A negyvenhét évesen meggyilkolt Iszaak Babel főleg novellákból, illetve két színdarabból álló, egy vastagabb kötetben elférő életműve kapcsán egyformán fáj az irodalomtörténet és a drámatörténet szíve: mekkora regényíró, illetve mekkora drámaíró lehetett volna belőle, ha hagyják élni és hagyják szíve szerint alkotni. Vaksi, riadt, angyali szelídségű arcképe láttán mindig megrendülök: valahol, talán Sinkó Ervinnél olvastam, hogy hónapokon át milyen szűkölve, milyen halálos rettegésben várta a hajnali csöngetést. Őrzök valami homályos megrendülést az Alkony magyarországi bemutatójára, Kazimir Károly 1965-ös előadására emlékezve is: erős, tragikus színezetű, inkább Gorkijra, semmint Babelra hajazó családi dráma ködlik fel bennem.
Mert hiszen Mendel Krik a tragikus apahősök nagy családjának XX. század eleji leszármazottja, akinek ereiben Lear király, Miller muzsikus, Clausen tanácsos és Jegor Bulicsov vére is kering, miközben meghatározza kora és miliője: az 1913-as év forradalom előtti Oroszországának nyüzsgő-forrongó odesszai zsidó környezete is. Drámájának elsőrendűen realisztikus irályát pedig át- és átjárja a zseniális író Csehovra emlékeztető líraisága és chagalli szürrealizmusa is – két olyan szál, amelyet Kazimir alkata és az adott kor preferenciái okán alig vagy egyáltalán nem vett figyelembe.
Most, a Radnóti Színházban Valló Péter immár azt kezdhetett az anyaggal, amit akart. Letette hát ő is a névjegyét: derb, naturalista, olykor bohózatosba hajló rendezése sajátos színfoltja lehet a dráma recepciótörténetének. Még a szürrealizmusnak is adózik egy-két ecsetvonással, bár hogy miért éppen az undorító Bojarszkij (Csankó Zoltán) és az enyhén idiótának ábrázolt Dvojra Krik (Wéber Kata) lenghet a színpad fölött a chagalli hintán, az számomra nem elég világos. A poénokon, még inkább elsütésük módján az erre hajlamosak és tévés neveltetésűek nagyokat nevethetnek; bevallom, huszadszorra illetlenül hátraszóltam a mögöttem unos-untalan harsogva, demonstratívan nyerítő két hölgynek, hogy vegyék már észre, ez nem bohózat. A rendezőre nem szólhattam rá.
Van azonban lényegesebb. Valló olyannyira a nemzedéki konfliktust akarta előtérbe állítani, hogy az arányok elcsúsztak: ennek az előadásnak nem Mendel Krik, hanem nagyobbik fia, Benya a hőse, aki kis híján megöli, majd alázatos élőhalott-szerepbe kényszeríti korábban mitológiai erőtől duzzadó apját. Kár, hogy Ljovka, a kisebbik fiú szerepében Klem Viktor csak haloványan szekundál, drámai figuraként még a kozák tiszt szerepében megtestesülő nagy aposztáziát, a bomlás e kiáltó előjelét sem érdemli meg; Benya szerepében viszont Csányi Sándor, számos közepes kísérlet után, végre színészi képességei javát nyújthatja. Lehet, hogy nem a hős, hanem az intrikus szerepekben is jeles karakterszínész az igazi pályája? Számos viszonylatban mutatkozik meg: szülei lázongó fiaként, képmutató hittestvérként, bátyként, üzletemberként, végül családfőként, mindben meggyőző, és személyében napjaink rideg, embertelenül üzleties, dehumanizálódó világa tör be a színpadra. (A cári koronától – bár lehetnek esetleges, ingencsak közvetett meghosszabbításai – próbáljunk nagyvonalúan eltekinteni. Nem a színész sara.)
Csakhogy ez a mérleg másik serpenyőjében a főszerep, Mendel Krik párhuzamos eljelentéktelenedésével jár. Pedig a színészválasztás az ellenkezőjével kecsegtetne (vagy fenyegetne). Cserhalmi György ma is legnagyobb színészeink egyike (és érthetetlen veszteségeink közé tartozik, hogy ilyen ritkán láthatjuk; együtt tűnt el az arénából szíve rendezőjével, az ugyancsak fájdalmasan hiányzó Székely Gáborral); dimenzióival, emberi és drámai súlyával eszményi Mendel Krik lehetne, akit utolér a leari hübrisz: öreg korában mérhetetlen önbizalmától hajtva akár birodalmát is elkótyavetyélné. Cserhalmi mégis szordinóban, mintegy hangfogó alatt van jelen, játékában kevés a nagyszabású, semmi a démoni; zsörtölődik, hepciáskodik, kujonkodik, mint egy – igen, kimondom: egy epizódfigura. Ebben a minőségében viszont lejátssza az előadás legjobb szereplője, a jámbor kis öreg zsidóvá, a Krik-kúria házi manójává bámulatosan, számtalan fizikai és szellemi árnyalattal átlényegülő Bálint András. Cserhalmi nagy pillanata a végjátékban jön el, amikor önmaga kasztrált árnyaként, fizikai és szellemi roncsként, megalázva és nevetségessé téve üldögél a menyegzői asztal csúfondárosan meghagyott főhelyén. Ez szép; egy leláncolt óriáshoz is illene ez a keserű szatírjáték, amelyben a nagy fa „nem állva” hal meg.
Bár a zsinagógabeli kép az előadás egyik legjobb jelenete (és egy további oldaláról leplezi le Benyát), agg, félig bölcs, félig szenilis rabbiként pedig Koós Olga először fogadtatta el velem az újabban oly divatos nemcserét (talán az aggastyánok aszexualitása miatt), Valló, bizonyára erős tudatossággal, leveszi a hangsúlyt a Krik család zsidó mivoltáról; az előadásból úgy tűnik, mintha Odessza ukrán-orosz lakossága a legnagyobb békében és kedélyes szimbiózisban élt volna népes zsidó kisebbségével, a mindennapokban, a kocsmában, az ünnepi alkalmakkor, a családi és házasságon kívüli kapcsolatokban egyaránt. Bár ez a legkevésbé sem egyezik mindazzal, amit a korabeli és a későbbi valóságról tudunk, a színháznak joga volt így dönteni. Vallónál a domináns tétel: a korai kapitalizmusnak egy családi drámán belüli romboló munkája jószerével független attól, hogy ez a család történetesen zsidó; legföljebb a szűk otthoni körben még valamelyest érvényesülő tradicionalizmus színezi a képet (ezt a színfoltot sűríti Nyehama, a feleség szerepébe Csomós Mari alázatosan finom játéka).
Kollégáim azzal szoktak ugratni, hogy jaj annak a rendezőnek, aki olyan darabhoz nyúl, amelyet én „lelkem színpadán” már megrendeztem. Nos, Valló koncepciójának érvényességét elismerem, ugyanakkor viszont beismerem: meglehetősen erőszakos, de szerintem csonka olvasatából, ebből a bohózat felé ki-kiruccanó, a naturalizmussal és a szürreállal is elkacérkodó kemény realizmusból fájón hiányzik nekem Babel csehovi ihletésű mély líraisága, az értékek pusztulása láttán érzett borongás.
SZÁNTÓ JUDIT
