Talán az ötvenhatos eseményekre való emlékezés húzta elő idén ősszel a meglehetős feledés mélyéről a kisregényből készített, először negyven évnél régebben műsorra tűzött (melo)dráma-változatot. Ifjabb Makics József ugyan nem volt hőse ötvenhatnak; ha a róla formált véleményeket összegezzük, szereplője sem. Ugyanolyan véletlenül érte homloka közepén a lövés, mint ahogy a véletlen rótta feljegyzésre nem méltó életrajzát is. Pedig akaratos, konok embernek hitte magát mindössze harmincöt életévén át ez a földszintes álmodó, a Teleki téri saját árussátor vágyának megszállottja. Mindössze egy betűt kellene változtatni a nevében, hogy makacssága hangsúlyozódjék. Csak hát ifjabb Makics József, a Mocorgó (időnként inkább "makogó") olyan embernek született, aki egyetlen betűt be nem vetett a világ könyvébe, egy betűt nem változtatott még a saját élte kiskönyvén sem. Azon, amit a sors megírt? Hát volt élte, sorsa, s nem csupán hányódott? Az eredeti prózai műben a mesélő másodjára még Mocorgó alkalmi sírjának földhányását sem leli meg a Bakáts téren, mert mire visszatér, még a halmot is elegyengetik. Ha valóban dráma (s nem pusztán jelenetezett epika) a Mocorgó, akkor az elhibázottan alacsonyra vett, érzelgősen elromantizált életcél és a nyomtalanság drámája.

Léner András rendezése - a Budapesti Kamaraszínház Tivolijában - azt a benyomást kelti, hogy a drámai matéria, az emberanyag a történelmi főhajtásnál jobban érdekelte az alkotókat. Hiszen hiába van minek (ötvenhatnak) emléket állítani, ha ebben az esetben nincs kinek. Éppen a nincs helyén, a saját életéből kimaradó egyén keltette, másokat is elnyelő fekete lyukban helyezné el magát az előadás. Szerény szakmai eredménnyel, halvány színészi teljesítményekkel, ellentmondásos rendezői megoldásokkal - de éreztetve, hogy felismert művészi problémával folytattak tényleges küzdelmet a produkció létrehozói.

Egri Kati és Nagy Viktor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A lumpenproletár, kisproletár Makics szerepét formálva a fiatal Gazsó Györgyre hasonlító Nagy Viktor megjelenésben, fiziológiailag jól eltalálta a toporgó, hőkölő, riadozó, könnyen rászedhető, néha sunyító alakot, aki sosem ura 1920 táján induló, az "ezerszer áldott nyolcadik kerületben" - az ezerszer áldatlan külső Józsefvárosban - zajló kurta évtizedeinek. A behúzott nyakú, esélyekre ügyetlenül lesekvő fiatalember azonban mindvégig az indító jellemstádiumnál reked, ami nem egyenlő a változni képtelen lelkiség, a betokosodott törpe idea megjelenítésével. A sziszegő kirohanásokon, a sietve elfojtott hőbörgéseken kívül ehhez a felnőtté válni képtelen, egyben koraöreg Makicshoz nem jut el Nagy Viktor.

Nem csupán a maga hibájából, hanem elsősorban is a darabéból. Az egyidejű, az emlékező, az áttűnő epizódokban tényleges összeütközések elektromossága ritkán szikrázik fel, a kapcsolat-rövidzárlatok kevéssé érdekesek, pillanatok alatt "megjósolhatók". A környező figuráktól kevés interperszonális segítség, ihletés sugalmazódik. Egri Kati szabatos, magabiztos - nem több - a későbbi anyós, Klein néni szerepében, Horváth Ferenc mint Klein bácsi szürkébb, feledhetőbb. Az Anyát Kóti Kati kapta, de - minden emberi melegsége ellenére - úgy vette át, mintha nagymamát osztottak volna rá. Oldalán Hetey László alaposan túlszínezi a Fejes Endre tollán is túlszínezett hitvány alakot, az utcasöprő utcasöpredéket, a kisnyilasból lett disszidenst. Szétterül a szöveg hajdan már a Thália Színházban feltűnő, a kritika által akkor is szóvá tett kocsonyássága; a beszédmód, melyet a próza sok kommentáló, leíró, meditatív mondat között rejtve elviselhet, a színmű viszont a replikák nyíltságában megszenved.

Az előadásért színészileg - Nagy Viktor mellett - Varga Klári (Judit) teszi a legtöbbet. Álmodozón ikonikus lénye az utcára kényszerült olcsó ringyót is megszépíti. Nem szeretője, szerelme, pártfogója Mocorgónak. Külvárosi múzsája. Holott józanabb annál, semhogy teljes hittel beleélné magát ő is a nagy fogadkozások kétes valóságtartalmába, a Teleki téri képzelgésekbe. Hegedűs Barbara (Vera) a feleség hűtlenségében, új kapcsolatában meggyőző, Szik Juliska (Leány; Nő) arctalan epizodista.

Varga Klári (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Makicsot körülvevő suhanc-, vagány-, bűnöző- és katonacsapatban, a számára mindig ellenségesnek maradó külvilág képviseletében - több szerepet is megcélozva - Ó. Szabó Soma (Iric; Fiú III.), Hayth Zoltán (Lévai; Főhadnagy; Brillantin; Pap), Szűcs  Péter Pál (Schreier, Fiú I.), Gombai Nagy András (Solti Berti; Katona), Molnár Áron e. h. (Visó; Rendőr) és Barabás Richárd e. h. (Hadnagy, Fiú II.; Férfi; Vásárló) bukkan fel. Nincs mit tagadni: ezeket a karaktereket a színház azon fiatal művészeinek kellene játszaniuk, akiket a párhuzamosan színre vitt Shakespeare-"karriertörténetben", a II. Richárdban Almási-Tóth András foglalkoztat. Ha Jánoskúti Márta kopott, matt tónusban tartott jelmezei nem lennének oly beszédesek, keveset tudnánk meg e típusokról. Egyedül Hayth Zoltán összefogottsága pezsdít valamit Brillantin jelenetén.
Léner András széthúzta a Tivoli terében a játékot. Kovács Yvette díszlete nem nézőbarát. Tekintetünk beleütközik az előttünk, középen magasodó, platós, rácsos, rézsűs, rostélyos, szabálytalan épületbe. Idősb Makicsék lakása, konyhája az egyik rövidebb falra szorítva helyezkedik el (irreális ajtói, fiókjai ügyesek), egy-két szcéna felszalad a karzatra (indokolatlanul). A világítás vagy képes követni, összerántani, értelmezni a szétszórtságot, vagy nem (fény: Kőhalmi György). Egyértelmű azonban, hogy a rendező mind a szimultán (illetve a többszintes) térkezeléssel, mind a kemény, döndülő anyagok alkalmazásával, mind a fémépítmény átláthatóságával, átreflektorozhatóságával bizonyos feladatokat kívánt megoldani. A Mocorgó mit sem ér, ha Fejes prózaköltészete kivész belőle. De a prózaköltészet mit sem ér, ha "hülye, gennyes, költői próza" lesz belőle, ahogyan egy másik nyolcadikkerület-tanúságtevő: Mándy Iván hangoztatta. Nagy Zoltán koreográfiája is egyfelől a valószerűség, anyagszerűség, másfelől a vízió, a félálom között keresi a mozgások íveit, Németh Zoltán és Szűcs Péter Pál zenéje is arra törekszik, hogy - némi korok feletti korfestő jelleggel - egyszerre lágy és masszív, simogató és fenyegető legyen.

A Tivoli premierje sápadt képsor egy elsikkadó, elsikkasztott életről. A múlt, a félmúlt nem ér el a jelenig, így a játszók és a közönség között nem támad intenzív kapcsolat, legfeljebb olyan villanásokkor, mint a mondott erőfeszítéseket legszebben beteljesítő viharképben. A Makics(ék) számára oly végzetes forgószelet Léner emberi malmokból tervezte: a szerepükből kilépő, mégis alakőrző színészek csapkodva, szárnyalva, hajlongva szelik a levegőt - hogy ez az orkán, az embertársi szélvész zúzza szét végleg Mocorgó reményeit.

TARJÁN TAMÁS