Tim Carroll bő két évvel ezelőtt a némiképp szétesőben lévő, vezetőváltás alatt álló Bárka Színház társulatát és nézőit is megörvendeztette egy eredeti Hamlet-játékkal. Az előadás, melynek aznapi szereposztását  - a címszerep kivételével -  csak a játék elején, sorsolással döntötték el,  kellékeit a nézők hozták magukkal, és sokban épült a színészek improvizációs készségére, érezhetően felszabadító erővel hatott a társulatra, s magával ragadta a közönséget is. Igaz, koncepciózus Hamlet-értelmezésnek kevés nyomát lehetett fellelni benne, s a szerkesztésből szinte törvényszerűen adódott, hogy ha meg is született valami eredeti, izgalmas gondolat az egyik jelenetben, csaknem bizonyosan tovatűnt a következőben, de valahogy mégsem kesergett emiatt az ember. Jó volt ugyanis nézni az erőteljes, ötletes színészi játékot, találgatni, mely hozott kellékeknek veszik hasznát a szereplők, röhögni a nem várt poénokon, esetleg kárörvendve nézni a játékba bevont nézőtársaink kínjait. Vagyis igazán szeretni való játékot láttunk a Hamlet ürügyén. Bár e kitétel nem teljesen igazságos, hiszen az mindenképpen koncepciónak érződött, hogy a címszerepet csak Balázs Zoltán játszotta, s az ő szenzitív személyisége nemcsak az előadást, hanem a közvetített Hamlet-képet is meghatározta. Emellett  - a játék szinte minden mozzanatán rajta tartva a szemét  -  határozottan maga köré is rendezte a produkciót. Ebből következett az is, hogy hiába született elvben minden nap más előadás, mivel a főszereplő személye nem változott, így a bemutató leginkább lényeginek, koncepcionálisnak érezhető magja is változatlan maradt.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Időközben Tim Carroll Londonban is megrendezte ugyanebben a formában a Hamletet. S következett is a kézenfekvő ötlet: össze kellene ereszteni a két társulatot. Erre jó alkalmat teremtett az immár harmadjára megrendezett Bárka Fesztivál. Próbaidő persze nem állt rendelkezésre, így a rendező állítása szerint a lehető legradikálisabb megoldást választották: a két társulat ott, a szemünk láttára találkozott először egymással. A játék kezdete előtt a rendező kifejtette, hogy valószínűleg nem most fogjuk minden idők leggördülékenyebb, legflottabb Hamletját látni, hiszen az előadás kétnyelvű lesz, ráadásul a magyar produkció már nincs műsoron, így előfordulhat, hogy az aktorok megakadnak, elfelejtik a szöveget. Mindez elő is fordult aztán (igaz, akadt kellemes meglepetés is; Kardos Róbertről például kiderült, hogy tudja Hamlet szerepét), de az előadás nem ezért keltett komoly hiányérzetet.

A csalódás egyik oka alighanem az, hogy a címszereplő személyének megváltozásával  - Balázs Zoltán az egyetlen, aki az akkori társulatból nem vett részt a mostani produkcióban -  viszonylag hamar kiderül, hogy a király(fi) meztelen. Vagyis ha Hamletet nem erőteljes személyiségű, szuggesztív, egy koncepció körvonalait puszta jelenlétével is megmutatni képes színész játssza (akihez így vagy úgy, pozitív vagy negatív előjellel a néző is viszonyulni kénytelen), hanem egy megbízható, kulturált fellépésű, ám önmagában súlytalannak érződő aktor, akkor rögvest nyilvánvalóvá válik a következetes szövegértelmezés hiánya. Ráadásul áthelyeződnek a játék súlypontjai is; mindenkinek sokkal határozottabban és kreatívabban kell(ene) kitalálnia a saját jeleneteit. A színészek egy részének erejét azonban érezhetően lekötötte a más nemzetiségű, más nyelven szóló partner követése, az, hogy értse, érzékelje a végszavakat. Más részük pedig még a korábbiaknál is nagyobb erővel próbált komédiázni. Ez az igyekezet valóban szült helyenként jó poénokat. Ám gyakoriak voltak a megszületni nem tudó gegek, a túlhajtott ötletek és az invenció nélkül eltelő percek. S ezt csak fokozta az a rendezői ötlet, melynek köszönhetően a harmadik felvonástól duplázódtak a figurák, vagyis mindegyik szerepből egy angol és egy magyar színész volt színen (sőt, az angol Polonius mellé két magyar is került). Innentől kezdve végképp túlhabzott a játék, amelyből mindenki megkísérlelte kihasítani a maga szeletét. Így még a valóban kitűnő ötletek is némiképp a visszájukra fordultak. (Jó gegnek tűnt például, hogy amikor Claudius 1 vadul csókolózik Gertrud 1-gyel, ám Gertrud 2 elzárkózik Claudius 2 hasonló szándékú közeledésétől, válaszképpen Claudius 2 is Gertrud 1-re veti magát. Ám mintha mindenki szükségét érezte volna, hogy továbbvigye az ötletet, rövidesen meglehetősen hosszúra nyúló, s kiszámítható volta miatt rekeszizmokat már nemigen mozgató össznépi csókolózás alakult ki a színen.)

A kettőzött figurák közül igazából csak a Claudiusok tudtak mit kezdeni magukkal; az ő játékukból némi jóindulattal ki lehetett olvasni a figura kettősségének színpadi leképezését. A többiek viszont vagy fordították egymást (ugyanazokat a sorokat így kétszer elmondva), vagy méltánylandó figyelemmel, ám viszonylag kevés sikerrel próbáltak egymásból építkezni (a megőrülő Ophelia-duó közös éneklése akár igazán erős pillanat is lehetett volna, ha sikerül hirtelen olyan dalt találni, amit a két színésznő közösen el tud énekelni, s a néző számára is bír némi jelentéssel  -  persze ez az, amin akár néhány órás előzetes próba, közös gondolkodás is segíthetett volna), vagy egyszerűen csak a megtöbbszöröződésben rejlő humorforrás kihasználására törekedtek.  Kardos Róbert pedig mintha azt tette volna fel magában (bár nem biztos, hogy ez tudatos igyekezet volt), hogy kissé száraz angol kollégáját egy viccesebb Hamlettel ellensúlyozza, ám az eltérő szerepfelfogások kontrasztja önmagában még semmilyen sajátos Hamlet-képet nem rajzolt ki.

Az utolsó felvonásra az alakmások többsége eltűnt, s a korábbiakhoz képest igen gyorsan és relatíve visszafogottan lepergett a záró szakasz. Igaz, ekkor már igen későre járt: a gyakorlatilag szünet nélkül játszott előadás (a harmadik felvonás után lemehettünk ugyan a büfébe, de miközben ettünk-ittunk, eljátszották nekünk a negyediket is) jóval fél tizenegy után ért véget. Az, hogy ebben a részben néhány geget leszámítva voltaképpen nem történt semmi (vagyis sem a Hamlet-kép nem állt össze, sem a bosszú érvényességére nem kérdezett rá senki, de még Fortinbrasról sem derült ki, hogy ő voltaképpen kicsoda), szimptomatikusnak érződik: itt tényleg nem Hamletet játszottak, hanem két társulat ismerkedett, barátkozott egymással, s e folyamatba megpróbálták a nézőket is bevonni. Utóbbi törekvés viszonylag kevés eredménnyel járt, sőt, így utólag, az egykori bárkás előadás nimbuszát is megtépázta valamelyest.

URBÁN BALÁZS