Micsoda ziccer! Egy kilencéves kisfiú a főhős! Hatéves kislány a pajtása. Csemege felnőtt színészeknek... Félő, hogy efféle gondolat buzdított a Viktor, avagy a gyermekuralom bemutatására. Ráadásul - vélhették az Új Színházban - olyan sikamlós házasságtörési história is bonyolódik e színműben, amilyennel francia komédiaírók, az úgynevezett "jól megcsinált darabokkal" jeleskedő Feydeau vagy Labiche szokták a közönséget szórakoztatni. Csakhogy ezúttal homlokegyenest más szemléletű művészről van szó.

Nem okoskodás most felidézni, honnan is indult, hová tartott Roger Vitrac. Közelebb juthatunk sajátos ízléséhez. Úgy tűnik, hogy újmódi lexikonunk, a világháló lyukain át kihullott pályarajzának java. A huszadik századdal szinte egyidős szerző huszonévesen olyan színművek sorával debütált, amelyek a szürrealizmus esztétikáját alkalmazták. Csakhamar barátja lett Antonin Artaud-nak, a "kegyetlen színház" apostolának. Ezzel belépőt kapott a Théâtre Alfred-Jarry deszkáira, ez a név is beszédes. De máris abban a korszakban járunk, amikor a szóban forgó "Victor ou les Enfants au pouvoir" (és nem "du pouvoir", ahogy a színlap közli) született. A színház- és irodalomtörténeti kontextusból nyilvánvaló, milyen messzi esik a szokványos vígjátékoktól.

Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

De hogyan fest egy születésnap - Viktor kilencedik szülinapja? Egy szolgáló teríti az ünnepi asztalt. Afro-bozontú, csúcsos mellű, jókora tomporú, fekete nő az Új Színházban. A mulatságos küllemből mindent "kihoz", aki játssza. Csámpázik, az idomait ringatja Pálfi Kata, aki mindig kész mozgásával jellemezni. De most jobb volna, ha nem lenne olyan vicces, mint amilyen kabaréjelenetekben kell. Persze, nem ő a vétkes. Nem is Nagy Fruzsina, aki így öltöztette. Hanem Radoslav Milenković, a rendező, aki ilyennek rendelhette. Ahogy a forgóra tett, papírmasé hatású falakat, köztük a három - korántsem arányosan kihasznált - enteriőrt is, amelyeket Juraj Fábry jegyez. Poros színpadiasságuk láttán az 1920-as évek képzőművészei alighanem pironkodnának.

Itt kezd garázdálkodni a kis ebadta. Vázát tör, zsarolja, molesztálja a cselédlányt. Viktorhoz addig van kulcsa Vass Györgynek, amíg nem több, mint egy rakoncátlan kölyök. A szomszéd kislányhoz, Estherhez sem közelít másképp Botos Éva, mint egy elhanyagolt, unalmában kíváncsiskodó gyerekhez. Holott apró személyük a nagyok világát életveszélyesen fenyegeti. Kegyetlen lázadásnak kellene kitörnie (azzal a hatalomátvétellel rokon akciónak, amelyet később Mrożek ifjonca hajt végre a Tangóban). Megtörténnek a végkifejletig vivő fordulatok ebben a színi játékban is, de súlytalanok. Kipattan a félrelépők titka, a házastársak gyilkos gondolatokra, sőt: tettekre ragadtatják magukat. De mintha csak "pechesen" alakulnának a dolgok, ami végül is éppen Viktor halálához vezet. Nem érezni a törvényszerűséget: ha felborul a látszólagos rend, maga alá temeti a maradék értékeket is.

Nemcsak a gyermekek, hanem - s még inkább - a felnőttek is nélkülözik a Roger Vitrachoz felérő, gondolatgazdag értelmezést. Mintha Radoslav Milenkovic (akit a magyar színház már szinte favorizál, mintegy fél évtized alatt tucatnyi előadást vendégrendezett) nem szerepet, inkább kliséket osztott volna. Viktor papája, Gáspár Sándor aggodalmas kujon. A mamája, Bánsági Ildikó széplelkű színlelő. Esther mamája, Györgyi Anna komoran élveteg, kissé szadista is. De a gyanútlan férjbe virgonc életet lehel Derzsi János. Egy tábornokra (Nagy Zoltán), egy doktorra (Horányi László), s egy másik szobalányra (Rovó Rézi) nem jutott markáns rendezői útmutatás - szerencséjükre.

Annyit sejthetett Radoslav Milenković, hogy merészen hajolhat a végletek felé. De nem vad, féktelen, szélsőséges lett, amit színpadra tett, hanem túlzó, gátlástalan, - s igen gyakran - gusztustalan. Az még szolidabban mókás, hogy a félrelépő hölgy fennakadt szoknyával vonul be a társaságba. De az már viszolyogtató és unalmas, hogy minden lehetséges alkalommal látjuk az asszonyok boglyas szőrzettel preparált lába közét. Hogy a többit ne soroljam. Majd nézzék meg. Vagy ne... Ezek után Takács Katalin valódi mezítelensége egy villanásra szinte üdítő. De a játéka is. Képes ízléses maradni akkor is, amikor nagyokat kell szellentenie. Madame Mortemart-t játssza, akivel - mint a neve is mutatja - a halál közelít e famíliához. Amikor elmondja, hogy valójában nem ehhez a Paumelle-családhoz, hanem egy másik Paumelle-ékhez készült, akik ugyanúgy a Lagarde utcában, ugyanebben a házban, ugyanebben a lakásban laknak, kinek ne jutna eszébe Ionesco, vagy más abszurdok. Sajnos, ez az előadás nagy ritkán sarkall ilyen asszociációkra. Annál inkább hajaz vidám színpadokra.

BOGÁCSI ERZSÉBET