Nemcsak láttuk már azt a három-négy lakószobából, egy konyhából és fürdőszobából álló kopott társbérletet, amely A csend hangjai című, Alvis Hermanis rendezte előadás játéktere, de jártunk is benne. Annak idején hátulról, egy hosszú előszobán át közelíthettük meg helyeinket a nézőtéren - ebből nyíltak a játék teréül szolgáló lakrészek és mellékhelyiségek -, amikor a Rigai Új Színház társulata, ugyancsak Hermanis rendezésében A hosszú élet című revelatív előadását játszotta a Trafóban, a Kortárs Drámafesztivál keretében. Egy megrendítő,  lefegyverző, magával ragadó lírai groteszket az élet értelmének, minőségének átrendeződéséről, átértékelődéséről az évek múlásával. Nem volt a szó klasszikus értelmében vett cselekmény, de még szöveg sem. Nem történt szinte semmi a színen, csupán a társbérlet idős vagy éppen kortalan, koravén, házas vagy társas magányban élő lakóinak egy napját követhettük lépésről lépésre (a szó szoros értelmében, mondhatni totyogásról totyogásra), reggeltől estig, felkeléstől a lefekvésig. A heroikus küzdelmet öltözködéskor a ruhadarabokkal, a fürdőszoba birtokba vételéért vagy a távolság leküzdéséért a konyháig. A huszonéves, harmincas színészek nem külső eszközökkel (paróka, festék stb.) öregítették magukat a figurákhoz; az öregedés természetátalakító munkáját lényegileg, belülről, az eredmény felől közelítették. Empátiával, a megértés szándékával, őszintén, de tapintatosan. Ellenállhatatlan, mert gyengéd humorral.

Mindaz, ami fiatalon oly kézenfekvő és magától értetődő, mint a levegővétel: egy lépés, egy mozdulat, egy érintés, egy flört - itt az egyetlen és talán utolsó lehetőség súlyával, jelentőségével nehezült, az élet természetes és szinte észrevétlen velejárói céllá növekedtek.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A mérhetetlen lassúság dramaturgiai funkcióval bírt, ritmust és filozófiai mélységet adott az előadásnak - az egyik szobát lakó idős házaspár gigászi küzdelme a fürdőszobában a kimosott ruha felteregetéséért maga volt az egymásra utaltság, az összetartozás, az egymást segítés himnusza (miközben akrobatikus bohóctréfának sem utolsó); győzelmük - a ruha végül sikeresen felkerült a szárítóra, és egyikük sem esett le a hokedliről - az idő múlása felett aratott egyértelmű diadal, ha csak részleges is.

A Bárka Fesztiválon látott A csend hangjai A hosszú élet inverze, amennyiben - ugyancsak szavak nélkül, sok zenével (a Simon és Garfunkel számaival) - éppen azt demonstrálja a maga tüneményes eszközeivel, hogy fiatalon sem feltétlenül kézenfekvő és magától értetődő minden, egy mozdulat, egy érintés, egy flört. Vagy legalábbis nem volt az negyven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1968-ban, a világnak ezen a kelet-európai szegmensén, a volt Szovjetunióban, amikor titkos szeánszon lopva hallgatták a Simon és Garfunkel számait (az előadás teljes címe: A csend hangjai avagy Simon és Garfunkel sosemvolt rigai koncertje, 1968). A jövő, a mindnyájunkat, vagy legalábbis a szerencsésebbeket (vagy épp szerencsétlenebbeket?) elérő öregség helyett itt a múlt, a mindenkinek megvolt (kinek-kinek máskor persze) vagy éppen meglévő ifjúság az a közös nevező, amely érdekeltté teszi a nézőt a látottakban. A konkrét időmeghatározásnak valójában nincs igazi jelentősége, mert bár fotók, filmutalások révén megidéződik 68 szelleme, mind a párizsi, mind a prágai események csak tájékozódási pontul szolgálnak, nem az előadás szorosan vett tárgyául.

Hermanis egy kis keretjátékkal most áttételesebbé teszi, eltartja kissé ez újabb nem-történést, tán az ifjúkor iránti természetes nosztalgia ellen küzdve. Két viháncoló mai plasztik-csitri ront rá a múltra, a kopott szobákra (társbérlet?, kollégium? - egyre megy) lakk kabátban, szív alakú napszemüvegben, a távolságtartó tárgyilagosság nézőpontját s az értetlen rácsodálkozás gesztusát egyként jelezve. A tárgyi környezet nosztalgikus aha-élményt indukál a korszakot személyesen megtapasztalt nézőben, az itt hangsúlyosan használt parókák, SZTK szemüvegkeretek, trapéznadrágok elrajzoltsága azonban egyúttal ironikus-önironikus szemléletmódot kínál. A hatvanas években volt nemzedéki szocializáció markáns mozzanatait, etapjait bűbájos humorral megidéző etűdsornak most nincs meg az a ritmust meghatározó, feszes koherenciája,  ami A hosszú életet remekművé tette; itt a briliáns helyzetek, megfigyelések, játékok, ötletek, megoldások a lenyűgözők, nem maga a műegész. A könyv lapjai közül felröppenő tollpihe poézise, amelyet fújva-lehelve tartanak a levegőben s táncoltatnak a játszók az egymásra figyelés, az összjáték magasiskolájaként, a dunsztosüveg bélelte kontyok és edzette csókok, a fejen felejtett bukósisakban abszolvált zavart-suta első szerelmi együttlét bumfordi bája, az egyre rövidülő esküvői ruhák mint a köznapi lázadás megtestesítői, az újszülöttek közül megilletődötten válogató apák (csak az a biztos, hogy ki kinek a férje) - az együvé tartozás és folyamatos rivalizálás szemérmes lírával megrajzolt, nagyon valós, mert szürreális és groteszk képei.

SZŰCS KATALIN ÁGNES