Beszélgetés Fesztbaum Bélával

Tizenkilencedik évada közkedvelt színésze a Vígszínháznak. 19 éve szinte minden este játszik, jelenleg tizenkét darabban, évadonként három-négy új bemutatóval. Kis szerepet, nagyobb szerepet, egyszer-egyszer főszerepet. Egyik idei bemutatójában például emlékezetes epizódszerep Rácz tanár úr A Pál utcai fiúkban. Három XX. század eleji művész alakjában egyéni színházi estekkel lép fel. A léggömb elrepül című Kosztolányi estje nyolc éve repertoárdarab (Házi Színpad, Vígszínház); a bárzongorista Seress Rezső dalaival két éve szórakoztatja a közönséget (Óbudai Társaskör). Most Molnár Ferenc bőrébe is belebújik (Rózsavölgyi Szalon). Felnőtté válás? Bohém játékosság? Egy beérkezett alkotó önmeghatározása? Így, egyszerre, mind. A Molnár-est apropóján beszélgettünk…

(fotó: Dömölky Dániel)

… az estekről …

A Molnár-est előzménye első rendezésed, a Monokli, amely szintén az író publicisztikáin alapul. Honnan jött az ötlet, hogy újra Molnárral foglalkozz, most önálló est keretében, a Rózsavölgyi Szalonban? 

Szeretem a szerzőt, közel áll hozzám, úgy érzem, akárcsak Kosztolányival, tudok a szövegeivel őszintén fogalmazni magamról, de nem gondoltam, hogy ezzel az anyaggal újra dolgom lesz. Zimányi Zsófiának, a Rózsavölgyi Szalon igazgatójának kedves és megtisztelő megkeresése fordította a figyelmemet ismét Molnár felé. Az egyszemélyes formának praktikus oka is van, szinte minden este játszom a Vígszínházban, nehezen tudnék úgy dolgozni az anyaszínházamon kívül, hogy más kollégákhoz: színészhez, rendezőhöz egyeztetni tudjanak. A rokonságot a Monoklival büszkén vállalom, eredetileg nem színpadra írt Molnár-szövegeket dolgoz fel mindkét előadás, de csak részben van köztük átfedés. Azt egy társulat, a Vígszínház nagy generációja játszotta, színházi jelenetek és monológszerű publicisztikák váltották egymást, több hang szólalt meg, itt egy alak beszél másfajta személyességnek adva lehetőséget.

A Molnár-alak szmokingban, a századelő kosztümjében és díszletei közt tűnik fel. Komoly, egy magát a világban elhelyező, felelősen gondolkodó ember alkotói hitvallása érződik ki belőle.

Mert ez az alak nem csak viccel, nem csak szellemes. Ezek egyes szám első személyű, szenvedélyes hangot kínáló őszinte publicisztikák, vezércikkek, tárcák. Ezt a Molnárt kevéssé ismerjük; azt gondolom, nem kevésbé szellemes, elegáns, de mégis másfajta éllel, költőiséggel és érzékenységgel beszél. Ebben a molnári maszkban elegánsan lehet nevettetni és szórakoztatni, de másmilyen a profil, mint amit a darabjai sejtetnek, és csak néha bújik el egy-egy alakja, megírt figurája mögé. Az ember illetlenül hantolja ki a feledésnek szánt újságcikkeket, és egészen másik hangját, arcát fedezi fel. Mégsem kívánom átrajzolni a Molnár-képet, az 1900-as évek első két évtizedének szövegei és stílje visszaadja a molnári világot (a mi nyelvünket beszéli, a mondatait nem kell kozmetikázni). Tudatosan választottam elegánsabb formát, zenei környezetet, hogy a meglévő Molnár-képre ráerősítve egészítsem ki róla az ismereteinket.

Középpontban a Molnár-alak áll. Akárcsak a Kosztolányi- vagy a Seress-estben, ez a figura is a szerep és a színészi én határán bontakozik ki. Ez mennyire tudatos?

A Molnár inkább a Kosztolányival rokon. A Seress felvállaltan egy koncerteste. A Kék Duna Koncert-Szalonzenekarral együtt hoztuk létre, Seress Rezső élettörténetét mesélem el, miközben eljátsszuk tizennyolc dalát. Itt Molnár Ferencként mutatkozom be, nem célom tipizálni, én vagyok az, aki a bőrében, pontosabban a szmokingjában színpadra lép, a főszereplő, az egyes szám első személy, aki több karakter formáját ölti. Nem húzom alá, hogy én vagyok Molnár Ferenc, egy alak áll a színpadon, aki Molnár Ferencből és a szövegeit közvetítő Fesztbaum Bélából áll.

A Kosztolányi nyolc éve megy, elismeri a szakma, szereti a közönség. A Seress két éve fut, egyszeri alkalomra készült, nem lehet levenni műsorról, robbanásszerű a sikere. A Molnár érzékelhetően szintén megtalálta a maga kifinomult közegét. Mennyire voltál tudatában, hogy ez a műfaj ennyire jól áll és működőképes?

A Kosztolányi után sokáig nem készült új, két évvel ezelőtt az Óbudai Társaskör felkérése hívta életre a Seresst, egy újabb lehetőség hozta magával a mostani egyszemélyes Molnárt. Inspirált az előző kettő életképessége, hogy a körön belül mozogva, de mégis lépve, létrehozzak egy újabb alakot, és megmutassam egy másik, érdekesebb arcát. Valamennyire egymásra épülnek, de nem tudatosan keresem a lehetőséget, az önálló est talán nem is jó szó, mert nem verses kötettel állok ki és olvasok fel egy állólámpa mellett, hanem igyekszem az anyagokat valamilyen módon színházzá nemesíteni, ezek inkább színházi esték. Az ember ír egy szerepet, ami még sosem volt, ami nem a standard, nem egy kész monodráma, egy Kean, a színész. Nagy izgalom és kétség, nem életbiztosítás egyetlen korábbi munka sem. Molnárnál a kockázat még nagyobb, mint Kosztolányinál vagy Seressnél, nevéről óhatatlanul valamelyik színdarabja, a vígjátéki termése ugrik be a közönségnek, nem hagyományos színházi ajánlatot tenni vele minimum rizikó, ha nem istenkísértés.

A Mester és Margarita – Vígszínház (fotó: Dömölky Dániel)

Az esteket magad szerkeszted-rendezed, a Molnárt közéleti publicisztikák, a Seresst dalok, a Kosztolányit versek és újságcikkek szervezik. Mégis, mitől válnak színházivá?

Egy színész foglalkozik az anyaggal és színházat lát mögé, ez a dolog költészet része. Molnár olyan szerző, akinek két tolla van, a drámaíróé és az újságíróé, az egyikkel befejezi A testőrt, a másikkal megír egy másnapi újságcikket, ízig-vérig színházi ember, publicisztikái megszólalnak egy színházi-kávéházi helyzetben. A Szalon tere különösen alkalmas erre, egyszerre kávéházi és színházi: egy színház, amelytől nem idegen a kávéházi funkció, egy kávéház, amely színháznak álmodja magát. A szövegek nagy valószínűséggel maguk is kávéházban születtek, éppen annyi teatralitás kell hozzájuk, amennyit a Szalon picike színpada engedélyez. Az est műfaja hasonlít a Kosztolányiéhoz és a Seresséhez is, van benne egy kis csevegés, kávéházi filozofálás, „egy picit álljon meg minden és legyen csönd, beszéljünk arról, hogy mit gondolunk”-ság, amihez mindhárom előadói tér passzol. A zene, egy alak megszemélyesítése, néhány motívum vissza-visszatérése miatt alakulhat ki egy érvényes színházi és/vagy kávéházi este.

Ha jól tudom, akárcsak a Monokliban, a Molnárban is magad szerezted a zenét, a Seressben a főszereplő szerző dalai adják a vázat, melyeket együtt játszol el egy pianínón a Kék Duna Koncert–Szalonzenekarral, a Kosztolányiban a díszlet része a zongora. 

Szeretem színházban az élő zenét. A Molnárban egy pici, háromfős kamarazenekar van velem, Seressnél ugye a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar, a Kosztolányiban Beethoven zongoraszonátái idéződnek meg bejátszásról, néhány ütem erejéig az általam játszott Pathetique is, élőben nem mernék többre vállalkozni. Fontosnak gondolom, hogy a zene segítse az alkotót és a befogadót, hangsúlyozzon, kiegészítsen, tegye meg mindazt, amire a színházi zene képes. A Molnár-est kísérőzenéje saját szerzeményem, megidézi a kort, annak zenei motívumaiból, stílusaiból építkezik. Ezek az elemek valcerek, csárdások, indulók, polkák, operai témák, s a prózai szövegek mögé és mellé is állnak, megszólalnak szöveg alatt, vagy átkötő, melodramatikus funkciójúak, de elhangzik megzenésített szöveg is. Molnár zenélni tudó ember volt, genfi tanulóévei alatt maga is komponált, egyik keringője megjelent egy neves genfi kiadónál. Itthon, amikor kabarénál dolgozott, kuplékat, sanzonokat írt zenével, szöveggel; igazi színházi ember volt, aki rendezte, adott esetben zenélte is saját munkáit. Most azt az attitűdöt választottam, mintha a publicisztikák mögött hallotta volna a dallamot, egy újságcikk mellett ott muzsikált volna a fejében egy magyar nóta, egy valcer, egy operai téma. Azt hiszem, ennyi szabad asszociációval élhetek, ezért zenés este is ez. 

Az álomkommandó – Pesti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A zenei mellett irodalmi műveltséget is közvetítenek az estek, megszerettetnek korokat, alkotókat, de jelentőssé azáltal válnak, hogy személyes szűrődőn mennek át. A kíváncsi olvasónak érdekes lehet, milyen irodalmi-zenei alapanyagot használtál fel a három estben.

Molnárnál két forrásmunkára támaszkodtam, a karcolatokat, párbeszédeket, az újságírói termést tartalmazó Szülőfalum, Pest című összeállításra a hatvanas évekből, és Molnár Gál Péter Pesti napló című, elsődleges kutatáson alapuló, csak Molnár Ferenc-publicisztikákat tartalmazó kötetére. Nem kellett tovább mennem, olyan gazdagok ezek a gyűjtemények. Az ember a saját szerkesztői kezébe kell harapjon, hogy ne legyen túl sok. Kosztolányitól nagyon sok mindent elolvastam, a Réz Pál által szerkesztett publicisztika-köteteknek kifejezetten sokat köszönhetek. Seress esetében pedig Gál Róbert kötete, a Szeressük egymást, gyerekek, internetes fórumok, a Müller Péter által jegyzett nagyszerű színdarab, a Szomorú vasárnap, illetve vegyes színházi és kávéházi anekdoták voltak a segítségemre. Zeneileg egy Rózsavölgyi gyűjteményes kottaalbum, néhány saját ritkaság, illetve régi zenefelvételek.

Mennyiben más az önálló estre készülni, mint egy szerepre?

A koncentráció magva ugyanaz, érvényesen meg kell szólalni egyes szám első személyben, lehetőség szerint a játszott figura vagy az elmondott szöveg számomra vélt igazságának megfelelve. Egy önálló estén másfél órán át beszélek, több a szöveg, más kondíciót, nagyobb átgondolást igényel. A Molnárnál a spektrum is szélesebb, az egyes szám első személyű részek néha átváltanak, a Molnár-alak különböző figurák bőrébe bújik.

Ide kívánkozó Molnár-anekdota: Vígszínház. Az igazgatói irodából, fentről, a harmadik emeletről éktelen zsivaj hallatszódik ki, sírás, női sikolyok, veszekedés, üvöltözés; többen állnak az igazgatói iroda előtt, hogy mi történhet benn, majd egy pillanatra kinéz Faludi Gábor, a színház igazgatója. Látja a megrökönyödött arcokat, akik kérdezik: „Mi van, mi történt igazgató úr? - Semmi, csak Molnár Feri itt van nálam és felolvassa az egyik darabját.”

Egy színházi ember, aki nagy játékkedvvel és őszintén ugrik bele mindenféle alakjába, így vagyok én is az összes szerepemmel, legyen önálló est vagy bármelyik másik. A színészet nagyhatalom, ereje a színész személyisége, amivel élnie kell tudni. A legszebb, ha az ember belefogalmazza saját magát a szerepbe, akármekkora is az, átad magából valamit, kilencvenperces önálló színházi estén ugyanúgy, mint egy tizenhét mondatos Rácz tanár úrral.

… a vígszínházi színészségről …

Kis- és közepes szerepek emlékezetes létre hívója, így tartanak számon vígszínházi színészként. Holott, a szerepnagyság leírása könnyen lehet elnagyolt, felületes ítéletalkotás.

Döntően kisebb karakterszerepeket játszom, és csak egy-egy fajsúlyosat, lényegesen több van közepes- és epizódalakításból, ebből a szempontból ez a megállapítás igaz. Nagyobb lélegzetvételű szerep, bármilyen furcsa, először néhány évvel ezelőtt talált meg, Az álomkommandó, a Pesti Színházban, előtte nem játszottam nagy szerepet. Vagyis, most úgy beszélgetünk a Vígszínház öltözőjében 19 éves tagsággal a hátam mögött, hogy a Vígszínház nagyszínpadán mind a mai napig nem birkóztam igazán nagy lélegzetvételű anyaggal, nem játszottam főszerepet, legyen az bármilyen műfaj is. Pedig egy színész életében az a szerencsés, ha a fajsúlyosabb, az embert jobban megpróbáló feladatok és a kisebb, könnyebb, kevesebbet beszélő szerepek egyszerre vannak jelen, mert az egyik edzi a másikat. A színésznek szüksége van rá, hogy ne mindig kicsit játsszon, hátul vagy középen álljon, hanem állhasson előre is; hogy a kisebb lélegzetvételű munkákon koncentrált energiával tudjon fejlődni, gyakorolni, és aztán eljátszani a nagyo(bba)kat. Nekem ezt az édeni állapotot azért ritkán, de van alkalmam megtapasztalni.

A Pinokkió címszerepét nem a Víg nagyszínpadán ugyan, hanem szintén a Pestiben, de ideszerződésed évében eljátszottad. Miként tartod számon?

A Pinokkió gyötrelmes lecke volt, úgy emlékszem, nem igazán tudtunk jól együttműködni Simon Balázs rendezővel, bár jóban voltunk és az elképzeléseink is azonosak voltak. Úgy éreztem, olyan súlyokat cipeltetnek velem, amiket egyszerűen nem bírok el. Különleges előadás volt, egyszerre báb- és hagyományos színház, nem tudtam kellő könnyedséggel, felszabadultsággal és lazasággal ugrálni az alakok és játékok között, nem biztos, hogy megkaptam ehhez a megfelelő segítséget. És nem biztos, hogy készen álltam rá. De mégis eljátszottuk több mint 120-szor, sokat tanultam a kollégáktól, és általában a szakmáról, a gyerekközönségről. Nem tekintem kudarcnak, bukásnak meg semmiképpen, de nem voltam benne igazán jó.

Szülőfalum, Pest – Rózsavölgyi Szalon (fotó: Éder Vera)

Melyik az az előadás, szerep, amiben könnyed és játékos tudtál lenni?

A Vígszínházhoz kerülésem évében, még a Pinokkiót megelőzően, a Házi Színpadon játszottuk a Szabadon foglak című előadást. Korognai Károly kollégánk írta és rendezte a darabot, kb. 40‒50 alkalommal ment, ami Házi színpadi léptékben siker. Király Attilával ketten játszottuk, ő süketnéma volt, én vak, két ember Furcsa pár-szerű összezártsága egy New York-i lakásban, persze ugyanazon lányba szerelmesen, sok félreértésen alapuló vígjátéki helyzettel. Nagy örömmel, boldogan és felszabadultan játszottam, szerencsés indító pillanat volt, sokkal inkább önmagamat tudtam adni, mint az utána következő Pinokkióban, az jól az orromra koppintott: „nem lesz minden ennyire könnyű”. Ebben a korszakban elkezdtem játszani a karakterszerepek közül sok olyat, ami még ma is a repertoár része, a keselyűt A dzsungel könyvében, A padlás különböző alakjait, vagy az ékszerészt a Tévedések vígjátékában. Igyekszem úgy alakítani akár ezeket, akár a többi kisebb- és nagyobb szerepemet, hogy amikor közönség elé viszem, felszabadult legyek, örömmel csináljam. Nem szeretek úgy színpadra lépni, mintha a fogamat húznák. Sokszor állok színpadon, ez okozhatna csömört vagy rossz érzést; a próbák során, akármennyi idő is van rá, igyekszem megszeretni a szerepeimet, bármekkorák is, és játékosnak lenni bennük. 

Érezted már úgy, hogy beleszorulsz egy szerepkörbe? 

Az embert a fizimiskája, karaktere, habitusa predesztinálja bizonyos szerepek eljátszására, de nem gondolom, hogy beskatulyáznának. 120-nál többször játszottam kövér, nagyszakállú mészárost (Hegedűs a háztetőn), évad eleji bemutatóval enyém John Major, egy elegáns, konzervatív angol miniszterelnök (Audiencia), de ma épp egy tanár bőrébe bújok (A Pál utcai fiúk), holnap reggel egy keselyűébe (A dzsungel könyve), holnap este egy házmesterébe (A padlás). Nem én vagyok mindig a szerencsétlen szemüveges (játszottam abból is jó sokat), sokféle kis szerepem van, de beskatulyázva nem érzem magam. A szerepeim mind kedves gyermekeim, szívesen játszom őket, egyetlen egyet sem nézek le. Komolyan gondolom: ez társasjáték, az ember a lehető legjobb tudásával szolgálja a repertoárt, a darabot, az előadást; hogy éppen melyik hangszeren kell játszania, arról a színházigazgató és a főrendező dönt, nem én; ezt tudomásul veszem, és igyekszem minden szerepet úgy alakítani, hogy mind én, mind a közönség örömét lelje benne.

Igazad lehet, sokfélék a szerepek, az elmúlt évadokban a Mester és Margarita Pilatusa, a Jóemert keresünk második istene, az Istenítélet főbírája drámai összetettségében is eltér az eddigiektől. Abban talán mégis közösek a szerepeid, hogy magányosak, és ettől szomorúság lengi őket körül. 

Van olyan, amelyik magányos a tizenhárom különböző szerepből, amit jelen pillanatban a Vígszínházban a Kosztolányi-esttel együtt játszom, de talán inkább arra gondolsz, hogy társtalanok. Valamiért nem kapok mostanában társat a színpadra, nincs olyan szerepem, ahol színésznő partnerrel beszélgetek.

Az álomkommandó nagy drámai kettős szereped volt, egy családi reláció özvegy apa-figurájaként jelentél meg. Hogyan emlékszel vissza rá?

Boldogan, nagy örömmel, sajnálom, hogy már nem játsszuk. Szerencsés csillagzat alatt született, jó találkozás volt Szász Jánossal és a darabbal, mindkettőnknek személyes ügye, ez sok mindent megmagyaráz. Megszenvedett, az anyagot szolgáló estékre emlékszem, a társulat szívesen játszotta, kis- és nagy szereplők egyaránt. Szász Jánossal különböző alkatok vagyunk, a két munkamódszer mégis jól egymásra talált; János rugalmasan, szabadon kezelte az anyagot, haladt az úton, elvetette, majd megpróbált valami egészen mást, én picit pontosabban, következetesebben, talán nem fellengzős így fogalmazni, mérnökibb precizitással dolgoztam. A színházi pályámon, akár most, akár évek múlva, ha visszagondolok rá, Az álomkommandó biztosan fontos mérföldkő. Addig döntően kisebb karakter szerepeket játszó, azokban is inkább vicces, humoros alakokat megformáló színészként egyszer csak nagyobb lélegzetvételű drámai alakítással állhattam a közönség elé.

Találkoztál más rendezővel, akivel a közös munkából új minőség született?

Jó munka volt Mohácsi Jánossal az Istenítélet, fél szavakból értettük egymást, bár sokadszorra rendezte, ezt az estét mégis a Vígszínházra találta ki, legalábbis bízom benne. Átlagon felüli jó munka volt, még ha önmagam számára nem is volt revelatív. Ez a kérdés generációs problémát is feszeget: nem vagyok abban a szerencsés vígszínházi helyzetben, hogy lenne rendezőm. Ha példaként említünk egy idősebb vígszínházi színészt, például Hegedűs D. Gézát, őt fontos Marton-rendezések érlelték: Az ijfú W. újabb szenvedései, Ahogy tesszük, Elsötétítés, Nóra, Kvartett, Ványa bácsi, Hallgatni akartam, vagy ugyanígy Kern Andrást Valló Péter a Játszd újra, Sam!-től A velencei kalmárig. Rendező és színész egymásból táplálkozva és építkezve folyamatosan együtt dolgozik különböző feladatokon, van, ami sikerül, van, ami kudarc, de rendezői és színészi életek egymás mellett futnak. A Vígszínházban nagy a vendégjárás, egészen tavalyig nem volt állandó rendező, most szerződtették le Kovács D. Dánielt, aki nyilván saját korosztályával találja meg leginkább a hangot, és ez így is van rendjén. 41 éves vagyok, nincs 41 éves rendezőm, vagy 38-51 közötti rendezőtársam; de úgy pontosabb, hogy nekünk, akik most már középgenerációja vagyunk a Vígszínháznak, nincs velünk együtt a Vígszínházban felnőtt, minket folyamatosan figyelő rendezőtársunk, olyan kapcsolat, ahol legalább három közös munkát fel lehetne mutatni. 

Nem lehetséges, hogy egyszer csak beérkezik egy fiatal rendező, és ő lesz ez a társ? 

Ennek egyelőre nem látom nyomait, de a színházban bármi megtörténhet.

A generációs kérdéskört érinti: A Pál utcai fiúkban Rácz tanár urat játszod, a két felnőtt egyikét mint a középgeneráció tagja. A többiek mind egyetemista vagy pályakezdő férfi színészek. Ezzel foglalkozol?

Egyáltalán nem foglalkozom vele, nem feszélyez; kortalannak gondolom magam, nyugodtan játszhatnám valamelyiket a fiúk közül, most a fiatal tanárukat játszom. Mindig az a legjobb kor, amiben éppen van az ember; nem vágynék egy perccel sem fiatalabb, sem öregebb lenni, a lehető legjobb ott, ahol éppen vagyok, és nem szül feszültséget bennem, hogy ennek a színdarabnak a szerepeit fiatalok játsszák. Sokkal többet tudok elmondani saját magamról a molnári tanárságon keresztül.

… a pályaívről …

A szentesi, drámatagozatos Horváth Mihály gimnáziumba jártál középiskolába, majd jött a Színművészeti Főiskola, kétszer négy év művészeti képzés. Hogyan derült ki, hogy van előadói érzéked, hogy ez lesz a te utad?

Mindig is visszahúzódó, csendes fiúcska voltam, aztán egyszer az általános iskolában frenetikus sikerem volt Petőfi Sándor A helység kalapácsában lágyszívű kántorként, az ott valamit nagyon eltalált. Szerettem nézni humoros jeleneteket a televízióban, amikor a színészek jókat mondanak, és lehet nevetni, jó voltam a versmondó versenyeken. Valamint szüleimmel sokat jártunk az egri Gárdonyi Géza Színházba, ami a 80-as, 90-es évek fordulóján sok emlékezetes előadást hozott létre. Emlékszem a remek Epres Attilára Goldoni Két úr szolgájában, Valló Péter Haramiák rendezésére, M. Horváth Józsefre a Charley nénjében. Magyar tanárom hívta fel az akkor már tízéves szentesi gimnáziumra a figyelmemet, ott egyszerre foglalkozhatnék irodalommal, történelemmel és színházzal. Meghoztam a döntést, felvételt nyertem, a szüleimnek mind a mai napig hálás vagyok, hogy bíztak bennem, 14 éves létemre meg fogom állni a helyem 200 km-re, egy távoli mezővárosban. Korán érő gyerek voltam, el tudtam menni otthonról, boldogan mentem el, és mindig boldogan mentem haza a szünetekben.

Milyen volt a szentesi négy év?

Nehezen illeszkedtem be, a többiek felszabadultabbak, játékosabbak voltak. Mégis nagyon sokat köszönök az iskolának, elfogadtak, úgy, ahogy vagyok, így lettem része az összetartó közösségnek. Rendes és egyben gátlásos fiú voltam egy alapvetően bohém közegben, amiért persze végigéltem a saját kamaszfrusztrációimat, de köszönöm értelmes és felvilágosult tanáraimnak, hogy nem akartak átrajzolni, látták, ez a kissrác máshogyan értékes. Mind a mai napig jó kapcsolatot ápolok az osztálytársaimmal, a tanáraimmal, tudunk egymásról. 

Ez azt jelenti, hogy a tanárokkal találtad meg igazán a hangot?

Volt, hogy jobban éreztem magam az idősebbekkel, mint a saját korosztályommal; nem tudatosan, nem akartam dörgölőzni, egyszerűen az ő szintjük elégített ki, az volt inspiráló, érdekes, a nagyobb esemény. Ugyanakkor tényleg nagyon sok értékes kapcsolat maradt meg az akkori osztálytársaimmal is.

Volt mestered?

Inkább jó tanárélményeim vannak; a szentesi tanáraim, a főiskolán osztályfőnökömtől, Marton Lászlótól kaptam a legtöbbet, ő a mesterem, de tanártársainak, Hegedűs D. Gézának, Szirtes Tamásnak, Bálint Andrásnak is sokat köszönhetek. Utóbbinak például azt, hogy vonzódom az egyszemélyes színházi formához.

Az, hogy jelentkezel a főiskolára, a szentesi négy év alatt dőlt el?

Igen, biztattak a tanáraim, és nyugtattak, ne idegeskedjek, ha nem vesznek fel elsőre, túlságosan gyerek vagyok; akkoriban még jobban elálltak a füleim, még inkább szemüveges voltam, még kisebb és elveszettebb, mint most, azt mondták, lehet valami ebből, de elsőre nem biztos, hogy sikerül. Sikerült. 

A főiskolai négy év hogyan telt?

Nem volt az sem rossz közösség, de már küzdelem folyt, ki a jobb. Mivel nagyon jó, feltétel nélkül elfogadó közegből, igazi fészekből érkeztem, mindig nosztalgiával gondoltam vissza a szentesi évekre, a kamaszkorra; mellé ért a főiskola négy éve, de legyőzni nem tudta a szentesi élményt, ott egy kicsivel jobban éreztem magam.

A padlás – Fesztbaum Béla, Molnár Áron és Igó Éva – Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Nem jártál zeneiskolába, mégis, attribútumod a hangszer. Ez hogy alakult?

Kisgyerekkoromban, bár jelentkezhettem volna zeneiskolába, féltem, olyasmit kérnek, amiben nem vagyok jó, nem tudok megnyílni. Aztán magamtól elkezdtem tanulgatni. Még Egerben egy gitáros kispap zenés miséket celebrált, borzasztóan tetszett nekem, ahogy játszik, próbálgattam én is, megtanultam néhány akkordot, lett gitárom. Szentesen fejlesztettem a tudásomat, és valahogy én lettem a mindenkori gitáros fiú. Aztán amit megtanultam gitáron, igyekeztem átültetni zongorára, és ugyanígy visszafelé. Ez a két hangszer egymás mellett, autodidakta módon fejlesztette egymást és engem.

Főiskolai szakdolgozatodat Platón-dialógusból írtad, azóta elvégeztél egy színháztudomány mesterképzést és megszerezted a DLA-fokozatot. Bölcsész én – színész én. Hogyan találkozik benned a kettő?

Az egyik nem akadályozza a másikat. Szívesen elemzek szöveget, keresek összefüggéseket, ülök órákon át könyvtárban sárga lapok fölé görnyedve, mert érdekel a történeti reláció, a múlt régi darabkáiból hogyan lehet rálátni a mára. Ezt nem viszem fel a színpadra, a színészi munkát, sem a magamét, sem másét, nem akadályozom vele. Cserében a színészség maga is „agyalós” műfaj, a színész gondolkodik a szerepén, felépíti, keresi, nem éreztem még hátrányát, hogy nem áll tőlem távol az elmélet.

Összefügg-e ez azzal, hogy interjúkban adott válaszaidban saját helyzeted mindig a vígszínházi nagy egész szempontjából jelenik meg?

Húsz éve csinálom a Vígszínházat, ha színházról gondolkozom, és az csak kicsit is érinti a Vígszínházat, muszáj vígszínházi szempontból is válaszolnom. A színházról, szerepeimről adott válaszaim, miután a kérdések is döntően ezt feszegetik, nem vonatkoztathatnak el a Vígszínháztól, ahol a dolgok születnek. Természetesen nem csak egy külső, furcsa reflektorból nézek rá magamra.

Pályakezdésed idején úgy fogalmaztál, alkatoddal várakozásra van szükség, amíg saját korodat, idegrendszeredet és belső habitusodat szinkronba hozza az idő, a lényeg, hogy a lelkeddel egyensúlyban legyél. Úgy tűnik, nagyon határozottan tudtad, mit szeretnél. A Molnár-esten kezedbe véve az irányítást, Molnár alakjában karmesterként inted be a háromfős zenekart. Mintha valamire elérkezett volna az idő. Egyetértesz-e most is ezekkel a gondolatokkal?

A színész, mint mindenki, folyamatban van, de ma is így gondolom, egyetértek húszon egynéhány éves saját magammal. Mindig is törekedtem valamiféle kiegyensúlyozott harmóniára. Igyekszem szinkronban lenni saját vágyaimmal, lehetőségeimmel, elképzeléseimmel, és úgy gondolom, ennek a folyamatnak nagyon szép állomásai várnak még rám. 

Az interjút készítette: Varga Kinga