Az egyiknek sikerül, a másiknak nem (teljesen). Ez az egyik tanulsága annak a két, egymást viszonylag szorosan követő színházi estének, melyet Szegeden, illetve Pécsett töltöttem el. Az egymástól függetlenül született, közvetve, illetve közvetlenül mégis egyformán a Mohácsi testvérek kézjegyét magán viselő két produkció ugyanis a hazai kortárs színháztörténések lényeges, mégis ritkán tárgyalt - mert a gyakorlat segítségével szinte sosem megválaszolt - kérdéseit feszegeti. Újraszabható-e egy szuverén színházcsináló máskor és másutt bizonyítottan működő víziója? (És itt nem elsősorban az "aktualizálásra" gondolok.) Adaptálható-e az eredetileg egy adott társulatra, korra, közhangulatra, mentális és egyéb állapotokra komponált gondolat és helyzetjelentés itt és most? (Végül is a jó esetben videón már ránk hagyományozott ún. "nagy előadások" ennek igazságáról bárkit meggyőzhetnek; megengedem, ezek csupán történeti dokumentumok az élő színházhoz képest, ezért az összehasonlítás biceg.) Aki már látott Mohácsi-előadást, sejtheti, hogy a szöveg(poénok) átvétele csupán a jéghegy teteje: lendületes vonásokkal egyénített figurák, parányi gesztusokból megteremtett sorsok átvehetőségéről van szó. A fentiekre egyértelmű választ nem adhatunk a szegedi, illetve a pécsi Mohácsi-remixek megtekintése után sem, legfeljebb annyit: igen is meg nem is.
|
Mert a jelen cikk tárgyát nem képező, Rusznyák Gábor által Szegeden elkészített, 1994-ből és Kaposvárról eredeztethető Goldoni-Mohácsi-opus, A kávéház az általam látott előadáson több mint döcögősen ment. Az amúgy sem csúcsformában lévő, az elmúlt évek alatt sikerrel ellustított szegedi társulat szemmel láthatóan nem érti, nem érzi a Mohácsi-féle gondolkodást, ám ezért a színészek hibáztathatók a legkevésbé. A kaposvári levegőt ismerő Rusznyáknak kétségkívül akadnak jó rendezői pillanatai, de a kísérlet összességében mégsem győzött meg arról, hogy az egykori értékek maradéktalanul és könnyűszerrel konvertálhatók. (Igaz, épp azt az előadást csíptem el, amelyiken az alföldi város pedagógusainak kérésére a színház igazgatósága először töröltette a szövegből az úgymond csúnya szavakat és kifejezéseket... Ennek a jelenségnek az értékelése azonban végképp egy másik cikk tárgya lehetne.)
Nem csak a szegedi malőr miatt volt mindenestül felüdülés a pécsi Istenítélet. A sikerben egyrészt kétségkívül jelentékeny szerepe van annak, hogy Mohácsi János itt maga porolta le az általa 1995-ben Kaposváron készített eredetit. Másrészt - a Szegeden újonc Rusznyákkal szemben - Mohácsinak volt már tapasztalata a pécsiekkel, hiszen az előző évad végén velük mutatta be Moličre-átiratát, A képzelt beteget. Ezért is gondolom, hogy Mohácsi János (és a megbízó pécsi színház vezetése) ezúttal biztosra ment. Ami a rendező munkamódszerét ismerve nagy szó - ha színidirektor, de legalább gazdasági igazgató lennék, tán azt mondanám: nagy kincs. A hosszú próbafolyamaton végighúzódó improvizálást, poéngyártást, át- és szétírást, mindazt tehát, aminek eredménye egy a bemutatón esetenként még szétfolyó, kissé formátlan, mégis izgalmas produkció, megspórolni látszottak Mohácsiék azzal, hogy az alap már a rendelkezésükre állt. Természetesen szó nincs az eredeti, kaposvári előadás kritikátlan, reflektálatlan átvételéről: Mohácsiék által aligha felvállalt megoldás lett volna egy stencilezett adaptáció. Ezért is legfeljebb csak korlátozott értelme és érvénye van a másfél évtizeddel ezelőtti és a mai Istenítélet összevetésének: a pécsi-salemi boszorkányok mindenestül megállják a helyüket önállóan is.
A fentiek mellett azért is, mert a világ nem változott azóta sem, vagy ha igen, csak rosszabb lett. Az ostoba babonaság piedesztálra helyezése és a gazdasági érdekek diktálta szűklátókörűség újult erővel támad - ebből meg csak annyi a tanulság, hogy a helyzet fikarcnyit sem javult nemhogy 1995, de az eredeti mű megírásának éve, 1953 óta, sőt a Millert ihlető híres-hírhedt XVII. század végi amerikai boszorkányperek óta sem. Az viszont már egyértelműen Mohácsi János olvasata, hogy A salemi boszorkányoknak legalább annyira főszereplője az arctalan tömeg, mint a Millernél mártírként középpontba állított Proctor házaspár.
|
A Mohácsi fivérek ezúttal szinte érintetlenül megtartották a milleri dramaturgia sarokpontjait (ez is "eltéríti" többi munkájuktól az Istenítéletet, s a könnyebb befogadhatóság irányában hat). Az eredeti mű szerkezetének megtartása mellett a szöveg tekintélyes része is elhangzik az előadásban. A Mohácsi-féle obligát "kiegészítések" persze ott vannak és jótékonyan segítik a ma már sokunk szemében másodlagos frissességű, a nagybetűs Igazságokat gyakran túl szájbarágósan tálaló milleri textus naprakészségének érvényesülését, s a félelmetesen abszurd környezet érzékletes megjelenítését.
Khell Zsolt díszlete jórészt széles és magas, hangosan döngő fémlépcsőkből áll, melyeken dulakodni, rohangálni, "tömegérzetet" kelteni is lehet, azonkívül a 3. felvonás törvényszéki jeleneteinek egymás mögötti padsorait is könnyedén megképzik velük. A lépcsősor felemelhető: a 2. felvonásban alatta látjuk Proctorék rendszerető szegénységgel berendezett otthonát. A 4. felvonás a börtönben játszódik. Proctor kivégzésekor a lépcsősor tetején, az oszlopok mögött a háttér előbb rózsaszínen izzik, majd vörösen lángol fel: egyszeriben gigantikus hamvasztóvá, professzionális kivégzőmasinává alakul a nyomasztó, rideg tér. Szűcs Edit jelmezei idomulnak a szürkés alaptónushoz; finom különbségekkel egyénítik a vagyoni, társadalmi helyzet szerint egymástól elkülönülő salemieket, ahogy a közösségbe kívülről érkezők is így választódnak el a helyiektől.
A pécsi Istenítélet tömegjelenetei szociálpszichológiai tanulmánynak is beillenének: Mohácsi megrendítő pontossággal ábrázolja az előítélet, a tömeghisztéria, a bűnbakkeresés születésének pillanatát. A néhány lúd itt akárhány disznót képes lenne legyőzni. A tömeg együttlélegzését segíti a gyakran egyéni arcélt is kapó szereplők rendíthetetlen hite: az előadás a "Bízz az Istenben, ő nem hagy el minket" hangos és fenyegető kántálásával veszi kezdetét, még mielőtt a nézőtéri fények kialudnának. Kovács Márton (és kétszemélyes kamarazenekara) részben élőben prezentálja egyebek mellett súlyosan kongó műanyag hordókra komponált, barbár lüktetésű, a tömeget könnyen tűzbe hozni képes zenéjét. A sok egyforma, a szó minden értelmében együgyű salemi nem tűrheti el, ha valaki kilóg a sorból. Az alaphangulat eleve hiszterizált, mindenki gyanús, aki nem úgy viselkedik, ahogy a többiek (elvárják). A szavak rendre kicsorbulnak, a nyelv megbízhatatlanná válik (Mohácsiék egyik vándortémája ez): bármit mondunk, ellenünk fordítható. Ha meg nem mondjuk, akkor azért.
|
Ebben a lehetetlen, tragikusan abszurdra hangolt világban szükségszerűen elbukik, aki önálló gondolatokra ragadtatja magát. Persze ez a veszély ritkán fenyeget, ha a közösség élén olyan ember áll, mint az eredetinél itt jóval ütődöttebbre rajzolt Parris tiszteletes (Kocsis Pál), aki rendre félbetört, értelmetlen mondatokban nyilvánítja ki égre kiáltó ostobaságait, s nem veszi észre, hogy a hit védelmében tett dühödt kirohanásai csak még nevetségesebbé teszik őt. Az "ördögűző" Hale tiszteletes Pál András remek alakításában sokáig negédes, tenyérbe mászó stílusú aktakukac, aki az utolsó utáni pillanatban, a tárgyalóteremben kénytelen rádöbbenni saját addigi vakságára. A mindent és mindenkit megvető Hawthorne bíró (Köles Ferenc) és az agresszív és arrogáns Danforth kormányzóhelyettes (Széll Horváth Lajos) irányította bírósággal szemben pedig képtelenség győzni.
A nép egyszerű gyermekei közül igen meggyőző Kovács Miminek az igazságtól és a hazugságtól egyformán reszkető, riadt őzike-tekintetű Mary Warrenje. Hogy az enyhén értelmi fogyatékos lánynak Proctoréknál nem lehet túl jó dolga, az korán kiderül gazdája fenyegető viselkedéséből. Proctor egyébként itt nem annyira erőteljes és erőszakos, mint más Miller-előadásokban: Zayzon Zsolt alakításában érzékeny és sokszor meglepően érzelmes. Proctornét Herczeg Adrienn viszont sprőd, határozott, elszánt teremtésnek ábrázolja: a házaspár két tagjának ellentétes előjelű jellemvonásai indokolják és mélyítik a köztük tátongó szakadékot. A kicsinyes bosszú, az elvesztett Proctor utáni vágyakozás vezérli Märcz Fruzsina haloványabbra fogalmazott Abigailjének kétségbeesett tetteit.
Mohácsi János második, pécsi Istenítélete a kaposvári eredetihez képest jóval keserűbb, kiábrándítóan kisszerű világot ábrázol, melynek szereplői nem annyira szerethetők, mint inkább nevetségesek és félelmetesen ostobák. Metszően pontos látlelet egy cinikus kor kiábrándult társadalmáról.
JÁSZAY TAMÁS
