és még ismeretlenebbek. Ezért örvendetes, hogy minden szerzőről kapunk egy-egy rövid, lényegre törő ismertetést. Az öt mű közül mindössze kettőt játszottak eddig hazánkban: Marit Tusvik Penészét Kétágyas szoba címmel 2001-ben, a Magyar Színházban, Kúnos László fordításában és Czeizel Gábor rendezésében (a két idős hölgyet Hámori Ildikó és Császár Angéla játszotta), illetve Arne Lygre Egy fiú árnyéka című színművét (ez utóbbit „csak” felolvasószínházban, a POSzT-on, Dobos Éva fordításában és ugyancsak Czeizel Gábor rendezésében); a másik három szerzőtől még semmit sem mutattak be nálunk.

Ezért is feltűnő és furcsa, hogy az az író nem szerepel az antológiában, aki egyrészt európai hírű, másrészt hazánkban is jól cseng a neve. Jon Fosse kimaradása minimum meglepő, ő ugyanis valódi húzónév lehetne itt: az Anya és gyermeke, az És nem válunk el soha, A gyermek, a Tél, valamint az Őszi álom című darabját bemutatták magyarul (ez utóbbit két helyen is), s néhány hónapja jelent meg a Kalligramnál kisregénye, az Álmatlanság. Ki tudja, az is lehet, valamilyen anyagi vagy jogi probléma támadt, erről Czeizel Gábor – mert az előszót is ő írta, valamint a kötet anyagát is ő állította össze – nem szól az inkább csak a beválogatott öt drámára koncentráló, s Fosse nevét egyáltalán meg sem említő ajánlásában. Persze olyan megfontolásból is hiányozhat az Egy fiú árnyékából a hírneves szerző, hogy ő már befutott, nem szorul népszerűsítésre, míg a többiek annál inkább. Maria Tryti Vennerod, Marit Tusvik, Arne Lygre, Torun Lian és Jesper Halle került be a gyűjteménybe. „Öt szerző, öt teljesen más világ” – vezeti fel őket Czeizel, azzal a kiegészítéssel, hogy „mégis találhatunk egy közös főszereplőt, az idő a kötet mindegyik darabjában központi szerepet kap”.

A kötetet nyitó színmű, a Frank a Norvégia függetlenségének 100. évfordulójára kiírt svéd–norvég drámapályázat első helyezettje. Hőse a címszereplő (neve, alakja némileg Frankensteinére rímel), akiből kezdetben csak annyit látunk, hogy remekül érzi magát bezártságában is, dobozol (bizony: mint Tóték!), és egyáltalán nem vágyik többre. A szerző, az eredetileg dramaturg szakon végzett Maria Tryti Vennerod szűkszavúan méri az instrukciókat, nem írja elő, milyen jelmezben és díszletek közt kell játszani darabját, számos dolgot szándékosan nem mond el konkrétan, ennek hatására az olvasó gyakran a sötétben tapogatózik. Megtudjuk, hogy Frank megölte az anyját, de hogy valójában börtönben ül-e, vagy bármikor elhagyhatná a helyét, arra nem kapunk választ. Vennerod munkája példázat és tézisdráma keveréke: legfőképpen is a szabadságról szól, arról, hogy tudunk-e élni a kínálkozó lehetőségekkel, vagy jobban szeretjük a(z önként vállalt) rabságot valójában. A szabadsággal való élni tudást úgy is értelmezhetjük, mint a felnőtté válást: a szuverenitást, a döntések, a felelősség vállalását. De jogos Czeizel Gábor megállapítása is, aki nem a magánember, hanem a társadalom szintjére helyezi ezt a kérdést: szerinte „a darabot értelmezhetjük a közép-európai rendszerváltás allegóriájaként is”, a két évtizeddel ezelőtti fordulatéként, amely egyebek mellett a szabadság nehézségét, kudarcait is magával hozta.

A vers- és prózakötetekkel, valamint gyerekkönyvekkel is rendelkező Marit Tusvik Penész című színjátéka két idősebb asszony kamaradrámája, akik egy moszkvai társasutazás alkalmával kísérlik meg kibeszélni saját múltjukat. A darab helyszíne nem Moszkva az ő utcáival és tereivel, hanem egy szálloda, itt kerül közös szobába kényszerből Irma, az egykori szakácsnő és a nála előkelőbb Maggi. Klasszikus alapszituáció: két nagyon különböző ember összezárása kiváló lehetőség konfliktusok teremtésére, kibontására. Előbb csak csip-csup ügyek foglalják le a hölgyeket, majd elvi vitákba is keverednek, legfőképp a természet emberrel szembeni közönyösségét és a szabad akaratot illetően. Az utazásuk valódi célja, a múlt traumáinak (alkoholista férjek az egyik, elszalasztott szerelem a másik fél részéről) leküzdése csak idővel kerül felszínre és középpontba, mint egy igazi ibseni analitikus drámában.

A fiatalabb norvég írónemzedék legtehetségesebb tagjaként számon tartott Arne Lygre (aki a drámák mellett prózát is ír) Egy fiú árnyéka című színműve legelőször is sajátos idő- és elbeszélés-technikájával tűnik ki. A linearitást persze nem csak ez a darab rúgja fel a kötetben, de az egyik legérdekesebb megoldást ebben a tekintetben ez az alkotás hozza (és Torun Lian Plume című munkája). A kiinduláskor Tom, a főhős 14 éves – eztán felváltva lépkedünk előre és hátra az időben. Így végül egészen Tom magzatkoráig jutunk vissza, illetve az ellenkező irányban odáig, amikor sikerül végre megszabadulnia a gyámjától, Annától (ekkor 34 éves), akihez gyakorlatilag a születése óta beteges viszony fűzte – így végeredményben az Egy fiú árnyéka a felnőtté válás története. A szereplők beszédében jelen idejű, drámai természetű párbeszédek és eltartott, egyes szám harmadik személyű, epikus jellegű múltidézések váltják egymást. Lygre lassanként adagolja az információkat, így sok időnek kell eltelnie, mire tisztán látunk Tom személyét illetően, aki a múlt terheitől azért is szabadul nehezen, mert szüleit is beteges viszony fűzte hozzá, egymáshoz, továbbá Annához is (akivel Tomnak ráadásul szexuális viszonya is volt).

Torun Lian (regény-, dráma- és forgatókönyvíró, ifjúsági és játékfilmek szerzője, rendezője) Henri Michaux- és Fernando Pessoa-szövegek alapján született darabja a személyiség széthullását veszi górcső alá (és egy bírósági büntetőtárgyalást). A filozofikus dráma címszereplője Plume, a feleséggyilkos, aki nemcsak, hogy nem látja értelmét az életnek, de még azt sem érzékeli, hogy létezne. Megfoghatatlannak érzi magát (olyannyira, hogy megjelenik egy hasonmása is – azért lehet hasonmása, mert annyira nincsenek körvonalai, hogy akár egész más is lehetne, mint amilyen; bármivé, bárkivé képes átalakulni) és megfoghatatlannak érzi a tárgyakat is, melyek körvonalai folyton elúsznak az ő perspektívájából. A sok helyszínváltásra, szerzői instrukcióra (díszlet, jelmez, hangok, képek) alapozott dráma, felrúgván az ok-okozati logikát, tele van váratlan szituációkkal, irreális elemekkel, s mindezt fekete humor, széteső időtechnika tetézi. Téved azonban, aki tét nélkülinek, trendinek gondolja Lian munkáját. A zárlatban, amikor Plume ráébred, hogy a világ mégis kézzelfoghatóan létezik, így tetteinek is súlya, mi több, következményei vannak, nem kerülheti el a büntetést, a halált – végül tehát mégiscsak a hagyományos reláció érvényesül: a bűnt bűnhődés, az okot okozat követi).

A színműveket, báb- és rádiójátékokat, tévéfilmeket író Jesper Halle darabja zárja a kötetet. A Kiserdő az instrukciók szerint „gyerekekről, de nem gyerekeknek szól”, és „felnőttek játsszák, nem gyerekes stílusban”. Azért is játszhatják felnőttek a gyerekeket, mert a „kicsik” világát a „nagyokéval” analógnak láttatja a szerző: a közösségükben előforduló kirekesztések, hatalmaskodások teljesen felnőttesek. Nem véletlenül hasonlítja Czeizel A Pál utcai fiúkhoz és A legyek urához Halle darabját. Nemcsak Lygre – és áttételesebben Vennerod – színműve szól tehát a felnőtté válás nehézségeiről, hanem ez is, igaz, jóval pesszimistábban az előbbieknél. Mert míg az Egy fiú árnyékában Tom, megszabadulva az őt lehúzó Annától, új életet kezdhet, itt a felnőttként is retardáltnak tűnő Knotten a mesevilág elvesztésére rendkívül negatívan reagál. A párbeszédes részeket ugyanazon szereplők felnőttkori visszaemlékezései színezik – általában töredékes, szubjektív monológok, amelyekből (a szerző szándékos húzása ez) nem lehet megnyugtatóan rekonstruálni, értelmezni azt a gyerekkori tragédiát, ami köré a szöveg szerveződik. A gyors hely- és időváltásokkal operáló Kiserdőben eltűnik (meghal?) egy kislány – de erről csak szövevényes úton, gyermeki képzelődések, beszédes elhallgatások, hazugságok révén kapunk hírt. Halle jellegzetes gyermekkori legendákat épít be drámájába (például a veszélyes cukrosbácsiról, akitől jobb óvakodni, vagy a különleges erdőről, ahol bármi megtörténhet), ami megenged egy a valóságtól elrugaszkodottabb értelmezést is: a gyilkosság lehet, hogy csupán a gyermekek képzeletében történt meg, a valóságban nem.

DARVASI FERENC