Az óváros egyik brosúrája definiálta így a fesztiválváros Salzburgot, az Ünnepi Játékoktól számítva az évadot. Jogos ez az időszámítás, hiszen a nagyvilág zenei életében kétségkívül emblematikusnak számít a nagy múltú rendezvénysorozat. Rangja vitathatatlan akkor is, ha a legnagyobb érdeklődésnek örvendő operaelőadások aligha tekinthetőek példaértékűnek. Az immár (többé-kevésbé kényszerűen) elfogadott rendezői színház szemléletmódja mindinkább polgárjogot nyer a zenés színpad világában. Az operarendezői arrogancia odáig terjed, hogy képviselői eszmeileg a komponisták "jogutódjának" tartják magukat, olyan meggondolásból, miszerint az opera lényege kezdetben a librettó volt (amihez képest másodlagosnak tűnt, hogy éppen mely szerző megzenésítésében kerül megszólaltatásra), napjainkra pedig a zene centrális szerepét követően elérkezett az a történeti szakasz, amelyben maga a kompozíció válik nyersanyaggá a vizuális megjelenítést illetően. Úgy tűnik, együtt kell élni ezzel a szemléletmóddal mindazoknak, akik nem kívánják kirekeszteni magukat e jelentős műfaj értékes darabjainak világából. Vonatkozik ez az előadókra csakúgy, mint azokra a zenebarátokra, akiket nem visz rá a lélek, hogy a zenés színpadi műveket behunyt szemmel, vagy kizárólag hangfelvételről élvezzék. 

Az idei évad is bővelkedett meglepetésekben. Akik tavaly hiányolták az erdőt (a német erdőt!) A bűvös vadász színpadaként, most megkapták - igaz, a Don Giovanniban (Claus Guth rendezése, díszlet- és jelmezterv: Christian Schmidt). Balázs Béla regösének költői kérdését (hol a színpad, kint-e vagy bent) megválaszolva A kékszakállú herceg vára puritán színen játszódott - itt a szereplők "konkretizálása" mondott ellent a szimbolista elgondolásnak. A Kékszakállú háborúból hazatért vak mozgássérült, Judit ápolóként funkcionál mellette (rendezés és színpadkép: Johan Simons). Tagadhatatlan: a meghökkentő látvány leköti a néző figyelmét - már-már a hangzás rovására. Nem véletlen, hogy az előadásokat követő beszámolók (recenziók, kritikák) szerzői a címadásban élték ki magukat... Aki nem látta az előadást, aligha gondolná, hogy az "Asszonygyilkos tolószékben" cím Bartók egyfelvonásosáról számol be. Jossi Wielert és Sergio Morabitót, Dvořák Ruszalkája salzburgi premierjének rendezőit nem érte váratlanul az ellentétes indulatokat kifejező fogadtatás; míg az énekeseket és az operazenekarként idén debütáló Clevelandi Zenekart (karmester: Franz Welser-Möst) kitörő tetszésnyilvánítással ünnepelték, a rendezőknek bőségesen kijutott a búzásból is. Kétségtelen, az operaelőadások legértékesebb élményei ebben az évben is a fülnek szóltak.

Ruszalka

A koncertkínálat minden évben tartogat életre szóló, katartikus élményeket. Az idei évad egyik vitathatatlan csúcsát Thomas Quasthoff Brahms-estje jelentette, Schiff András zongorakíséretével. A dal-műfaj revelációját élhettük meg - bárcsak hallották volna olyan koncertrendezők is, akik eleve elzárkóznak a dalestektől...

Külön öröm, hogy Quasthoff pedagógusként is tevékenykedett a fesztivál idején; ismét kiderült a frappáns-szellemes G. B. Shaw-i mondás vitatható volta. Korántsem biztos, hogy az tanítja, aki nem tudja... Quasthoff fantasztikus emberi érzékenységgel közelített alkalmi tanítványaihoz, mindenkor az általuk hozott programot tartva szem előtt. Hogy mennyire megvilágító erejű volt a tanítása, annak ékes bizonyítékát adta az a sugárzóan tehetséges ifjú énekesnő, aki elsírta magát, amikor Quasthoff elemzése nyomán megérintette őt a Margit a rokkánál című Schubert-dal érzés- és gondolatvilágának mélysége. Nem kevésbé volt tanulságos hallani, amikor a hazai operaszínpadról ismert Molnár Leventével foglalkozott Quasthoff: olyan Erlköniget hallottunk, amit készséggel elfogadtunk volna "végterméknek" - aztán jött az énekmester, és minden megváltozott, átértékelődött. Megtapasztalhattuk ismét: a tanításhoz ketten kellenek: aki tanít, és akit lehet tanítani. Az ismert dal metamorfózisa mindennemű pódiumélménynél többet jelentett hallgatósága számára.

A fül tehát nem panaszkodhatott. Hasonlóképp a "fej" sem, hiszen megannyi kísérő rendezvénysorozat kapcsolódott a fesztivál programjához. Music and the Brain címmel került sor arra az angol nyelvű szimpóziumra, amelynek vezetője Franz Welser-Möst, a Clevelandi Zenekar zeneigazgatója és a Clevelandi Klinika képviseletében Ali R. Rezai volt, s amelynek keretében a zenésztársadalmat érintő témájú, lebilincselően érdekes előadásokat hallhattunk.

a Don Giovanni díszlete

Szokás szerint pódiumbeszélgetéseknek adott otthont a Schüttkasten, az Ünnepi Játékok Baráti Körének szervezésében - s külön öröm a magyar hallgatóságnak, hogy egész napos workshop témája volt Bartók egyfelvonásosa (az Internationale Salzburg Association rendezésében). Itt a nemzetközi előadógárdában a hazai zenetudományt Bónis Ferenc képviselte. Gyakorló előadók is sokat profitálhattak ebből a rendezvényből. Kiderült ugyanis, hogy mennyire viszonylagos az írott ismeretanyag terjedése. Néha nyelvi korlátok nehezítik a tudományos eredmények terjedését, máskor pedig a közvetítő fórum nem eléggé könnyen hozzáférhető. A magyar érdeklődő tehát ambivalensen hallgathatta a referátumokat; némelyik legfeljebb elnéző mosolyt fakaszthatott, olyannyira megmaradt a felszínen, az evidenciák hangoztatásánál, máskor érződtek az előadó kvalitásai, ám az alapvető szakirodalom ismeretének hiányában aligha juthatott messzire. Azért jó szembesülni ilyen élményekkel, mert utána a hazai rendezvényeket más szemmel nézzük, más mércével mérjük. S miközben regisztráljuk a kétségtelen hanyatlást, mégsem veszítjük el optimizmusunkat, hogy érdemes tanítani, tanulni, s megerősödik a kötelességtudat az elődök értékes hagyományának továbbadását illetően.

A fülnek és fejnek egyaránt értékeket kínáló fesztivál első megközelítésben kiválasztott kevesek privilégiumának tűnhet. Ugyanakkor, a rendezők-szervezők tiszteletre méltó körültekintéssel gondoskodnak arról, hogy minél többekhez eljussanak az értékes produkciók. Az óriás-kivetítőn látható, éjszakába nyúló operaelőadások szép számú közönséget vonzottak. Más a légkör a szabadtéren, mint néhány percnyire, a Festspielhausban - de hogy van sajátos atmoszférája, azt mi sem érzékelteti jobban, mint hogy voltak, akik koncert- vagy operaelőadás után "kinéztek" a térre, belehallgattak akár ugyanabba a produkcióba is, amelyet előtte teljes egészében végigélhettek. Lám, van kivétel a "jóból is megárt a sok" szabálya alól...
Talán a korábbi évekhez képest még gazdagabb programról gondoskodtak az ifjúság és a gyermekek számára. A legnagyobb élmény részesei azok az ifjú fúvósok voltak, akik együtt léphettek fel a Bécsi Filharmonikusok fúvós szólistáival a Dóm téren. Ahol máskor a Jedermann-nak tapsol a közönség, ott muzsikáltak lelkesen a fiatalok az összevont alkalmi fúvószenekarban.

Sok aktív és passzív résztvevő érezhette sajátjának az Ünnepi Játékokat - s a felvételek jóvoltából azok is közvetett részesei lehettek a rendezvényeknek, akik személyesen nem lehettek jelen a többségükben borsos árú programokon.

Arra a kérdésre, hogy a sajátjuknak érezhetik-e a salzburgiak az Ünnepi Játékokat, inkább igenlő, mint tagadó válasz adható. Annál is inkább, mivel a városlakókban él az igény a kulturális javakból való részesedés iránt. Megható látni, ahogyan eleve felkészülten kijárnak az ingyenes vetítésekre - s azzal is lépten-nyomon szembesülünk, hogy figyelemmel kísérik azokat a rendezvényeket is, amelyeknek nem ők a megcélzott hallgatói. "Képben vannak" - ahogy mondani szokás -, és éppen ebből adódóan a fesztiválközi időszakokban is megtalálják helyüket az újonnan (pótlólag) megszerzett élmények. Ráadásul ez korántsem kizárólag pénzfüggő tényező!

Az Ünnepi Játékok befejezése után hamarosan folytatódik a fesztiválok sora; idén a Jazz-ősz és a Salzburger Adventsingen várja a zenebarátokat. De a "7 fesztivál" helyi kínálatához továbbiak csatlakoznak: decemberre ismét delíriumot ígért Gustav Kuhn és Bozen-Trient Haydn Zenekara. A tavalyi nagy sikerű Beethoven-delírium után Beethoven-Brahms programmal jelentkeznek, vendégként a Franui együttessel.

Nemcsak a zenei események nagy száma teszi megkülönböztetetté a salzburgi légkört, hanem az a sajátos viszony, ahogyan múlt és jelen kulturális értékei állandóan jelen vannak a város életében. És ahogyan képesek áthatni az odalátogatók életét... Ezt nem lehet a távolból még csak elképzelni sem!

FITTLER KATALIN