Az immár nyolcéves hagyománnyal szemben, idén nem saját munkáikat mutatták be az L1-es alkotói műhely tagjai, hanem más – hazai és külföldi – előadásokat, koreográfusokat. Most a válogatás és nem az alkotások minősítik őket. Palacsintaevés egy meztelen női testről – e meghökkentő voltában is értékes felütéstől egy kurta-furcsa be nem fejezésig tartott a rendezvény. Vége lett, szétszéledtünk.

Egy többnapos fesztivál esetében mindig üdvös a sokszínűség, mint ahogy habarcsként valami közös nevező sem árt. Idén két karakteresen elkülöníthető blokkba rendeződtek az előadások, érdekes módon egy külföldibe és egy hazaiba.

A hazai előadások legszembeszökőbb eleme a szöveg hiánya. Nem meglepő ez, hiszen egyrészt az L1-es alkotók sem igen dolgoznak munkáikban szövegekkel, másrészt – kevés kivételtől eltekintve (Forte Társulat, Artus, Tünet Együttes) – a kortárs táncosok megszólalási kísérletei jobbára kifejezetten kudarcosak, felolvasás hangulatúak. Ezzel szöges ellentétben a fesztivál több külföldi meghívottja is tökéletesen uralta a verbális helyzeteket, sőt kifejezetten magas színvonalú színészi teljesítményeket is láthattunk. Kevéssé karakteres, de szintén eltérés, hogy a külföldi koreográfiák zöme kisebb-nagyobb mértékben, de határozottan történetmesélés volt. A legfeltűnőbb különbség mégis a fénytechnikával való bánásmód. Magyar koreográfusok mindent tudnak, amit a színpadi fényről tudni kell: atmoszféraként, esztétikumként vagy a legprózaibb értelemben, a láthatóvá tétel eszközeként. Magyar színpadon mindig az látszik, ami történik. Ez utóbbi szinte az összes vendégelőadás esetén másként volt. Nem gyakran, de kiemelt pontokon, kiemelt jeleneteknél a külföldi produkciókban nagyon kevéssé látszott a történés. Sokszor éppen csak érzékeltük, ennek azonban semmi köze nem volt az atmoszférához vagy a sejtetéshez. Egyszerűen csak hagyták, hogy azt nézd, amit akarsz.

Anne Granhoj (fotó: K. Nagy Imre)

Pataky Klára Basta cosí!-ja az egész fesztivál egyik kiemelkedő produkciója volt. Tiszta, szép és izgalmas munka, amelynek ritmusa kisebb dramaturgiai változtatások után még zökkenőmentesebbé vált a bemutatóhoz képest.

Góbi Rita Fehér fal című munkájának még jobbat tett az idő, és a továbbdolgozás. A bemutató környékén még nagyrészt érthetetlen előadás mostanra beérett. Egykor gesztikuláló mozdulatai gesztusokká finomodtak, megszüntetve azt a zavaró, helyenként nyomasztó érzést, hogy valamit értenem kéne, de nem tudom, mit. Szerencsésen elhagyták a bemutató közhelyes lezárását a kezdeti pozícióba visszakúszó és mozdulatlanná merevedő alakokkal, az elhasznált válasz helyett a falakat verdeső figurák képének kérdésével zárul az előadás.
Kálmán Ferenc Szempár című produkciója érzékeny hozzászólás ahhoz a kérdéshez, hogy miként lehet, és egyáltalán kell-e, szabad-e megváltozott képességű embereket színpadon szerepeltetni. Kálmán Ferenc finoman nyúl ehhez a helyzethez, szemben például Bozsik Yvette Lélektánc című előadásának szenzáció- és hatásorientáltabb megoldásaival. A Szempár két legnagyobb erénye, hogy az alaphelyzet kínálta érzelgősséget, didaxist és közhelyességet kerüli, és éppen akkor van vége, amikor kezdene hanyatlani a nézőtéri figyelem. Egy idősebb nő és egy világtalan fiú egy bútorokkal és földre szórt ruhaneműkkel majdnem teli térben. Anya és fia, vagy egy érett nő és fiatal szeretője. A mozgások, öltözések, érintések és egymás felé fordulások csendes játéka mégis inkább egyfajta illusztratív intimitást hoznak létre ebben az előadásban. Kálmán Ferenc koreográfiája így nemigen tud túllépni az érzékeny rajzosság szintjén. Talán éppen ezért nagyon könnyen olvasható: a világtalanság és a látás gyökeresen eltérő két világának vékonyka metszetét mutatja meg. A kortárs tánc egyik alapvető problémája mozgásművészi képzettséggel nem rendelkező civil emberek bevonása az előadásokba táncosokként. Kálmán Ferenc válasza erre Barkó Tamás szerepeltetésével nem nagyon zavaró, de messze nem megnyugtató. Barkó Tamás színpadi bumfordiságát a praktikum szintjén menti világtalansága, s a koreográfia gondosan ügyel rá, hogy ne próbálja „táncoltatni” előadóját, de a műegész mindenképp hangsúlytalanodik ezzel. Az előadás egyik utolsó momentumának dramaturgiai célja pedig számomra teljes homályban maradt: a világtalan fiú – látókhoz hasonlóan – tekintetével körbepásztázza a nézőteret. Vaksága nyilván nem kell, hogy akadályozza a körülötte lévő emberek megítélésében, sőt, talán épp egyfajta belső látás, intellektus kialakítását, megerősödését vonhatja maga után. Ám nem világos, hogy milyen hozadéka lehet a kikacsintásnak ebből a teljesen zárt, és intimitását éppen e láthatatlanságból nyerő darabbéli világból.

Blaskó Borbála nem régóta próbálgatja koreográfusi képességeit. A legutóbbi POSZT-on látható W. S. S. szigorlati tételek című, Gyöngyösi Tamással közösen létrehozott munkája határozottan magán hordozza Horváth Csaba és a Forte Társulat (amelynek Blaskó Borbála is tagja) útkeresésének formanyelvét. A fesztiválon látható Különbóra egy egészen más mozgás- és gondolatvilágot mutat fel. A duóra készülő előadás végül munkabemutatóként, Blaskó Borbála szólójaként jelent meg. Félkész állapota ellenére maradéktalan élmény tudott lenni ez a negyedóra. Blaskó azon kevés előadók közé tartozik (ilyen például Ladányi Andrea, Lőrinc Katalin, Pálosi István), akiknek színpadi súlya részben független tud lenni mozdulataiktól. Első mozdulása előtt már szépség, szenvedés és halál. Ebből a halál-létből indul az előadás, és ér el az iróniáig, sőt, egészen a bohócériáig, miközben olyan jeleket mutat fel, mint a kenyér szétszaggatása, padlón zongorázás, kopogtatás a falakon és a földön. Nem túl eredeti, de mindenképpen világos, mégsem egyértelmű képek ezek – teret hagynak a nézőtériek intellektusának is a részvételre. Blaskó Borbála színpadi lényének mélybarnája – feloldó ellenpontként – akár elementáris humor forrása is lehetne. A Különbóra munkabemutatójának gyengéje egyelőre az, hogy Blaskó koreográfiájának ironikusra, humorosra tervezett részei kevéssé növik túl a jópofaság szintjét, amiben nem is annyira maguk a történések tűnnek ludasnak, inkább az előadó merevsége ezeken a pontokon. Pedig a Különbóra egyik nagy erénye éppen a benne levés, a halál-lét és a kívül levés nevetségességének az ellentéte, ennek felmutatása. Ehhez viszont nem elég a bolondozás, ehhez bohóccá kell válni. A darab töredékessége és hiányosságai ellenére egy összetett és témaként a teljességből nem keveset kiszakító majdani előadás lehetőségét hordozza magában.

A nyitó performance ritkán láthatóan eltalált. Akár hosszú, szép beszédek helyett fogadásként, akár a szó szoros és elvont értelmében ízelítőként, az emberről evés esztétikumának és erotikájának az emberevés tudatos vagy tudatosítatlan árnyképével. És nem utolsósorban érzékletes figyelmeztetésként az általunk fogyasztott élelmiszerek műanyag voltára. Ahogy az „előadó” lábáról az utolsó palacsintát is leettem, előtűnt a meztelen lábfej, amely a rákent mélyvörös lekvárral a hajlatokban megtévesztően hasonlított egy vérébe kocsonyásodott tetemhez. Az átlátszó zacskókban felaggatott töltelékek és ivóvíz lassan csepegett, folydogált és maszatolt a padlózaton. Volt mindebben valami nem európai, de ami minden európaiság fundamentumaként mégis ismerős lehet.

Dalija Acin és Recognize Crew Szerbiából Oh no! címmel egy sajátos mozgásanalízist mutatott be. A kelletlen helykeresés a térben, a meg-megakasztott mozdulatok egy idő után breaktánctöredékekként kezdenek működni, pontosabban egy breakprodukció létrehozásának egy-egy rövidre vágott mozgóképeiként. A felkészülés bemutatásaként, a földdel való sajátos – a gravitációnak egyszerre engedő és ellenálló – viszony példázataként s a műfaj alaphangulatából következő kelletlen, egyszersmind tökéletesen precírozott mozdulatok elegyeként messze túlmutat egyetlen produkción, de még magán a breaken mint életmódon is – magának a mozgásnak a megértéséhez juttat el. Nem beszél a miértről, de aprólékos műgonddal láttatja a hogyant. A gyakori ismétlődések és a hosszú időtartam miatt egy idő után beköszöntő unalom csak részben menthető azzal, hogy mindez a tényleges gyakorlásra való érzékletes utalás, illetve egy ilyen analízis teljességének szükséges eleme. Valahol az előadás kétharmadánál egy valódi breaktáncot is láthatunk, majd ismét egyes mozdulatok, keresés és találások. Az Oh no! karakteres stíluseleme a felvezetésben említett láthatatlanság felé való eltolódás. Kétségkívül talentumos, de nehezen végigülhető munka.
A Basta cosí! mellett a 8. L1 Fesztivál másik kiemelkedő előadása a Granhoj Dans (… it’s a very big secret…) című remeklés volt. Anne Eisensee szólójának egyetlen pillanatnyi üresjárata sincsen Míg Dalija Acin koreográfiája a mozgás, a Granhoj Dans előadása minden artisztikus megszólalás előéletéről mesél megejtő bájjal és őszinteséggel. Pontosabban azt a határvonalat mutatja meg, ahol a civil danolászás, zenélgetés és táncikálás is elnyeri igazságát, miközben azt az utat is megmutatja, ahogy ez a fajta autentikus műkedvelés műalkotássá válhat. (Félreértések elkerülése végett, nem Eisensee-ről beszélek képzetlen műkedvelőként – ő mind zongoristaként, mind énekesként, és még inkább táncosként professzionális művész –, hanem az általa színpadra állított figuráról.) Közben szerelemről, szeretésről, életről beszél angolul. Záró énekének visszafogott szépsége a fület hasogatóan közhelyes és negédes refrént (Wellcome to life!) ugyanúgy igazsággá változtatja, mint ahogy az egész előadás a dilettantizmus izgalmas és meghökkentő metamorfózisa tud lenni.
Bettina Helmrich – összességében a fesztivál előadásai közül lefelé kilógó – szólójának legizgalmasabb része a női torokból felszakadó hangok zeneként való alkalmazása, és a nehezen meghatározható nemű lényszerűség átalakulásai a lemeztelenedés és a mozgások során.

Kissé szerencsétlenül, de vélhetően az adott előadások hely- és technikaigénye miatt a fesztivál zárónapjának két produkciója Helmrich munkájához hasonlóan kevés izgalommal szolgált. A szlovák Debris Company kevéssé képzett táncosaival, kissé elhasznált, bár kétség kívül hatásos előadáselemeivel (képből kilépés, maszk letépése stb.) sem volt számomra érthető, illetve kellően megértésre ösztönző, míg a cseh Dot 504 sokkal izgalmasabb állat–ember meséje Hidden landscape címmel – a közvetlenül az előadás előtt kezünkbe kapott magyarítás miatt – nehézkesen állt össze. Záró képe azonban – a színpadi maszkos figurák egymást fojtó, groteszk tetemei a MU Színház fehér-fekete előadói terében – létfényképként is pontos, erős.

Az L1 Kortárs Táncfesztivál egy igen kicsi fesztivál, amely vagy kevés nagyon hasonló dolgot mutat be az adott koncepciót megvilágítandó, vagy kevés elütőt a szélesebb látókör bemutatására. Az idei fesztivál az utóbbit választotta, ám a meghívott előadások a nívót tekintve messze nem voltak azonos szinten. Ennek ellenére, összességében feltétlenül örvendetes, hogy egyben láthattuk ezeket az előadásokat, az izgalmas színházi élményeken túl azért is, mert nem volt tanulságok nélküli ez az öt nap. Megtapasztaltuk, hogy nem feltétlenül ellensége egy értékes és izgalmas kortárs táncelőadásnak a történetmesélés, mint ahogy azt is, hogy nem kell mindent látni a színpadon, ami fontos. Aki azonban mindezek után megnézi, hogy mivel foglalkoznak a most is aktív L1-es alkotók (Berger Gyula, Ladjánszki Márta és Szabó Réka), igencsak meglepődik.