Az 1984/85-ös évad egyik szenzációja volt a Játékszín ősbemutatója, amely egy, valószínűleg 1930 körül írt magyar darabot ásott elő a - saját szerzője által is rámért - ismeretlenségből. Füst Milán Máli nénijében egy izgalmas korai groteszket fedezhettünk fel, Verebes Istvánban - pályáját azóta sajnos csak töredékesen folytató - jelentős rendezőt, a címszereplő Margitai Ágitól pedig így, első nekifutásra, olyan klasszikus alakítást láthattunk, amelyről elsősorban Sulyok Mária hasonlóan klasszikussá vált Orbánnéja, minden Orbánnék legdicsteljesebb őse juthat eszünkbe.

Azt a Máli nénit, akit a Radnóti Miklós Színház felújításán Csomós Maritól láthattunk, körülbelül hasonló hangütés jellemezte, bár a művészi hatás csekélyebb volt.

Béres Ilona és Őze Áron (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Komor, rosszkedvű, kopott öreg fekete varjú, amint prédára lesve kuporog a sarokban. Sablonos marionettfigurák elügyetlenkedett vagy elszenvelgett magánéleti gubancainak vámszedője és elrendezője, aki nagy manipulátorként történetesen jóra fordítja a szereplők sorsát, de csak azért, mert a boldog emberek szívesebben tejelnek; amúgy ezek az élhetetlen rokonok, a báva vezérigazgatótól az üres flapper-pózokba menekülő Tilduskán át a veszedelmesen fogyatékosközeli gigerli Alfonzig teljesen közömbösek neki. És a külső szemlélő, azaz a néző is hamar átlát a szitán: a szereplők sorsának meg nem érdemelt heppiendjét ez a fagyos vén párka szőtte lélek nélkül kattogó szövőgépén.

Körülbelül ez volt Margitai Ági Novákné Málija. És anélkül, hogy ezzel az alakítással akarnék ledorongolni minden elütő, újra törekvő értelmezést, meg kell állapítanom: a Magyar Színház Guelmino Sándor rendezte repríze elsősorban a címszerep felfogásán - egyszersmind az előadás egyetlen nagy formátumú, mindent maga köré rendező alakításán - bukik el.

Soltész Bözse és Balsai Móni (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az idősödve egyre nagyobb színésznővé érő Béres Ilona először is sugárzóan szép; dús, óarany hajkoronájával rögtön figyelmet kelt, Kárpáti Enikő diszkréten elegáns, jómódra utaló jelmezét királynőivé stilizálja fel. Tudja persze, melyik oldalon van megvajazva a kenyere, de alapvetően az elnéző jóakarat vezérli; miért ne hozná rendbe e sok kedves balek összekuszált ügyeit, ha egyszer ebből ő is hasznot húzhat? Ez a bohém, szeretnivaló dáma, akinek immár semmi köze az erzsébetvárosi gettóhoz, hanem inkább Csiky Gergely arisztokratikus Nagymamáját idézi, határozza meg a játék egész tónusát: körülötte ha nem is jellemek, de legalább felismerhető alaptípusok kiviteleznek egy hagyományos, egyes motívumaiban a Meseautóra hajazó vígjátékot, amely akár kellemes is lehetne, ha nem szenvedne a legtöbb magyar színházi előadás alapvető problémájától: az együttes legtöbb tagjának jelentéktelenségétől, érdektelenségétől, személyiséghiányos státusától. Visszájáról jelzi a bajt az általam régóta kedvelt Soltész Bözse játéka is Tilda szerepében: először látom üresnek a munkáját, a maníros figurát mesterkélten rakja össze.

Lehet, hogy Guelmino, aki több rendezésében, például a Petra von Kant keserű könnyeiben is, vonzalmat árult el a korszerű színházi törekvések iránt, most a hagyományos szórakoztatást tűzte ki céljául? Napjainkban ez a program is jogos, sőt egyre jogosabb, és a Vígszínházban látott A Tündérlaki lányokkal például határozottan harmonizál, de éppen a Máli nénit kár feláldozni neki. Ez a megközelítés lefokozza a darab igazi újszerűségét és jelentőségét, mint ahogy elsikkasztja a bámulatosan duplafedelű szöveg groteszk, már-már kegyetlen iróniáját is.

A rendező azért a korszerű játékmódok felé is tesz egy gesztust: Alfonza (Őze Áron) clownos ugrásokat hajt végre, felvonászárásul pedig lámpára pattan, onnan függeszkedik.

Kevés. Mint ahogy a túl prepotens fiúcskából viszont sok. 
       

SZÁNTÓ JUDIT