Felütés: orosz provincia, kisszerű mindennapiság. Történetcserepek: önmagukkal mit kezdeni nem tudó emberek, megélhetetlen kapcsolatok, viszonzatlan szerelmek. Nevetséges helyzetek és élettragédiák. Lezárás: valaki golyót röpít a fejébe...
Gorkij és Csehov kortársakként hasonló élményanyagból és sok szempontból rokon módon közelítették meg az előző századvég-századelő vidéki orosz mikrovilágát. "Jelenetek egy vidéki városból" - áll a Barbárok címe alatt, s lehetetlen nem társítani hozzá a kilenc évvel korábban íródott Ványa bácsi "Jelenetek a falusi életből" alcímét. Míg azonban Csehov hatalmas világ- és magyarországi divattá vált - műveinek szereplőiben egymást követő korszakok ismernek saját, szánalmas-mulatságos önmagukra -, addig Gorkijra felénk jóval kisebb figyelem jut. Méltánytalannak tűnik ez az aránytalanság - most Gorkijtól elsősorban a Barbároknál maradva, de általában is: szigorúan művekben gondolkodva -, bár Csehov egyedülálló volta természetesen vitathatatlan. Külső szempontú magyarázatok persze kínálkoznak, sokat megélt égtájunkon ismerősek a hatás és ellenhatás irodalmon kívüli, kilátástalan körei. (A Színházi kalauz 1960-ban megállapítja: a szerzőre a "döntő történelmi hatást" 1905 élményei gyakorolták; nem meglepő hát, hogy a kötet nem beszél az 1906-ban született, de ebbe a kontextusba nyilvánvalóan beilleszthetetlen Barbárokról. A Világirodalmi kisenciklopédia 1984-ben ahhoz ragaszkodik, hogy művében Gorkij a "liberális értelmiség hangzatos frázisokkal leplezett álforradalmiságát gúnyolja". A 2005-ben kiadott Világirodalom, az Akadémiai Kiadó vaskos kötete viszont már egyetlen önálló mondatot sem szentel az írónak...) A színház azonban általában észnél van. Most például alig több mint egy hónap alatt három Gorkij-premiert is tartanak Budapesten. Az első közülük a Barbárok, Ascher Tamás rendezésében.
|
Darab és rendező ígéretes találkozása: Aschernek egyértelműen kézre áll ez a klasszikus történetet nélkülöző, lelki tartalmakkal telített mű a maga mikrorealista, de metaforikus rétegeket is rejtő miliőjével.
Gorkij kisvárosa - amelyet Ivakin (Szacsvay László) elfogódott tekintete olyan szépnek lát, "mint a rántotta a serpenyőn" - a Katona színpadán kopár tájnak mutatkozik; fakó színek, érdektelen tárgyak, egymásba csúsztatott külső és belső terek. (Díszlet: Khell Zsolt.) Levegőben úszkáló méhdöngicsélés és akadozó hegedűszó festi alá azt az egykedvű unalmat, amely a permanens vodkázásba merült, érdektelenül fecsegő társaság otthonos közege. Sohasem volt divat szerinti, csiricsáré göncökben tébláboló nők körül lepusztult külsejű, kopott ruhás férfiak forgolódnak. (Jelmez: Szakács Györgyi.) Az orvos alkoholista, a polgármester despota, a hivatalnok besúgó - olajozottan működik a generációk óta bejáratott gépezet. Legalábbis addig, amíg a "külvilágból" érkező jövevények - nevezetesen: a változás szelét hozni hivatott vasútépítő mérnökök - bele nem taposnak ebbe az élhető, de idillinek csak erős iróniával nevezhető állapotba. "Idehozzák a vasutat... mindent tönkretesznek" - fogalmazza meg a többségi véleményt Pavlin (Bán János), az igazság savanyú képű, nyársat nyelt szószólója. Bármely változás terve helyből elutasításba ütközik, és a két mérnök nyilván azonnal gyanússá válik. Ciganov (Máté Gábor) és Cserkun (Nagy Ervin) fellépése azonban ennél jobb társaságban is ellenszenvet keltene: flegmák és lekezelőek, úgy viselkednek, mint száműzött világfiak a barbárok földjén.
|
Gorkij a berobbanó új szereplők és az addigi zárt viszonyrendszer konfliktusára épülő dramaturgiai alapmintázaton keresztül meglehetősen sötét képet rajzol mindkét oldalon. Ascher rendezésében is rémes alakok népesítik be a színpadot, azonban - nem kis részben amiatt, hogy a színészek játékában jelentősen felerősödik a darab humora - külön hangsúlyt kap minden szereplő személyes igazsága, ami távol tart attól, hogy ítélkezés-felmentés kettősségében szemléljük tetteiket. Emberi esendőségükkel az előadás elfogadó megértéssel szembesít; kudarcos sorsukban bármikor saját életünk felemás helyzeteire ismerhetünk. Abban, hogy a darab szövetét és szövegét ennyire közel állónak érezhetjük magunkhoz - pedig alapvetően Gábor Andor több mint fél évszázados fordításában szólnak a mondatok -, nagy szerepe van a dramaturgnak, Fodor Gézának, aki mindig úgy húz, finomít és modernizál, a filológiai hűség szempontjait is érzékenyen mérlegelve, hogy az szinte észrevétlen marad. (S mivel ez az előadás élete utolsó munkája lett, most már csak múlt időben van mód utalni arra, hogy a Katona József Színháznak mindvégig mennyire javára vált a színpadi szövegek Fodor Géza által képviselt szemlélete.)
A Barbárok népes társaságában - több mint húsz szereplő van a színpadon, de elbeszéléseikben az író, megannyi tömör novellakezdeményként, számos továbbiak képét rajzolja meg - szinte mindenki másféle életet szeretne, mint amit összehozott magának, kezelhető felismerések azonban mindebből nem születnek, legfeljebb újabb méltatlan kapcsolatok. A vodka viszont sok mindent elviselhetővé tesz, legalábbis valamennyi ideig.
|
A vendégek érkezésével hamarosan Nagyezsda, a kisvárosi végzet asszonya kerül a középpontba. (Hírlik, hogy valaki korábban már öngyilkos lett érte; az orvos is hosszú ideje szerelmes belé.) Ónodi Eszter Nagyezsdája unatkozó szépasszony - kissé lusta nőiességével egyszerre hat vonzónak és közönségesnek ízléstelen ruháiban -, aki végtelenül boldogtalan alkoholmámorban botladozó, csapzott hajú, bamba férje (Fekete Ernő) oldalán. Máté Gábor középkorú, lomhulóban lévő mérnöke, ez a kicsit cinikus, kicsit lúzer figura, jó úton az alkoholizmus felé, saját helyzetétől némileg fintorogva ugyan, csapni kezdi a szelet neki, a Párizsba szöktetés ködös lehetőségét is megcsillantva. Nagyezsda azonban a másikat, a Nagy Ervin játszotta fiatal, jóképű és dinamizmust mutató mérnököt választaná, akiben a lentről felkapaszkodottak eltökéltségét érezni. Ezzel feltétlen feltűnésre tarthat számot ebben a renyhe környezetben még akkor is, ha gőgösen és érzéketlenül lép fel, azzal a szándékkal, hogy saját elvei szerint rendezze át mások sorsát: "szeretném feldúlni ezt az idillt", mondja, s ez nagyjából sikerül is neki, rögtön saját házasságával kezdve. Annával, a feleségével kifejezetten ridegen számol le, aki Tenki Réka alakításában maga a remegő hitvesi ragaszkodás, de bármily finom és jóságos jelenség is, nem nehéz elképzelni, hogy fakó személyisége egy idő után unalmat és menekülési vágyat ébreszt az ambiciózus férfiban. Különösen, ha olyan lehetőség kínálkozik, mint a Jordán Adél játszotta elegáns és a lenézett helyi közösségen szintén némileg kívül álló Ligyijája. Ónodi-Nagyezsda nem adja fel: vallomása kapkodó szeretkezéskezdeménybe torkollik, ráadásul a mindvégig észrevétlenül jelen lévő férje szeme láttára. A lelepleződés sem rettenti el, eltökélt - és menni akar. A mérnök szabadkozik, visszautasítja. Nem durva, csak őszinte. A színfalak mögött pedig kisvártatva eldördül a fegyver (amely - annak dramaturgiai rendje és módja szerint - már korábban is előkerült, ám akkor még csak egy groteszkké váló, vértelenül végződő játszma kelléke volt).
"Önök megöltek egy embert" - mondja Nagyezsda férje halkan, indulatmentesen a kanapén ülő, inkább indignálódott, semmint megrendült társaságnak. Illúzióink márpedig ne legyenek. Az élet megy tovább.
A Barbárok újabb változat Ascher Tamás és alkotótársai egyik visszatérő témájára: idill nem létezik - legfeljebb ideig-óráig hazudjuk magunknak -, és a megváltásnak sincs esélye, hiszen nemhogy mások életét nem tudjuk megoldani, de a sajátunkat is módszeresen tönkretesszük (vagy egyszerűen csak hagyjuk tönkremenni). Közben pedig mindenkinek igaza van, és senkinek sincs. És ezen éppúgy lehet sírni, mint nevetni.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
