Kohut Magda 1928‒2016

Üstökösként indult a pályán. Királynői szépsége, magától értetődő színpadi őszintesége és  szikrázó tehetsége alapján nem volt kétséges, hogy a háború utáni korszak egyik nagy tragikájának pályája bontakozik ki a szemünk előtt. Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiából Színház- és Filmművészeti Főiskolává átnevezett és újjászervezett intézmény második, 1946-ban induló színészosztályának hallgatójaként robbant be a köztudatba. Az osztálytársai között volt Békés Itala, Gera Zoltán, Keres Emil, Örkényi Éva és Szirtes Ádám. Rendkívül erős évfolyam. Többségüket máig a megújuló magyar színház és film kiemelkedő alakjaiként tartjuk számon. 1949-ben az egyik vizsgaelőadásán, a Magyar Színház színpadán Szophoklész Antigonéját játszotta. Eszményi bemutatkozás a jövő ígéretes tragikája számára. Még évek múlva is emlegették. Hogy milyen lehetett a szerepben húszévesen, arról meggyőződhetünk egy tizenhat évvel későbbi televíziós változat megfakult kópiája alapján.¹ Persze akkor már birtokában volt a mesterség valamennyi eszközének. De az a vizsga egy nagy őstehetség természetes pátoszával döbbentette meg a közönséget.

A vizsgaelőadás után többször felfedezik, és többször újra meg újra elfelejtik. Az éppen megalakuló Honvéd Színháznál kezdi a pályát. Nem a legbiztatóbb kezdet a Bányász Színházból átszervezett utazó intézményhez kerülni, de a társulatot a következő évadban, 1951 decemberében a Magyar Néphadsereg Színháza álnéven megnyíló és újraszerveződő Vígszínházhoz csatolják. 

Első nyilvános színpadi megjelenésére egy évvel korábban Afinogenov Kisunokám² című szentimentális vígjátékában kerül sor a Madách Színházban. Még főiskolásként játszik az Ifjúsági Színház nyitó produkciójában, a Zichy palotában³ és Davidoglu Bányászok⁴ című drámájában a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként működő Magyar Színházban. A Honvéd Színháznál töltött évad során két bemutatóban vesz részt, de sem Lavrenyov Akik a tengert járják⁵,  sem Szobko A második front mögött⁶ című  darabja nem kínál olyan feladatot, amelyben egy pályakezdő színésznő felhívhatná magára a figyelmet. 

A Néphadsereg Színházánál eltöltött évek (1951‒1954) sem hoznak jelentős változást. Többnyire hasonló színvonalú szovjet darabok szerepeit kapja. Szerény vigasz a sorban Sándor Kálmán A harag napja⁷ című drámájában Magda alakjának megformálása. 

Komoly változás csak akkor áll be a pályáján, amikor 1954-ben a Nemzeti Színházhoz kerül. Bár eleinte nehéz megállapítani, ki és miért szerződtette, mert Major és Gellért rendezéseiben alig jut szóhoz (Cluviát játssza Az ember tragédiája 1955-ös felújításán, a Phaedrában Ariciát, Priestley felújított krimijében, a Veszélyes fordulóban pedig Olwen Peelt). Major nem kedveli a keveset beszélő, visszahúzódó és zárkózott természetű ifjú színésznőt, akiből hiányzik mindenfajta bohémság és frivolság. Gellért közönye nehezebben magyarázható. Ő már a főiskolai sikerei alapján jól ismerte, mégsem foglalkoztatta. A sokáig kettőjük árnyékában vegetáló Marton Endre az egyetlen, aki komolyan figyel rá és igazi szerepeket ad neki. Először a Bernarda házában⁸ (Amelia), majd Félicien Marceau botrányt kavaró „vulgár-egzisztencialista” komédiájában, A tojásban⁹ (Hortense). 

Az igazi nagy áttörést azonban a Magyar Elektra címszerepe hozza meg. Ez az előadás Vámos László vendégrendezésében egyenes folytatása a főiskolai Antigonénak. Bornemisza tragédiáját Móricz Zsigmond átdolgozásában mutatta be a Nemzeti Színház az Ódry Színpadon 1959 novemberében. A kirobbanó szakmai sikert követik a további méltó szerepek: Lady Anna a III. Richárdban¹⁰, meg a korábban már egy bravúros beugrással eljátszott Desdemona az Othellóban¹¹. Meghívást kap Kazimir Károlytól a Körszínház 1961-es A leláncolt Prometheuszának női főszerepére, Ióra, amelyben a kritika „klasszikusan szép szövegmondását, érzékenyen reagáló, nemes játékát, drámaiságtól lobogó alakítását” dicséri. A cikkírónak az is eszébe jut, „milyen ígéretes Antigoné volt a főiskolai vizsgaelőadáson, s mennyire illik hozzá a görög tragédia stílusa.”¹²

1962 szerepekben különösen gazdag év a helyét egyre biztosabban megtaláló színésznő számára. Az Othello után közvetlenül kerül sor az Oedipusz király korinthoszi Hírnökére, amely a tragédia egyik rövid, de hatásos és dramaturgiailag rendkívül fontos alakja: tőle tudja meg Oedipusz, hogy nem vér szerinti gyermeke a korinthoszi uralkodónak; csecsemőkorában Laiosz király parancsára egy pásztor tette ki az erdőbe.¹³

Amikor Marton harmadszor rendezi meg a Csongor és Tündét, mintha vitába akarna szállni saját tíz évvel korábbi darabértelmezéseivel. Az 1952-es népmesei megközelítés és a Margitszigeti Színpad revüje után 1962-ben puritán, filozofikus, oratóriumszerű előadást állít színpadra. Mirigy szerepét is átértékeli: Gobbi Hilda monumentális torzszülöttje helyett most egy sértett ellenhőst kíván látni a színpadon. Kohut Magdára osztja Mirigyet. Lássuk, mit kezd vele. Mintha Tünde sorsának „visszáját” akarná megmutatni. Talán Márkus Emília példája lebeg a szeme előtt. Ő volt az 1879-es ősbemutató Tündéje, majd ötvenhárom évvel később Mirigyként tért vissza a mesedrámába.¹⁵ A nézőnek nyilván eszébe jutott, hogy a „szőke csoda”, az egykori naiva tizenkilenc évesen Tündeként tündökölt. Talán innen ered az a magyarázat, hogy valamikor Mirigy is tündér volt, de később elűzték a „magas tündérhazából”. 

Kohut Magda azonban sohasem játszotta Tündét. Pályája egyetlen „negatív” szerepében mégis felsejlett a vesztett éden, egy régi szerelem emléke, egy tragikus csalódás, amely előhozta a másik énjét, és boszorkánnyá változtatta. Vörösmarty nem ad magyarázatot Mirigy gonoszságára. Gobbi Hilda, akinek egész pályáját végigkísérte a szerep, a szerelmet, a fiatalságot sóvárgó vénasszonyt kereste benne, akiben feneketlen gyűlöletté változott az ifjúság emléke. Kohut Magda nem volt gyűlöletes. Szánni való és tragikus volt, mint egy antik dráma hősnője. Mirigyében óhatatlanul benne volt a másik, az elszalasztott lehetőség, hogy Tündét is el kellett volna játszania.

Még egyszer találkozott Vörösmarty talányos remekművével: tizennégy évvel később az Éj szerepét osztotta rá Sík Ferenc.¹⁶ Gyönyörű monológja addigi pályájának összefoglalása volt. A komor pompájú szózat előadásában benne lüktetett minden eljátszott és el nem játszott szerep tapasztalata. És hitvallása a színházról, az előadóművészetről, a magyar nyelv szépségéről, zeneiségéről, a hibátlan dikció nélkülözhetetlenségéről. Egyszerre tudott kemény és érzelmes, szigorú és megbocsátó lenni. 

Amikor 1964-ben Both Béla lesz a Nemzeti Színház igazgatója, eleinte úgy látszik, fontosnak tekinti Kohut Magja jelenlétét. 1967-ben Both rendezésében kerül sor H. Barta Lajos¹⁷ Kiáltás című dokumentumdrámájának bemutatására. A darab témája egy Nyíregyháza melletti tanyán élő tirpák¹⁸ család tragédiája. 1964-ben ifj. Csernyi András puszta kézzel megfojtotta a részegen anyjára támadó apját. A színpadi feldolgozás, amelyet „oratóriumnak” nevez a szerző, özvegy Csernyiné hatalmas monológja köré épül. A dráma Kohut Magda hatalmas sikere. A történet egyszerre egyedi és általános. Az író az oknyomozó riport nyomán készült drámában a korabeli társadalom mélyrétegeibe hatol tragikus erővel, Kohut Magda pedig a görög sorstragédiák világának egyetemességét képes megjeleníteni a hatásosan megírt szerepben. 

A Both Bélával való sikeres együttműködés folytatódhatna két évvel később, amikor Schiller Stuart Máriájának címszerepét kínálja fel a pályája csúcsán járó színésznőnek. A mindig fegyelmezett, elmélyült és rendkívüli intenzitással dolgozó Kohut Magdánál azonban egyszer csak betelik a pohár. Elrohan a próbáról, és visszaadja a szerepet. Hogy mi zajlott le kettőjük között, arról annak idején különféle pletykák keringtek, majd ezek szép lassan feledésbe merültek. Harmincegynéhány év távolából csak annyit lehet tudni, hogy kettőjük szerepértelmezése és színházról vallott felfogása fényévnyi távolságra volt egymástól. Ami H. Barta dokumentumdrámájának próbáin jól működött, az Schiller tragédiájához kevés volt. Oda még elég volt a szűnni nem akaró pepecselés a naturalista részletekkel. Most pedig mégiscsak másra, többre, magasabb rendűre lett volna szükség. És már sohasem fogjuk megtudni, milyen lett volna Kohut Magda Stuart Máriaként.¹⁹

Egyszerre ismertem meg Kohut Magdát és Both Bélát, még 1954-ben. Both volt az osztályvezető tanárunk a főiskolán, és egy ideig Kohut Magda tanársegédként vett részt a színészmesterség órákon. Ma már csak arra emlékszem, hogy akkor éreztük jól magunkat az órákon, amikor a tanár úr nem volt jelen (ami szerencsére gyakran előfordult), és ifjú munkatársával dolgozhattunk a vizsgafeladatokon. Both Béla mesterkélt szenvedélyessége mellett sokat jelentett mindnyájunknak az a néhány értelmes-érzelmes, őszinte emberi szó, amivel a félszeg, de mindig mosolygó Kohut Magda segítette a munkánkat. 

Azért hozom elő ezt a nagyon régi emléket, mert ennyi év után is meggyőződésem, hogy bármi történt a Stuart Mária próbáin, a kialakult konfliktusban csakis Kohut Magdának lehetett igaza.

Marton Endre még egy fontos szerepet bíz rá: Élektrát Aiszkhülosz Oreszteiájában²⁰, azaz a trilógia második részében sorra kerülő Síri áldozatban. A holt színház ismertetőjegyeit magán viselő ambiciózus és monstre előadásból máig élénken él emlékezetemben Kohut Magda Élektrájának az a pillanata, amikor áldozás közben felfedezi Agamemnon sírján Oresztész hajfürtjeit. Izzó, nagy színpadi pillanat volt, olyan, amilyent csak egy mindig igazat mondó színész képes megteremteni.

1962-ben (forrás: OMSZI)

Ennél sokkal izgalmasabb élményt jelentett Grillparzer Medeája. Az Aranygyapjas öv²¹ harmadik részét az író halálának századik évfordulójára, 1972-ben tűzte műsorra a Nemzeti Színház Babarczy László rendezésében. A híres trilógia a megragadó szenvedélyű Medea mellé léha és üresfejű Jasont állított. „Ezzel a szereppel Kohut Magda végérvényesen Jászai Mari örökébe lépett” – állapítják meg a beszámolók. Több kritikus gyakran Jászait, vagy még inkább Tőkés Annát emlegeti vele kapcsolatban. Nem szeretem az ilyen párhuzamokat, mert hazugok, és mert valamiféle kópiát, utánzatot sejtetnek. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Kosztolányi szavai mindenkire érvényesek. Hát még a színészekre. Hát még Kohut Magdára.

Nagyon sok titka volt. Magánéletéről alig tudott valaki valamit. Amit tudni lehetett, az is bizonytalan. Én például sokáig azt hittem, előkelő származású, csak ügyesen titkolja, nehogy kitudódjon. Aztán megtudtam, hogy nagyon alacsony sorból jött, mint a Nékosz korszak annyi fénylő és kevésbé fénylő csillaga. De ő ezt is titkolta, pedig akkoriban a proletársors érdemnek számított. Inkább rátarti és gőgös volt, mint egy arisztokrata. A pályát meg állítólag azért hagyta abba, hogy súlyos beteg férjét ápolhassa. Ki tudja, igaz-e? Gosztonyi János Láttalak, elmeséllek című könyvében ezt írja róla: „Ő volt a láthatatlan színésznő, akinek hihetetlen képességei ellenére sem jutott annyi színpad, amennyi átlagos képességű kolléganőinek, mondjuk, két közepes év alatt kijut. […] Csodálatos orgánumával, a tökéletes magyar beszéd birtokában, verses szövegek mondására született érzékével – hogyan is merült el ő? Miképpen vált láthatatlanná? Talán rút volt? A csodát. Sokan voltunk szerelmesek belé, mert nagyon szép tudott lenni, ha akart.”

Ennek ellenére a filmesek is mostohán bántak vele. Az 1964-ben megjelent Filmlexikon tizenhárom sort szán rá. Egyetlen valóban jelentős filmszerepét említi, Fábri Zoltán 1954-ben készült Életjel című szép filmjében Simon Sára fúróslány alakját. Az 1971-es Új filmlexikon bővebben foglalkozik vele, és két fotóját is közli. Ebben több televíziós szereplése is helyet kap. Az 1999-ben megjelent Filmlexikon 1945-től napjainkig című kiadványban nem szerepel. Addigra elfelejtették.

Színházi pályafutását A kassai polgárok 1991-es felújításának emlékezetes előadásával fejezi be. Márai drámájában, Sík Ferenc rendezésében Szabinát, a dajkát játssza. „Aki sokáig él, tudja, hogy eljön egy éjszaka, mikor minden betelik és megérik. Öreg vagyok, sokáig éltem. Ez az éjszaka, lányom” – mondja Ágnesnek, János mester feleségének. Különös, profetikus szavak. Márai negyvenkét éves volt, amikor leírta, Kohut Magda hatvanhárom, amikor elmondta. Mindketten magas kort értek meg, mindketten száműzetésben és boldogtalanul. Márai több ezer kilométerre a hazájától, Kohut Magda ugyanabban a városban, ahol született, egykor sikereit aratta és küzdelmeit vívta.

BALOGH GÉZA

Jegyzetek

¹ Rendező Vámos László, főszereplők: Kohut Magda (Antigoné), Meszléry Judit (Iszméné), Gábor Miklós (Kreón), Huszti Péter f. h. (Haimón), Simor Erzsi (Eurüdiké). Magyar Televízió, 1965. Felújítás: 2015. április 12., M3. 

² Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov (1904‒1941): Masenyka (1940). Húsz drámájának többsége szocreál stílusjegyeket mutat, miután egyik „formalista” művének bemutatását Sztálin személyesen akadályozta meg. Nem ez az utolsó összetűzése a hatalommal, 1937-ben kizárják a pártból és megfosztják írószövetségi tagságától. Egy évvel később, miután önkritikát gyakorol, rehabilitálják. Fiatalon, egy moszkvai légitámadás áldozataként veszti életét. A Kisunokám számos magyar és kelet-európai színház műsorán szerepelt. Magyarországi bemutató 1948. március 5. Rendező: Bálint György.

³ Gyárfás Miklós és Örkény István közös vígjátéka, bemutató 1949. szeptember 23. Rendező: Bálint György

⁴ Mihail Davidoglu (1910‒1987): Minerii, 1949, magyarországi bemutató 1950. április 13. A színházi legenda szerint a sematikus és játszhatatlan darabot a rendező Várkonyi Zoltán Thurzó Gábor segítségével titokban alaposan átírta; amikor a magyarul kitűnően beszélő szerző eljött megnézni az előadást, nem lett belőle diplomáciai botrány, hanem megköszönte a javításokat, elkérte a fordítást, és a további romániai bemutatókat állítólag a magyar változat alapján játszották. 

⁵ Borisz Andrejevics Lavrenyov (1891‒1959) drámái elsősorban az oroszországi polgárháború romantikájáról és tragikus összefüggéseiről szólnak. Sematikus propagandadarabjai közül a legtöbb népi demokratikus színház a Leszámolást (Razlom, 1928) és az Amerika hangját (Golosz Ameriki, 1950) játszotta. Az Akik a tengert járják (Za tyeh, kto v morje, 1945) a szovjet tengerészek hősiességét ábrázolja csekély drámaisággal, publicisztikai közhelyekkel és hatalmas pátosszal. Magyarországi bemutató 1950. szeptember. Rendező: Seregi László. 

⁶ Vadim Mikolajevics Szobko (1912‒1981): Za drugim frontom (1949). Magyarországi bemutató 1951. Rendező: Békés András.

⁷ Sándor Kálmán (1903‒1962) Kossuth-díjjal jutalmazott propagandadrámája a Tanácsköztársaság idején játszódik Salgótarjánban. Bemutató 1952. május 1. Rendező: Várkonyi Zoltán és Seregi László.  Hamarosan film is készült belőle Várkonyi rendezésében (1953). A filmváltozatban Komlós Juci játszotta Magdát.

⁸ Bemutató 1955. április 25.  Lorca művét eredetileg stúdió-előadásnak szánja a színház, hogy a társulat nőtagjainak foglalkoztatási gondjait megoldja, de miután Németh László Galileiének bemutatóját nem engedélyezik, a Bernarda pótolja a hirtelen keletkezett űrt a műsorban. 

⁹ Félicien Marceau (1913‒2012) belga származású francia színpadi szerző és esszéíró. Az 1957 novemberében bemutatott L’oeuf  (1956) a korszak egyik legendás színpadi sikere lett Budapesten. A cinikus szellemet sugárzó darabot a 94. előadás után – amikor hetekkel előre minden jegy elkelt – le kellett venni műsorról.

¹⁰ Bemutató 1959. december 18. Rendező: Nádasdy Kálmán. 

¹¹ Felújítás 1962. február 25. Rendező: Nádasdy Kálmán és Major Tamás. 

¹² Demeter Imre: Premier a Körszínházban. Leláncolt Prometheusz. Film Színház Muzsika, 1961. július 21.

¹³ Bemutató 1962. március 16. Rendező: Marton Endre.

¹⁴ 1879. december 10. Rendező: Paulay Ede.

¹⁵ 1932. december 5. Rendező: Márkus László.

¹⁶ Bemutató 1976. április 16. 

¹⁷ H. Barta Lajos (1935‒2011) író, újságíró. 1964-től a Magyar Nemzet szerkesztője, 1971‒75 között moszkvai tudósítója. 1986-tól a lap szerkesztőbizottságának tagja. 

¹⁸ Nyíregyházán és közvetlen környékén letelepült, elmagyarosodott szlovák népcsoport.

¹⁹ A szerepet végül Váradi Hédi játszotta. A bemutató 1969. december 6-án volt.

²⁰ Bemutató 1965. február 26.

²¹ Das goldene Vliess, 1921, megjelenés 1922.