Beszélgetés Almási Miklóssal könyvéről

Kicsit későn, de nem tragikusan megkésve került a kezembe Almási Miklós hervasztó, annál provokatívabb című könyve, A szerelem lehetetlensége (Kalligram, 2012). A maga nemében unikális ez a 160 oldal. Egy vezetőszálra fűzi fel könyvek, filmek, darabok rövid elemzését, ez a szál pedig nem más, mint a szerelem, helyesebben annak tagadása. A szerelemhez meg a focihoz mindenki ért, a címtől ki felhördül, ki felsóhajt – vigyázat, csalok, idézi bennem a szerzői gesztus a bűvészek használta szófordulatot, mert tovább olvasva, lassan, szinte észrevétlenül bomlik ki a kötetből teljes egészében a reménytelen, üres, hajszolt világ, amelyben élünk.

Amikor belekezdett a kötet írásába, szerkesztésébe, ilyen kegyetlennek szánta, vagy csak a munka végén derült ki, hogy ilyen reménytelenül szomorúra sikeredett a végeredmény?

Jézus, nem gondoltam volna, hogy ilyen reménytelen a könyv. Az első rész végén van egy mini-sztori, az órámon két hallgató végig fogta egymás kezét és a végén utolsónak ők mentek ki a teremből, én meg örültem. Gondoltam, ennyi elég az optimizmushoz. Ha nem… akkor baj van. Amiről írni akartam: a legfiatalabb generáció túl könnyen veszi a társkapcsolatokat, és nagyokat bukdácsol bennük. Én úgy látom – kívülről persze –, hogy észre sem veszik, ha egymásnak fájdalmat okoznak, ha társasjátékot játszanak intim ügyeikből, ha a Facebookra rakják fel szerelmi kalandjaikat. Ez utóbbi tényleg fáj, ha már mindenkié, akkor senkié. Szóval: a buktatókat láttam. Mondjam, hogy egyre csökken az érzelmi kultúra színvonala? És akkor még nem beszéltem az elvált szülők gyerekeinek lelki traumájáról – egyre többen vannak –, ez is belejátszik abba, hogy terjed a lelki kegyetlenség, anélkül, hogy ki-ki észrevenné. Sejtem, hogy egyoldalú vagyok, sok szép szerelmi kapcsolattal találkoztam, de azt gondoltam, ők a megnyugtató kivételek. Röviden: fáj látni az érzelmi sivárságot, ez indított a könyv írására.

A szándék, melyből e könyv megszületett, igen tiszteletre méltó: magam is ezt tapasztalom szűkebb-tágabb körben, de gondolja el, 160 oldal áll 16 sorral szemben. Mindketten tudjuk, hogy ez fügefalevél, vagy – aki még emlékszik a kifejezésre – „vörös farok”, egyik kedvenc professzoromtól kölcsönözve. Amit a nagyteremben kihirdetünk, azt a spájzban nem vonhatjuk vissza. Az, hogy látunk egy csókolózó galambpárt, még nem jelenti azt, hogy a többiek nem csipkedik halálra egymást… Honnan tudja, hogy szerelem volt, amit látott, nem egyszerűen pillanatnyi szexuális fellángolás, amit azonnal követ valamelyik közösségi oldalon a részletes közzététel, majd néhány nap múlva a felejtés… Ön szerint tényleg van remény?

Tán XIX. századi vagyok ezzel az „érzelmi kultúrával”, meg azzal, hogy azt mondom, elmélyülés nélkül nincs kapcsolat – még a szex se olyan jó –, mégis úgy érzem, hogy előbb-utóbb kiderül, üres az élet az érzelmi teljesség nélkül. Lehet, hogy könnyű kikerülni, de a teljességigény nagyon mély emberi vonás, és ha ez a vágy a sok szemétből valahol felbukkan, csapdába ejt. Persze tudom, hogy ez szembemegy a XXI. század felgyorsított életével, meg a „szórt figyelem kultúrájával”. De már vannak, akik látják ennek a veszélyeit és keresik a „kis világ” melegségét, a koncentrált Én‒Másik viszonyt. Nem a levegőbe beszélek: már van néhány könyv is, amely ezt a „kimenekvést” tette meg témájául. Menekülés a felszínesség, az Én szétforgácsolódása elől. És menekülés a „társas magány” világából.

Ügyesen megkerülte az egyszerű kérdésre adható egyszerű választ: van remény, vagy nincs remény... Igaz, a kérdés sunyin volt feltéve, magam is tudom, erre nincs egyszerű, egyértelmű válasz, ahogy ön is elárulja magát a bevezetőben: „a címbe foglalt tézissel ellentétben szerelmesek mindig lesznek”, következésképpen a válaszát igennek tekintem. A könyv izgalmasságának egyik fő okát számomra ezek az antinómiák adják, ezek a feloldhatatlan ellentétek, melyek minden egyes részlet olvasása után vitára vagy magyarázat kérésére ingerelnek. Engedje meg, hogy sorra vegyek néhányat. Hogy olyasmivel kezdjem, ami mindannyiunkat érint: a titok fogalma, működése, jelentősége életünkben.Ennek filozófiai és lélektani vonatkozásait is figyelembe véve, Önt nemcsak ebben a könyvben foglalkoztatja a kérdés, csak ezúttal nagyobb jelentőséget kap. Azt írja: „a titok (köznapi nyelven a szégyenérzet által lefedett dolgok) hozzátartoznak az erotikához és a kéjhez. [...] A titokzatos tárgy nélkül talán nem is működik a vágy: nincs mit föltárnia, leküzdenie, megszereznie” (67‒68. o.), azaz minél jobban feltárjuk titkainkat, annál jobban csökken a szerelem. Másfelől, „ha sokat adunk magunkból, gyengébbek leszünk. Védtelenebbek. Ezért aztán spórolunk” (hátsó borító). Hogy is van ez?

A titok az egyéniség része – szerintem, a titok nélküli embernek nincs személyisége. (Musil A tulajdonságok nélküli ember című nagyregényének hőse azért jelentéktelen, mert nincsenek titkai…) Gyakorlatilag védekező mechanizmus. Az egyén normális működésében különböző viszonyokban más és más marad „névtelenül”, nem beszélünk róla, nem említjük. És vannak olyan dolgaink (tulajdonságaink, velünk történtek), melyeket őrzünk és senkire se tartoznak. A szerelemben – az intim szférában – különböző mértékig engedjük partnerünket személyes titkainkhoz: nagy szerelemben szinte teljesen feltárulkozunk. Vagyis „kiadjuk magunkat”, de vigyázat: így is marad egy resztli, amit nem akarunk (nem tudunk) megosztani partnerünkkel.

Igaza van, a titok egyfelől a csábítás (csábulás) eszköze, Maga is célzott Buñuel szép filmjére, A vágy titokzatos tárgyára – igen, bele lehet bolondulni, hogy a Másik nem adja ki magát, nem enged közel magához, itt van egy határ, amit az istennek se tud átlépni a szerelmes. A titok – védekezés és egyben csábítás egyszerre. De a szerelmen kívül is fontos szerepe van a titoknak: életünk szégyenletes eseményei titkok maradnak, leleplezésük akár öngyilkosságba is kergetheti az egyént. Ugyanakkor a titok az egyéniség „erőssége” is. Bár ez így csúnyán hangzik, mégis titokban, azaz lelkem mélyén mondjuk Macbeth vagyok, és ez felturbózza erőimet. Visszatérve a szerelemben játszott szerepére: kétélű, mondhatnám dialektikus jelenség: vonz, csábít, ám teljes feladása a szerelmi szenvedélyt károsítja. A fiatal Csurka Istvánnak – jó író volt ám, míg a politika el nem rontotta – egyik novellája szól erről: A kibelezett. Egy lány csábítja a férfit, mert izgatja annak titokzatossága, és mindenféle praktikával ráveszi, hogy hol ezt, hol azt áruljon el magáról, múltjáról, lelkének sötét vagy éppen ragyogó (de titkos) zugairól. Ez a csábítás addig megy, míg a férfi teljesen le nem „vetkőzik”, hogy úgy mondjam, tök kiadja magát. Akkor a lány azt mondja: „kösz, ennyi volt” – eltűnik. Tovább már nem volt érdekes (szerelmileg vonzó) a pasi. Az intimszféra titkaihoz tartozik, hogy a Másik akárhogy kiadja magát, partnere nem tudja „megkapni”, ami tragikusnak is tűnhet. Vagy – ismét a jelenség kétarcúsága – megkapja, és fokozatosan ráun a korábban annyira vágyott testi titokra. Az unalom titokgyilkossága. E dialektikához tartozik, hogy voltaképp utáljuk a titkokat, a titkolózást, ám a másik oldalon tartunk a titkainkban való turkálástól. Ezért is kelt manapság egyre nagyobb félelmet a különböző digitális médiumok „adatgyűjtése” – eleinte boldogan adtuk ki magunkat például a Facebook kérdéseire, ma már egyre többen tudják, hogy ez életveszélyes, de már késő. E médiumok már feltérképezik magánéletünket, vágyainkat, titkos jövőképünket, rejtett betegségeinket, aztán ezek az adatok kereskedelmi forgalomba kerülnek, célzott reklámok hívószavai lesznek. Vagy rosszabb: képzelje el, hogy állásinterjúra megy egy céghez, ahol megkérdezik, miért volt abortusza. Gondolom, esik le a székről: egy titok hirtelen közforgalmi adattá vált, és nem tud ellene védekezni. De ez már a titok-jelenség harmadik dimenziója – a digitális kor lépfenéje.

A figyelmeztetés jogos: ne add ki magad, a titkaidat, igyekezz vigyázni az intimszférádra, hiszen minden ellene van, a modern technikák irgalmatlanul gyors fejlődése (mobil, internet stb.), ahogy Ön mondta, a társadalom minden lehetőséget megragad, hogy megszerezze az adatainkat.

Hogyan védekezhetünk az ellen, hogy pőrére vetkőztessenek bennünket, illetve, miért van bennünk mégis késztetés, hogy önként és dalolva dobáljunk le magunkról mindent, amit csak tudunk?

Ma már mániám a digitális paparazzik elleni védekezés. Említi a mobilt meg az internetet, tenném hozzá, bankkártya, sms – minden lépésünket figyeli valaki. De ez még semmi: mára már rosszabb a helyzet: ha egy keresőprogramban járkálunk, azt valamelyik közösségi portál nyomon követi: tudja, mi iránt érdeklődünk, feljegyzik, profilunkhoz illesztik. A Facebook például nemcsak a felhasználó által közölt adatokat tárolja (és használja), hanem az egyénnel kapcsolatos, másutt rögzített adatbázisokban található infókat is begyűjti. Egy tüntetés mellett ballagsz – nem mint résztvevő –, de fotóznak, fényképedről felismernek, tudják személyi adataid, az arcfelismerő programok pedig tökéletesednek. Huxley Szép új világa kisded játéknak tűnik e kutatóbázishoz képest.

És ismét itt a csábítás csapdája: isteni dolog a keresőprogramokat használni, még jobb a StreetView-ben megtalálni a keresett címet, utcát, házat. A dolog másik oldala egy német felszólaló felháborodása, miszerint amikor a StreetView felvevő kocsija haladt a háza előtt, akkor az általa használt wi-fi jeleket is felvette, elraktározta – miket súghatott bizalmasan a wi-fijébe? Házát épp hirdette eladásra, de a StreetView képe lepusztultnak mutatta ezt az épületet, veszített pár tízezer eurót. És ez még csak a személy „adatrablása”. Már azt is vizsgálják, hogy a billentyűk leütésekor mit gondolunk, képesek a fejünkben kutakodni – hogy hogyan, nem tudom, de ez már tényleg félelmetes.

Na jó, azzal védekeznek, hogy ez csak reklámcélú kutakodás, csakhogy ezeket az adatlistákat adják-veszik, és persze állami kézbe is kerülnek, nem kell nyomozó, titokszolga, tálalva van belső éned. Edward Snowden, az amerikai nemzetbiztonsági hivatal „kiugrott” dolgozója többszázezer dokumentumot szivárogtatott ki, melyekből kiderül az állami kukkolás terjedelme és mélysége (számítógép addig nem kerülhet forgalomba, amíg nincs bekötve a nemzetbiztonságiakhoz). Lehet, hogy paranoiás vagyok, de a rendszer félelmetes. 

Hogyan védekezzünk? Már említettem, hogy a társadalom tanul. Ma már óvatosabban adjuk ki érzékeny adatainkat, nem akarunk önként és dalolva adatszolgáltatók lenni. De sajnos hiába vagyunk óvatosak, ezernyi más ponton ereszt a rendszer: levelet írunk, a billentyűk lenyomását „mások” is látják, sőt a befejezés és az „elküldöm” gomb közti szünetet is elemzik: mi volt ez? Öncenzúra, vagy csak helyesírás-javítás volt a szünet oka? És ha öncenzúra, akkor miért? Nincs menekvés.

Illetve van: a teljes lekapcsolódás. Nicholas Carr, amerikai tudós írta meg, hogy kiszállt az egész internet businessből, elment a hegyek közé, mert nem tudott koncentrálni. Az is zavarta, hogy folyton valamit keresgélni akart a Google-on, vagy levelet írni, vagy fel akart menni a Twitterre, nem tudott koncentráltan, elmélyülten dolgozni. (Nem ő volt az első: Henry David Thoreau így írta Walden című művét, alakja újra amerikai ikon.) És ő arról még vagy már nem is szólt, hogyan rabolják ki hatóságok cégek személyes adatait.

Persze, ma már nem tudunk csak úgy lekapcsolódni a netről, mindenünk oda van pakolva, lexikonként használjuk, üzenünk, levelezünk, archiválunk rajta. Ha valamit nem tudok, én is azonnal „Google-ozok”, mert ott mindent megtalálok. („Google a barátod”…) Szóval lógunk a szeren… És ettől kezdve ki vagy szolgáltatva. Habár, ma már van olyan kütyü, amit komolyabb írók használnak: reggel egy órára „felenged” a Netre, aztán lekapcsol, dolgozz, koncentrálj nyugodtan, és akárhogy akarsz, nem tudsz felmenni estig. Akkor újra enged egy órát. A szétszórt figyelem elleni óvszer.

Tanár Úr, hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz, mi is valójában az igazi, „normális” szerelem, amelyre mindnyájunknak szüksége van és mind megérdemelnénk?

Hú, nehezet kérdez. Olyan távol kerültünk a normalitástól, hogy visszakeresni majdnem reménytelen. Mondom a sajátomat: test, lélek, szellem egyben, a másikból ez szépen kibomlik a hozzá közeledő hatására, és visszahat a partnerre, az is alakul, olyan tulajdonságai lesznek, melyekről korábban nem tudott. Vagyis: kölcsönös nevelődés, egymáshoz csiszolódás. De a lényeg: az érzelmi teljesség – ami lehet, hogy ideális cél, de nélküle a testi vonzalom, szenvedély, szex nem tud kibontakozni. Férfi-mítosz, hogy a „one night stand” kielégítő. Nem igaz, aki ebben él, úgy igazából, a lelke mélyén nagyon magányos lehet. A másikban megtalált én nélkül kevés a szerelem. Na, az érzelmi teljesség igénye veszett ki a mai civilizációból, minden sztori, tévé-klip, reklám, pop film lecsalja a viszonynak ezt a hihetetlenül fontos, mert „megváltó” komponensét. Nagy szavak – gondolja? Hát igen, nagynak tűnik, de a magányos férfi vagy nő számára egy ilyen belső kibontakozás a MÁSIKBAN – hihetetlen ajándék. Ritka és tán nevetséges. (Erre céloztam beszélgetésünk elején, hogy lehet, én XIX. századi figura vagyok…)

Igen, nevetséges, mit édeleg az a férfi, ott a csaj és vigye, vagy fordítva, nyúlja le azt a pasit, belezze ki, tombolja ki magát vele, aztán lépjen le, mielőtt jön a megunás. Mert ha nincs ez a belső teljesség a Másikban, akkor hamar kifullad a viszony. És ha van, akkor eléri a szellemet is: jó vele dumálni, egy film után jó ketten erről a moziról beszélni. Egy időben filmkritikusként egyedül jártam sajtóvetítésekre – délelőtt voltak, a párom meg dolgozott olyankor –, én viszont majd megbolondultam, hogy nincs kivel megbeszélni, amit láttam, akár pozitív, akár negatív volt az élmény. De ha valaki kezét fogod a vetítés alatt, egy-egy szorítás, és máris ugyanazt látjátok, és később ugyanarról beszéltek – azaz ketten egymást telítitek szellemmel, miközben, higgye el, a szex is jobb lesz, mert a teljességet hozza rátok. (Bocs a tegező formáért, de elkapott a szavak mámora…)

 Hát ez a fajta teljes beköltözés a másikba, és a másik beköltöztetése magadba, aki már nem Te vagy, hanem Én plusz „n” – hogy matematikailag jelöljem a közös élményt, illetve a szerelmet mint közös „csinálmányt” –, ez a kettős teljesség az, amiért döglődsz, ha netán véget ér. Ha meg megmarad, sokáig érezhetsz olyan boldogságot, ami ma már csak nevetségként említődik a közbeszédben, a bulik világában, netán Twitteren.

Ezt még hallgatni is gyönyörűség, hát még átélni… Meddig tarthat vajon az ilyen szerelem?

Igaza van – múlékony. A teljes egymásban élő, lángoló szerelem nem tarthat örökké (romantikus illúzió). Szeretők között: vége lesz – meg nagy fájdalom. Ha házasság lesz belőle: szeretetté szelídül. Ám az érzelmi teljesség emléke akkor is megmarad, és „tanítja” az embert érzelmi kultúrára, ami nálunk nagy hiánycikk.

Jó, tudom, van egészségügyi szex, meg van kaland az érdekesség kedvéért, meg hirtelen rád borul az élet – ez mind van. De ha beléd üt a mennykő, és szerelmes leszel – van ilyen, tán még ma is –, akkor ezt a teljességet igényled, igényli a partnered, és ha megkapod, megérted, mi az, amit boldogságnak neveznek. (Sajnos, rövid életű állapot… )

Köszönet az őszinteségért, és azért, hogy föl merte vállalni a véleményét, akár a mai életvitellel, akár annak elméleti megtámogatásával szemben. Nem hinném, hogy amit Ön a szerelemről írt, az századhoz, időhöz kötött… Általános emberi igényt fogalmazott meg. Bizonyára egyetértünk abban, hogy bármely kapcsolatban (barátnőként, élettársként, házastársként, gyerekes anyaként), munkában, magánéletben finoman szólva a gyengébb nemnek a nehezebb....

Vesszőparipámra tapintott. Gyengébb nem? Mikor reggel hétkor látom a két gyereket a babakocsiban, ahogy az anyjuk fel akarja rakni őket a tömött buszra (és senki sem segít), akkor elátkozom a nyelvi bájolgást. Egy férfi már rég odavágná az egészet. Este jön ugyanez, plusz két szatyor kaja, bevásárlás. És ez csak a látható. A melóban kisebb a fizetés, netán zaklatás (ha lefeküdne a főnökkel, jobb lenne…). E téren az őskorban vagyunk, a patriarchális (feudális) világban. Nőnap – egy szál virág – és annyi. Igen, a nő húzza a rövidebbet egy kialakult párkapcsolatban is: szeretőként – megtűrt lény, feleségként – házi cseléd (jó, túlzok, ma már elég sok férj mosogat is…) Egy nőnek csinosnak, vonzónak kell lennie a tíz órás meló után is, aztán, ha öt év múlva a férj talál valakit, nevelheti a két gyereket egyedül. (Láthatás… ugyan kérem.) Persze vissza-bosszú is van, annak meg a gyerekek isszák meg a levét. Akárhogy is, teljes szívvel vagyok feminista, mert amit látok, annak nagy része szépre frizérozott nőelnyomás – és még mosolyogni is illik hozzá. Ne nevessen ki, én is tudom, hogy a feminizmus lejáratott fogalom, pedig több mint száz éve bujkál a társadalom „nem beszélünk róla” világában – jogosan. A nők kevesebb fizetéséről ma már a média is képes szólni, de ezen túl a nő a férfitársadalom többségének fejében másodrendű állampolgár. Aztán persze ott van a szerelmi őrület, amikor a pasik döglenek a nőért, és kínlódnak, öngyilkosok lesznek. (Igen: ha megnézi az öngyilkossági statisztikákat, elég magas a szerelem miatt elkövetett szuicidum – nőknél talán gyakoribb, de pasik is tudnak kínlódni. Majd bosszút is állnak egymáson: jó kis társasjáték e feudális viszonyok között. Bocsánat a kitérőért, túl sokat láttam a maga által „nekik nehezebb”-nek nevezett szituból. Vigasztalásul a nagy asszonyokra, birodalmak vezetőire, berepülő pilótákra, világcégek vezetőire gondolok. Könyvemben néhány ilyen asszonysorsot idéztem: példál Sabina Spielrein kisasszonyt a századelőről – tán az első pszihoanalitikus nőt, akit Freud és Jung kihasználtak – hozzájuk került tizenéves korában páciensként –, de megrázta magát és Oroszhonban iskolát teremtett, önálló elméletei voltak, bekerült a nagybetűs történelembe. (Madam Curie mellett tán ő volt az első igazi feminista.)

Azt is tudom, mekkora árat fizetnek, hogy főnökök lehetnek – mi mindenről mondanak le. Igen, nekik nehezebb, és a társadalom nem könnyíti meg a dolgukat. A társadalom reprodukcióját – hogy ezt a csúf közgáz kifejezést használjam – rátestálják a nőkre: azért kapnak kevesebb fizetést, mert szülni mennek, mert a gyerek beteg és hiányoznak a munkahelyükről stb. Vagyis a társadalom nem érti meg, hogy a „gyerektermelés” költségeit nem lehet egy az egyben rátestálni a nőkre. Mert ma ők fizetik ennek költségeit, és a „csak egy nő”-kommenteket. A társadalom reprodukciójáért külön dotáció járna nekik, és akkor még csak a szerepkiegyenlítés kezdetén járunk. Eh, kicsit pukkancskodtam, bocsánat, nagyon fáj erről beszélni. Pláne, amikor mi meg a „szerelem ideáltípusát” elemezzük.

Jól tudjuk, Almási Miklós nem gyakorlati kézikönyvet írt, hogyan kerüljük el a szerelem lehetetlenségének buktatóit. Azt állítja: „a mindent elsöprő szenvedélyek többnyire tragikus véget érnek” (77. o.), ahol egy mű boldog végként házassággal fejeződik be, az lejátszott, ott vége a történetnek… Mondjon bárki egy nagy regényt, színdarabot, bármit, ami a boldog házasságról szól… Ön mit ajánl nekünk így a sanyarú hétköznapokra? Vessük bele magunkat a mindent elsöprő szerelmi szenvedélybe, ami lehet, tragédiába torkollik, vagy érjük be a házasság talán néha unalmas, langyos vagy meleg, különösebb történés nélküli biztonságába? 

Valóban feltűnő, hogy darabok, regények a házasságig kísérik hőseiket – aztán semmi. És az is valószínű, hogy az elsöprő szenvedély sokszor végződik tragédiával. De a dolog mégsem ilyen szomorú. Az igaz, hogy a lángoló szenvedély, az egymásban lakás négy-hat év után elmúlik, és akinek szerencséje van, annak megmarad egy normál társkapcsolat, mondanám, véd- és dacszövetség. És megmarad a közös szenvedély emléke, és annak sok-sok tapasztalata. Közhelyként: a szeretet. Maga pesszimista a „boldog házasság nincs” tézissel. Gondoljon a Karenina Anna első mondatára: „ A boldog házasságok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De persze ez elég talányos mondat.

Bocsánat, Tanár Úr, nem azt állítottam, hogy boldog házasság nem létezik. Létezik, csak mint téma nem a művészetben. Mit lehet írni a boldog házasságról? Egyedül a népmesék képesek erre: ”boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”

Van egy művész barátom, jól benne a korban – hetvenes –, és egy harminc éves nővel él. Ám ilyen szerelmet talán életemben nem láttam, mint az övék. A nő barátom életkora miatt többször el akart tőle menni, hogy lehessen gyereke, de mindig visszajött – nem bírt elszakadni. És persze a haverom is majd belehalt, amikor – bár közös megállapodással – a nő elindult apát keresni. Szerelem utáni viszony? Nekem ez csoda az életben. Van ilyen.

A kérdés második fele: passz. Erre nem tudok válaszolni, fogalmam sincs róla. Mint szociológus azt látom, hogy a házasság-forma elavult, élettárs viszonyok virulnak, ahogy a szingli életforma is tör előre. Mit mondjak: joggal. Többet nem tudok mondani.

A könyv csúcspontján, záróakkordként Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének lebilincselő elemzése olvasható. Almási Miklós azzal kecsegtet, a regény – idézem – „a szerelemhiány bemutatása”, „a szerelem lehetetlenségének miniatűr és letaglózó epizódtömege”. (155. o.) Majd tovább: „én a kegyetlenségben éreztem a Nádas-világ emberi lényegét (…) a szerelmi viaskodásban a másik cserbenhagyása. (155‒156. o.) És végül: „Modern világ, a karakterek bámulatos gazdagságával (és mélységével), aminek hordfelülete az individuális lét, a széttört társadalmiság, az egzisztenciális magány”. (159. o.) Ezek után ész nélkül belevetettem magam a sokáig halogatott Nádas-regény rengetegébe. Olvasás közben döbbentem rá, Almási Miklós elemzése izgalmasabb, legalábbis számomra, mint maga a mű. Tanár Úr, olvassam újra?

Nem kérhetek ilyet, ezerötszáz oldal kemény munka. Gondoljon arra, hogy a regény egy gyilkossággal, illetve egy megtalált hullával indul, ám csak a harmadik kötetben derül ki, hogy ki a halott, és a másodikban, hogy ki is az, aki megtalálta. Nem lehet ceruza nélkül olvasni, a neveket fel kell jegyezni, mert többször, a legkülönbözőbb helyeken, többnyire a második és harmadik kötetben kerülnek elő. Aki vállalja, annak megéri. Én – meg is írtam – elsőre letettem, nem bírtam a szexualitás nyelvileg-képileg direkt (prózaújító) nyíltságát. Aztán pár év után újra nekiduráltam magam: csodákkal találkoztam. Az az igazság, hogy a regénynek nincs egységes kritikai fogadtatása: egyfelől van az a tézis, hogy Nádas óriási vállalkozása, ez a szintézis-kísérlet nem sikerült (Margócsy István), másfelől van a Nádas-féle totalitás kibontása-elismerése (Radnóti Sándor).

Szerelemről beszélgetünk. Nádasnál jéghideg szerelmekkel találkozunk, szinte az embertelenség határán (lásd Gyöngyvér és Ákos viszonyát). Nádas behozza azt a toposzt, amiről eddig nem beszélt az irodalom – a test, az érzékek életének tragikus magárahagyottságát (páros magányát). Nádasnál nincs boldog testi együttlét, a boldogság másutt van, emlékekben vagy vágyakban (talán). Az ember kiszolgáltatott érzékeinek.

A regény olykor mintegy prózába áttett film. Máig élnek bennem képsorok, annyira eleven ez a próza: a margitszigeti „meleg-találkozó” (akkor még törvényileg tilos volt e viszony, a rendőrök szét is verik őket), a négy hölgy kártyapartija a Pozsonyi úton – beszélgetésük egymás becsapása és a becsapatás átlátása, a kettő együtt: aztán egyikük lelöki béna barátnőjét a liftaknába, majd a tetőteraszról leveti magát – jönnek a nyilasok. És persze 56, a Glasner-pékség előtt állnak sorban, jön a tank és szétlövi a házat – hihetetlen éles képsorok. De hogy ne legyek szégyellős: a százharminc oldalas szeretkezés – aminek nem sok köze van két szerelmes összebújásához – ugyancsak megmaradt. Megmaradt, mert Nádas kegyetlen regényt írt: itt az emberi viszonyok, szerelmek, életek csak a kegyetlen szem‒kegyetlen história kettős törésében jelennek meg. A totalitás, a magyar történelem teljessége töredékességében. Formálisan a történetnek három fő metszete van – harmincas évek magyar (és német) szálai, 1961. március 15. és környéke, valamint 1989 (és környéke). Ez azonban csak körülbelüli fókuszálás. Az igazi teljesítmény, hogy a sorsmetszetekben hogyan válik láthatóvá a magyar valóság teljessége. Nem históriai leírásban; inkább azt mondanám, hogy ennek az életsodrásnak „szagát”, tapintását éljük át. És persze a holokauszt-fejezet – a rabok kitörnek a táborból –, jaj, nem sorolom, hihetetlenül éles/véres képsorok.

De ne várja, hogy elmesélem a kb. százharminc szereplő történetét. Filozófiailag a regény óriási dobás: „párhuzamos történetek” – azaz nincs lineáris mese, a történetek nem kapcsolódnak egymásba, ha találkoznak, csak villanásnyira, a történelem mozaikokból áll, a történetszálak egymás mellett futnak, titkos utalásaik az olvasó számára a rejtvényfejtés gyönyörét hozzák. De ez mint regénykoncepció, hogy „nincs egységes sztori”, a posztmodern utáni korban is óriási írói felfedezés.

Meggyőzött… talán újraolvasom… De beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg: hogyan is állunk akkor most a szerelem lehetetlenségével?

Elárulok egy titkot, eredetileg így nézett volna ki a cím: A szerelem lehetetlensége. :-) 

Az interjút készítette:  Nádra Valéria