Éppen tizennyolc éve került először megrendezésre Kecskeméten a bábszínházak találkozója. A Ciróka rendezvénye egyidős azzal a folyamattal, amely a rendszerváltozást követő években megteremtette az ország bábművészetének új arculatát jelentő bábszínházi hálózatot. Ez a hálózat jelenleg tizenhárom költségvetési intézményt és ennél jóval több magánvállalkozást, egyéni, családi, alternatív csoportot, együttest jelent. Tizennyolc év elteltével joggal tekinthetjük nagykorúnak a hivatásos magyar bábművészetet, amelyet korábban harminckét éven keresztül egyetlen, majd 1981-től két, 1985-től három, 1986-tól pedig négy együttes képviselt itthon és a nagyvilágban.
|
A kecskeméti találkozó sok mindenben különbözik a többi hasonló rendezvénytől. Ezek között a legfontosabb, hogy nem előzi meg semmiféle válogatás, és semmiféle zsűri nem ítélkezik a látottakról. Nincsenek díjak sem. Szakmai beszélgetések vannak, és a beszélgetéseken a felkért vitapartnerek és a résztvevők véleménye hangzik el. A fellépők maguk döntenek, melyik előadásukat kívánják megmutatni. Ennek az elvnek a helyességét többen vitatják, mondván, a gyenge produkciók elveszik a helyet másoktól. Félnek továbbá a parttalanságtól, a program zsúfoltságától. Az aggályok nem alaptalanok, az ellenérveknél mégis fontosabb az a tény, hogy a szervezők meg sem próbálják szépíteni az összképet. Itt nincs kozmetikázás: a magyar bábszínház 2008-ban olyan, amilyennek a november 13. és 17. között látható huszonhat (!) színház huszonhat produkciója mutatja. És mindegyik együttes olyan, amilyennek a bemutatott produkció alapján megítélik. Aki rosszul választott, magára vessen.
Minderre öt nap állt rendelkezésre. Ha hozzátesszük, hogy az előadásokon kívül egyéb programok - koncertek, szakmai viták, könyvbemutató - is szerepeltek, akkor nyilvánvaló, hogy a reggel fél tíztől éjfélig tartó, öt helyszínen zajló program minden résztvevő (közreműködő és szemlélő) számára komoly szellemi és fizikai igénybevételt jelentett. És az is nyilvánvaló, hogy az eseményekről szóló beszámoló nem térhet ki valamennyi előadásra; arra vállalkozhat csupán, hogy a legjellemzőbbekkel foglalkozik. Azokkal, amelyek még a nagykorúság küszöbén is magukon viselik a műfaj hevenynek vélt gyermekbetegségeit, és azokkal, amelyek már a huszonegyedik század bábjátékának lehetőségeit keresik.
|
A legizgalmasabb ezeken a találkozókon mindig a megtett út. Hogy egy-egy színház honnan hová jutott el. A társulatok többsége sokéves, némelyik több évtizedes amatőr múltból lépett át a hivatásosok táborába. Ez az átmenet néha sok csalódással, belső küzdelemmel, kudarccal járt. A Találkozó legszebb élményei azok az előadások, amelyeken a kezdeti kudarcok után igazi művészi eredményeknek lehettünk tanúi. Az idén sok volt az igazi művészi eredmény, sok volt a vitára ingerlő, izgalmas, rendhagyó, útkereső előadás, és kisebbségben voltak a kínos fiaskók, a tévutak, a dilettáns produktumok.
A Miskolci Csodamalom Bábszínház Babszem Jankó című előadását ez utóbbiak csoportjába kell sorolni. Az író olyan agyonbeszélt szövegkönyvet tákolt össze Benedek Elek meséjéből, amelyben nincsenek szituációk, minden csak szavakban történik meg, nehézkesen, körülményesen. A színészek nem képesek a kifejezéstelen bábokba életet lehelni, a rendezőnek nevezett személy pedig nem tudja a három játékost a mindenfajta színpadi helyzetre alkalmatlan térben elhelyezni. Aggódva várjuk, mikor talál végre magára a megalakulása óta válsággal küzdő Csodamalom jobb sorsra érdemes társulata.
|
A zalaegerszegi Griff Bábszínház először vett részt a Találkozón azóta, hogy az igazgató leváltása miatt az előző társulat felmondott. A Hamupipőke előadásában - a játék elején megmozduló seprű kivételével - egyetlen olyan momentum sem volt, amelyből arra lehetne következtetni, hogy bábszínházban vagyunk. A kilenctagú együttes balett- és pantomimelemekből építkező mozgásszínházi produkciót adott elő. Lehet, hogy a kísérlet az új társulat továbbképzése szempontjából hasznos. Kecskeméten azonban egy bábszínházi találkozó zajlott, amelyhez a Griff Bábszínház előadásának semmi köze nem volt.
Számos oka van annak, hogy Európa-szerte szaporodnak az egyszemélyes produkciók. Egyedül lenni a színpadon mindig nagyon nehéz, még akkor is, ha a bábjátékosnak ilyenkor is vannak partnerei: az általa megelevenített bábok. Mégis sokkal színesebb, erőteljesebb egyéniséget kíván az olyan játékforma, amelyben a többnyire epikusan felvezetett történet valamennyi szerepét egyetlen demonstrátor, bábjátékos kelti életre. A Kecskeméten bemutatott szólójátékok egy részéből hiányzott a színészi erő, és az a kivételes előadóművészi képesség, hogy játékával meg tudja szólítani a nézőket.
|
Ahogyan képes erre Pályi János, az Órajáték című moralitás-komédia előadója. Az előadás három generáció összefogásából született: Kovács Ildikó író-rendező mellett három tervező (Majoros Gyula, Grosschmid Erik, Mátravölgyi Ákos), két társszerző (Pályi, Veres András) és egy zeneszerző (Kovács Márton) együttműködésének köszönhető, hogy másfél évvel ezelőtt olyan előadás született, amely összefoglalása mindannak, amit kecskeméti iskolának nevezhetünk. A pokoljáró Hétpróbás Jancsi a klasszikus vásári bábhősök egyenes ági leszármazottja: nem tiszteli az úrhatnám kiskirályokat, sőt, magával a pokol fejedelmével és a halállal is szembeszáll. Pályi féktelen komédiázó kedve és embersége nemcsak azt hiteti el velünk, hogy ő maga Hétpróbás Jancsi, de azt is, hogy akár én is lehetnék, vagy bárki más, aki ott ül a nézőtéren.
A Találkozó néhány előadása azt is üzeni a klasszikus meséken felnőtt öregeknek, hogy ma már nem lehet úgy mesélni, mint húsz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Ha az eredeti mesére vagy kíváncsi, olvasgasd Andersent, a Grimm testvéreket, vagy Petőfit. Ezek az előadások nem árulnak zsákbamacskát: már a címeik elárulják, hogy valami másról lesz szó ezúttal, mint A három kismalac, a Piroska és a farkas vagy a János vitéz jól ismert történetének újabb feldolgozásáról. A pécsi Bóbita 3 kismalac és a farkasok című előadásánál még csak a számmal jelölt "létszám" sejtet valamit abból, hogy ezúttal talán nem kell tövig lerágni a körmünket izgalmunkban, mert Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó "esemes" tömörségű dialógusai és önfeledt mókázásai valamiféle görbe tükröt tartanak majd a jól ismert történet elé. Bugyuta egyenfarkasaiktól nem is ijed meg sem a "3" főhős, sem a néző. Én legalábbis ki merem jelenteni, hogy egy pillanatig nem féltem, csak az oldalam fájt egy kicsit a nevetéstől.
|
A házigazda Ciróka Bábszínház Farkas és Piroskája tovább merészkedik: Tasnádi István darabja egy becsületsértési perről szól. Ordasi Farkas (szürke öltönyös elegáns úr) per-újrafelvételi kérelmet nyújt be az idő közben tinédzserré cseperedett Piroska ellen a lejárató kampány miatt, amelyet alperes időtlen idők óta folytat felperes sérelmére. Az interaktív játékban - melyben a szereplők egy terepasztalon rekonstruálják a történet régi és új változatát - mi nézők vagyunk az esküdtek, s bár néhány poén inkább a szülők rekeszizmait célozza meg, azért az eredeti mesét jól ismerő gyerekek is jót mulatnak. (Játsszák: Aracs Eszter, Bor Judit, Apró Ernő, Tímár Zoltán, tervező: Bodor Judit, rendező: Tengely Gábor.)
A legmesszebbre a MárkusZínház ment el a másképp mesélés útján. Persze akik ismerik Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor előadásait, nem lepődnek meg, hogy A helység kalapácsa (1990) és a Vörösmarty Cirkusz Világszám!, vagyis a Csongor és Tünde (2003) után a János vitézre is kivetették a hálójukat. De nehogy félreértsük egymást, ez nem is a János vitéz, hanem A Jánosvitéz. A nem létező előfüggöny kémlelő lyukán kilesve a primadonna (alighanem maga a címszereplő Fedák Sári) elégedetten veszi tudomásul, hogy jó ház van. A nézőtéren ott van Ady Bandi, Kosztolányi (megint egy új nővel), a széksorok közt szaladgál a Józsefék kis Attilája, miközben a színpadon az ügyelő, bizonyos Petrovics bácsi Sanyika nevű fiacskája akadályozza az izgatott készülődők munkáját. Egyszóval az első percekben teljes történelmi, irodalom- és színháztörténeti időzavarba kerülünk: a szerző alig néhány éves, miközben már a Király Színházban (?) zajlik a bemutató, ahol a jó öreg kocsmáros nélkülözhetetlen és kétbalkezes színpadi mindenes. "Kizökkent az idő" - mondhatnánk, csak hogy tovább fokozzuk a káoszt. De a káosz magától is fokozódik, hiszen ebben a színházban minden a feje tetején áll. Aztán - többnyire bábok segítségével - valahogy mégiscsak eljátsszák Kukorica Jancsi történetét, miközben tűzvész pusztít, minden leszakad és minden összedől, ami csak egy ilyen szerencsétlen és vacak színházban leszakadhat és összedőlhet. A színháztörténeti hűség kedvéért a címszerepet jobbára Vajda Zsuzsa játssza, ha nem is Fedák, sokkal inkább saját szent és profán színházuk nyomdokain haladva. Annyira mulatságos ez a képtelenségeket felvonultató tragico-comico-historico bohózat, hogy néha meghatódunk. Mint amikor megtudjuk, hogy Iluska nincs többé. Mert csupa gyengédség meg szeretet ez az előadás. Amikor a végén Iluska tündérkirálynőként előbújik a habokból és Jancsi magához öleli, egy átlátszó műanyag búra kerül rájuk. Ilyen van otthon a konyhánkban, hogy a kenyér vagy a sajt ne száradjon ki. Ebben az utolsó mozzanatban benne van a MárkusZínház egész ars poeticája.
|
Sok izgalmas téma került színpadra az elmúlt években. Nem kevés merészség kellett a Kövér Béla Bábszínház Titkok birodalma című előadásához sem, amely a még meg nem született kistestvér iránti ambivalens érzéseket próbálja színpadra fogalmazni. Kár, hogy Galuska László darabjának hiányosságait Kovács Géza rendezése nem tudta feledtetni, és a tervező Mátravölgyi Ákosnak sem sikerült megfelelő környezetet teremteni az anya testében megtett képzeletbeli utazáshoz.
Hasonló témát feszeget sokkal meggyőzőbb drámai erővel a Kolibri Gabi című monológja. Guy Krneta svájci író darabját tíz évvel ezelőtt még minden bábszínház kicsit is épeszű dramaturgja elutasította volna azzal, hogy a téma és a feldolgozás teljességgel alkalmatlan bábszínpadra. A történet hőse egy kislány, aki naponta kénytelen megküzdeni halott bátyja emlékével. Reménytelen helyzetében ő is meg akar halni, hogy elnyerje végre szülei megbecsülését. A dráma egyetlen valódi bábszereplőjét, Gabit két színésznő, Tisza Bea és Török Ágnes kelti életre és szólaltatja meg. Ez a kettős ábrázolás különös drámaiságot ad a szerepnek, egyúttal egy belső küzdelem megjelenítésére is lehetőséget nyújt. A külvilág, elsősorban a többi szereplő gyerekrajzok modorában, vetítve jelenik meg a hófehér drapériákkal tagolt térben, és Bodnár Zoltán, illetve Szívós Károly hangján szólal meg. A szertartás nem csupán választott formanyelve az előadásnak, de a temetés rítusának felidézésével a főhős belső drámájának tartalmi kifejeződése is egyben. (Tervező: Orosz Klaudia, rendezte: a társulat.)
|
Két színésznő, Badacsonyi Angéla és Sz. Nagy Mária kelti életre a Gruffacsór Színház Lenn, a Nyuszi barlangjában című előadásának kislány-főszereplőjét is. Az Alíz Csodaországban egyik fejezetére épülő játék valahol a Szív Királynő birodalmában játszódik. Alíz megkettőződése más funkciót tölt be, mint a Kolibri előadásának megoldása. Egyrészt a "kétféle" Alíz jellemét fejezi ki: a dühöset, a lázadót, illetve a félénket, a rácsodálkozót. De ennek a tárgyjáték-színháznak a központi alakja a Fehér Nyuszi (Tengely Gábor), aki hatalmasnak és rettenthetetlennek próbál látszani, ám borzaszóan fél a Szív Királynőtől. Az író-rendező Veres András és három játszótársa jóvoltából - a gyermek roppant fejlett asszociációs képessége nyomán - tárgyak és személyek metamorfózisának végtelen sorozata bontakozik ki előttünk.
Badacsonyi Angéla még két rokonszellemű produkcióban vett részt: az ugyancsak Tengely Gáborral közösen létrehozott Volt egyszer egy Mari nevű szekrényben, amely Mosonyi Alíz Szekrénymesék című kötetének apró történeteit dolgozza fel, valamint a Lázár Ervin több meséjét elegyítő Zsiga föstő fest című egyszemélyes játékban. A Tintaló Társulás mindkét produkciója a legkisebbekhez szól egyszerű eszközökkel, játékosan, számítva a mindig irigyelni való gyermeki fantáziára.
|
Úgy látszik, a találkozó nyitóelőadása, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Suttogó füzesek című cigány legendája olyan szerencsés csillagállásnál született, amikor ennek a fontos vállalkozásnak valamennyi alkotóeleme tökéletesen egymásba tudott illeszkedni. Pedig ezek az elemek igencsak más-más időkből és más-más helyekről valók. Kovács Géza, a rendező talált egy olyan cigánylegendát, amely egyszerre játszódik a mesebeli időkben és a közelmúltban. A mese, amelyet Galuska László szépen archaizáló versekbe szedett, egy anyáról szól, akinek hét szép fiát elragadta a félelmetes sárkány. Ebbe az egyetemes mesemotívumba épülnek bele a cigányfolklór régebbi és újabb elemei, az ősi hiedelmektől a halottsiratókon át a holocaust nyomasztó emlékeiig. Mindehhez a rendező egy olyan játékformát választott, amely a Távol-Kelet bábjátékhagyományait idézi. A színpad két oldalán, áttetsző drapéria mögött egy-egy gidaju foglal helyet (a gidaju a XVII. századra kialakult japán bábjátéktípus énekese, aki a később bunrakunak elnevezett játékban a szereplők hangját szolgáltatja). Ők ketten, Császár Erika és Bassola Richárd mesélik a történet epikus részét és szolgáltatják a középső színpadon megjelenő, különféle méretű sík és plasztikus figurák, illetve maszkok hangját. A tervező Boráros Szilárd robusztus fejeket, kisméretű kesztyűsbábokat és csoportokat egyaránt alkalmaz. Minden rendkívüli erővel és nagyvonalú egyszerűséggel jelenik meg. Színek nincsenek. A fehér játéktérben sötét tónusú fejek és alakok jelennek meg a naiv cigányfestők modorát és fantáziavilágát idézve.
|
A másik különleges élményt a debreceni Vojtina Bábszínház A fülemüle című előadása jelentette. Andersen allegorikus meséje a művészet szabadságáról szól, ezért is született több erőteljes és szép színpadi feldolgozása a diktatúrák idején. Amikor olyan szerencsés időket élünk, hogy a költőket nem zárják börtönbe, nem tehet mást a színház, ha ezt a sokjelentésű mesét el akarja játszani, mint hogy az általános emberi üzenetét hangsúlyozza. Megtartja az egzotikus környezetet, de érvényességét és idejét közelebb hozza mihozzánk. Borbély Szilárd szövegkönyve és a Vojtina előadása egyszerre kínai (kínaiak a finoman stilizált ruhák és a környezetet díszítő motívumok, látunk továbbá szecsuáni árnyfigurákat), magyar (többször elhangzik a "Nem szoktam, nem szoktam / Kalitkába hálni, / Csak szoktam, csak szoktam / Zöld erdőbe járni" kezdetű népdal parafrázisa) és egyetemes, általános érvényességű. A játéktér az együvé tartozást hangsúlyozza: a nézők a színpadon foglalnak helyet, egy híd (talán a kabuki hanamicsi virághídjának kínai változata) két oldalán. Ez a mesebeli kínaiság Rumi László rendezésében éppen csak a forma, az előadás külső burka. Ellentéte és ellenpontja annak, amit a címszereplő fülemüle képvisel. A fülemüle: ember. Egy bájos, széphangú lány, akinek ökölbe szorított necckesztyűs keze jelzi madár voltát. Ő az egyetlen élő lény ebben a merev, maszkokat, koturnusokat viselő "báb" világban, amelybe a műfülemüle sokkal jobban beleillik, mint ő. (Játsszák: Balogh András, Hajdú Péter, Hell Krisztina, Kiss Gergely Máté, Megyeri Béla, Nagy Mónika, Oláh Tímea, Papp Melinda, Reschofszky György. Zene: Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás, báb- és jelmeztervező: Bodor Judit, szcenikus: Grosschmid Erik.)
A fülemüle előadására a Találkozó utolsó napján került sor. Méltó és szép zárszó a nagykorú magyar bábszínház 2008-as számadásához.
BALOGH GÉZA
