Tanulságosak az etimológiai játékok; alkalmanként többletjelentéssel gondolkodtatnak el. Így például az „ars” szó, amely egyaránt jelent mesterséget és művészetet. (Mintha arra is figyelmeztetne, hogy a művészeknek mesterségbeli tudással is kell rendelkezniük!)
Az olasz „maestro” (sőt, Maestro) már évszázadok óta túlnőtt a nyelvi határokon: bármely nyelven művészek tiszteletteljes, megtisztelő megszólításául szolgál. (A magyar „Mester” kétes értékű; kimondva a képzelt nagybetű néha éppen ellentétes hatást is sejtet, vagy legalábbis távolságtartást. Aki mondja, eljátszhat azzal a gondolattal is, hogy ily módon a magas művészet szférájából lefokozza a materiális valóság szintjére a látszólagos udvariaskodással az illetőt.)
Amikor először jelent meg Warner-kiadvány MAESTRO felirattal, az nem tűnt többnek új sorozat-elnevezésnél. Aligha sejthettük: a folytatás során a minőség olyannyira elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy immár látatlanban katartikus élményforrást sejthetünk e kínálat korongjaiban (melyek száma lassan eléri a félszázat).
A Maestro: egyes számban értendő. Átvitt értelme viszont lehetővé teszi, hogy alkalmazzuk olyankor is, ha több prominens előadó produkciójáról van szó (s korántsem merül fel a kérdés, vajon melyiküknek köszönhetően került a felvétel a sorozatba). Egyszerűen arról van szó, hogy „hangfelvételek – mesterfokon”, avagy, érdemben: „megkülönböztetett rangú művész-elvételek”. A kínálat tehát nem műsorfüggő, hanem elsődlegesen egészen kivételes interpretációkat sorjáztat, amelyek alkalmat adnak zeneirodalom-ismeretünk bővítésére csakúgy, mint szerzők, műfajok felfedezésére – vagy épp interpretációs mélységek-magasságok megcsodálására.
Olyan felvételekről van szó, amelyek visszahelyezik jogába az első jelzőrendszert, az érzékszervi észlelést. Amikor tehát az esztétikai (művészet-elméleti) kategóriák szinte csődöt mondanak: olyannyira zsigeri az élmény, hogy a műélvező feladja a próbálkozást, hogy szavakkal (intellektuálisan) fejtse meg a produkció hatásának titkát. Röviden: amikor az is belefeledkezik (nem tud nem belefeledkezni) a zenehallgatásba, aki netán kritika- vagy recenzióírás szándékával foglalkozik a korongokkal.
Mahler Dal a földről című remekének megrendítő előadását hallgatva nehéz például elhinni, hogy élő előadás került rögzítésre. Hangkép 1991-ből: Waltraud Meier és Siegfried Jerusalem énekel, a Chicagói Szimfonikus Zenekar játszik, a karmester Daniel Barenboim. Felcsendülnek az első hangok, és máris kényelmesen elhelyezkedik a torokban az a bizonyos „gombóc”, ami a megrendítő élmény lelki kísérőjelensége. Elszorul a torkunk – ugyanakkor nem akad el a lélegzetünk; csak épp alárendelődünk mindannak, ami hangzó világként körülvesz bennünket. Fogva tart egy bizonyos atmoszféra, akár a szöveg pontos-részletező követése nélkül is. Sejtések, amelyek, íme, bizonyossággá váltak.
Nem tudom, hányszor kellene nekiveselkedni, kottával a kézben és szilárd eltökéltséggel, hogy az intellektus győzedelmeskedhessen – nincs is kedvem kísérletezni, mert csodálatos az elvarázsoltság-élmény, amikor egy zenei világegész befogadja a fogékony lelkű hallgatót.
Ennek a MAESTRO-élménynek közvetlen elődei Schiff-korongok. Az egyik műsorán Smetana-polkák szerepelnek. Itt még lehetett azon elmélkedni, hogy amihez a nagyformátumú előadó hozzányúl… – az ember hallgatja a rövid tételeket, s egyszer csak azon veszi észre magát, hogy: figyel! Nem válik unalmassá a „polkaforma”, a dallamok beszélnek, s egyszerű történeteket elevenítenek meg. Itt nincsenek markáns kontrasztok, diametrális ellentétek – kisvilág életképei (felidézett emlékképek) kelnek hangzó életre, afféle zsánerképgyűjtemény. Viszont mindez olyan otthonmeleget áraszt, hogy megunhatatlannak tűnik. Korántsem zenei irodalomismeret (netán zongorista-repertoár) gyarapítása a cél – némely polka többszöri hallgatás után a „mindig is ismert” kategóriába sorolható (vagyis, a későbbiek során zenefelismeréskor végigdúdoljuk, a szerző megnevezni tudása nélkül). Nem lehet nem gondolni arra: Schiff András érzelmi ráhangolódása legalább olyan mértékben járul hozzá a darabok szerethetőségéhez, mint előadói felelőssége, melynek birtokában a kétségkívül könnye(de)bb-köznyelvibb szókincsű darabokat sem veszi félvállról. Amit méltónak talál eljátszani, méltó a hallgatóság figyelmére.
A Smetana-koronggal egy időben jelent meg a Schumann-zongoraműveket tartalmazó gazdag válogatás (2 korongon). Itt jogosan multiplikálódik az érdeklődés és sokszorozódik meg a végighallgatások száma. Szól az érdeklődés eleve a szerzőnek és az előadónak egyaránt. És utána nem lehet abbahagyni az ismételt meghallgatásokat, mert minden alkalom újabb „tanulságokkal” gazdagítja a befogadót. A korábbi ismeretanyaghoz (amely kinek-kinek személyre szabottan különböző) rendre új tanulságok csatlakoznak; rácsodálkozunk a lépten-nyomon felbukkanó vallomáshangra, s hosszasan meditálunk azon, hogyan függ(het) össze játszottság és zenei-technikai nehézség, mennyiben vehető észre hallás alapján a hangszerszerűség és a sokak általi megszólaltatást korlátozó „magas léc”. Két és fél óra a Zongorabirodalomban.
Feleennyi időt tölthetünk a vox humana világában, hasonló elragadtatottsággal, Thomas Hampson és Samuel Ramey társaságában. A méltán világhírű bariton és basszista, a Müncheni Rádiózenekar kíséretével, Miguel Gómez-Martínez vezényletével duetteket énekel Cimarosa, Donizetti, Bellini és Verdi operáiból. Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy valamennyi operát ismerik, tehát tudják, az illető duett miről szól, milyen szituációban hangzik fel. Ráébredhetünk, miért tudnak a kiragadott áriák a környezet ismerete nélkül is teljes értékű élményt adni: a színpadi idő sajátos természetéből adódóan az áriák többnyire egy-egy exponált pillanat kimerevítései (tehát önmagukban értékelhető-átélhető érzelmi állapotok lenyomatai). A duetteknél érdemes tudni, kiket hallunk – éppen ezért, az ismert operarészleteknek sokkal hálásabb közönség jut. De ennyi élményért a hallgató önként vállalja, hogy utánanéz mindannak, ami ismeretlen a számára. És kiderül: korántsem csak a szopránok és tenorok az operaszínpad protagonistái.
FITTLER KATALIN
