Mi történne, ha egy klasszikus színmű egyszer csak ismeretlen szerző opusaként kerülne egy rendező kezébe? Mondjuk, éppen a Farkasok és bárányok, amelyet - de most felejtsük el - Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij írt 1875-ben. Annyi kétségtelen volna, hogy orosz drámáról van szó. Élesebb szem észrevenné azt is, hogy a tizenkilencedik századra datálható. Még Tolsztoj előtti, Csehov előtti időkre. De mennyivel? Talán nem is olyan sokkal. (Valóban nem is sokkal. A sötétség hatalma például 1886-ból való, még ugyanebből az évtizedből a Medve, a Háztűznéző, sőt: az Ivanov.) Ha ennél a vélekedésnél kötne ki e példázatbeli színre vivő, nyilván úgy instruálná színészeit, hogy ne forszírozzanak a komédiai típusokból eredeztethető karaktereket, hanem árnyalt jellemmel lépjenek színre, ne figuraként, hanem - emberként. És máris "egy körrel beljebb" volnánk, közelebb mai ízlésünkhöz.

Gazsó György, Almási Éva és Martin Márta (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

De mert tudjuk, ki volt - esetünkben - Osztrovjszkij, kinek a "köpönyegéből" bújt elő, miféle játékhagyományok fűződnek műveihez, a rendező úgymond: begörcsöl. Ez történhetett akkor is, amikor a szóban forgó darabot Valló Péter tette a Radnóti Színház deszkáira? Persze, szeretné a jelenhez közelíteni a színjátékot. Ilyenkor szokták lecserélni a közkeletű fordítást, hogy könnyebb dolguk legyen a játszóknak is, de a nézőknek is, szinte a fülünkbe tolakodjanak az áthallások korunkra. Ezt az igényt most Morcsányi Géza gördülékeny magyarítása és dramaturgiai munkálkodása szolgálja a rendelésnek megfelelően. S ilyenkor szoktak óvakodni a valósághíven berendezett szobadíszletektől. Nem is vádolhatja senki avítt realizmussal Horgas Pétert, aki a parányi színpadra körforma játékteret, ha úgy tetszik: porondot szuszakolt be, föléje pedig fából tett ácsolatot, amely egykedvű puritánsággal vesz közre szobát vagy kertet. S ilyenkor szokták kisebb-nagyobb ívben elkerülni a korhű jelmezeket. Most felemás a Benedek Mari tervezte kosztümválaszték: míg a férfiöltönyök zömében kimehetnének a Nagymező utcára, addig a fiatal nők ómódian festenének egy mai partin, az idősebbek öltözetei pedig már idézik a hajdani orosz viseleteket. S van holmi, amelyik cseppet sem árulkodik gazdájáról, de van olyan is, amelyik szinte szószátyár. Szerencsésebb lett volna, ha azokat a bizonyos "farkasokat" különböztetné meg a "bárányoktól", kosztümbe bújtatott, finom jellemrajzzal. Ezt kellene sugallnia a játéknak is, egységes stílusban.

Annak a stílusnak olyannak kellene lennie, mint amilyenben Szervét Tibor jeleskedik. Nem színezget fölöslegesen, nem ragadtatja magát túlzásokra, takarékosan játszik, mégis nyomatékos a jelenléte. Jóllehet csak később lép színre, a legfőbb szereplő lesz. A földbirtokos Berkutov olyan fölényt mutat, amitől a helyi kisvadak is megjuhászodnak.

Szervét Tibor és Szávai Viktória

A tradíciók béklyózzák azt az alakítást, amely e történet másik súlypontján áll. A szerep tartalma és külsősége, eddigi színpadi élete, de a színésznő pályájának korábbi állomása is efelé szorították Almási Évát, aki - a próbák idején megbetegedett Csomós Mari helyett - a szintén földbirtokos Murzaveckáját játssza. Olyan koros hajadont kell mutatnia, aki konzervatív erkölcsöt színlelve folytatja kapzsi üzelmeit, fekete kosztümjében, fekete fejfedőjében egy letűnt nemzedék képviselőjének látszik. A pszichológiai naturalista színjátszás idején, de a musicalesítés előtti Madách Színházban is, nemigen lehetett másképpen közelíteni ilyen szláv matrónaszerephez, mint egy csonthéjasan kemény magatartás burkán át. Mára kevésnek tűnnek azok a jelek, amelyek a szűk mozgáson, szigorú mimikán, végül is egy kreatúramagatartáson áttörhetnek.

A szerepek hierarchiájában a következő helyre ketten is pályázhatnak, Murzaveckaja szegény rokona, Glafira, illetve özvegy szomszédnője, Kupavina. Az utóbbi nyeri el a még dobogós pozíciót Szávai Viktória jóvoltából, aki tulajdon személyiségétől, szokásos eszközeitől talán most kalandozott a legmesszebbre. Rebbenékenyen tétova, félénk, jóhiszemű, butácska fiatalasszony, aki valóban könnyű prédája az ordasoknak. Szögesen más természet az a leány, aki farkasétvággyal először is egy tehetős férjet kebelez be. De Wéber Kata olyan "lazasággal" ruházza fel, hogy inkább csak éretlennek, felelőtlennek, legföljebb gátlástalannak látszik, semmint veszélyes nőstényvadnak. Az áldozata Linyajev békebíró, akit Gazsó György testesít meg hétköznapi természetességgel. Ott serte-pertél Csugunov zugügyvéd, akit pedig Szombathy Gyula ad kisember-klisével. Merőben eltérő a színházi ízlésük, de abban e két színész nem különbözik, hogy szinte mozdíthatatlanul, megannyi szerepben, jó ideje ugyanazt mutatják. Míg Csányi Sándor szemlátomást ambicionálja, hogy a részeges, füllentő és félművelt Murzaveckij bőrében másmilyen legyen, tovább feszegesse a jóvágású fiatalember szerepkörét. Az eredménynek akkor lehetne örülni maradéktalanul, ha nem támogatnák külsőségek, pamacsos barkó-bajusz vagy totyakos nadrág. Ekképp "tálalják" Martin Márta alakítását is, aki szinte ziccerként egy lassúeszű öregasszonnyal lep meg. Egy Csehov-előadásba nem férne bele, de ebbe a - ki tudja, milyen - Osztrovszkijba mehetett. A "mit is játszunk" tanácstalanságát érezni Schneider Zoltán háznagyán, Adorjáni Bálint hamisítóján pedig a debütáns lendületet.

Amit a színészekről jegyeztem fel, persze, a rendezőről is szólt. Nem kellett egyedi koncepcióval előállnia. A Farkasok és bárányokban ma is az az időszerű, ami annak idején volt. Akiket a vagyon boldogít, minden gonoszra képesek, pénzéhségükben felfalják az óvatlanokat. Ha e gondolat mégsem vág elevenünkbe, azért eshetett meg, mert igencsak vegyes képet mutat a galériájuk. Mintha ki ekkor, ki akkor, ki amakkor élt volna. Sehogy sem illenek egyazon világba. A mi világunkba?

Időnként ki-kiszólnak nekünk a színről. Nagyítóval kereshették az alkalmas mondatokat. Szerény felhívás az eszmecserére.

Máskor táncbetéttel keresik jókedvünket. Esetlegesen. Ott, ahol a szcénákat pár könnyed lépésre megakaszthatják.

Muzsikálnak is, az együttesben afféle műcigánylányokkal. Egy kis "couleur locale". De miért is?

Tudjuk, persze. Kellett valami, ami keretez, tagol, itt-ott segíti a jelenetváltozást. Régi szakmai megoldás, nem újdonság.

Kevés az újdonság.

BOGÁCSI ERZSÉBET