Beszélgetés Gyabronka Józseffel

Közel tíz éve szabadúszó, sokfelé játszik, kőszínházakban (a Vígszínháztól az Örkényen és a Radnótin át a Katonáig) és függetleneknél egyaránt. Kívülről nézve úgy tűnik, jelenleg jól érzi magát ebben. Tényleg nem hiányzik az állandó társulat?

Évről évre megérint ennek a szele, de egyelőre mindig elhessegetem magamtól. Most megfelelőnek érzem a szabadúszást, nagyon meg kellene gondolnom, hogy társulathoz szerződjek, és vállaljam az ezzel járó kötöttséget. Van valami üdítő ebben az életformában, mert szabadabban dönthetek arról, hogy mit játszom. Időnként persze engem is elfog a félelem, hogy mi történik, ha nem lesz értelmes munkám. Nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is mondom ezt.

(fotó: Véner Orsolya)

Miszerint dönti el, milyen munkát vállal, milyen alkotóközösséghez csatlakozik egy-egy produkció erejéig?

Az emberben megvan annak a képessége, hogy megítélje, hová érdemes, és hová nem érdemes mennie. Az esetek túlnyomó részében nem kényszerek mentén választottam, hanem valamilyen izgalmas lehetőséget véltem felfedezni az ajánlatban. Ez persze nem igazolódik be mindig maradéktalanul, de nem panaszkodhatom, mert jelenleg három rangos fővárosi teátrum foglalkoztat.

Több mint negyvenéves pályát kísérlünk meg áttekinteni jelen beszélgetésben, aminek első meghatározó állomása a Pinceszínház volt. Hogyan talált oda gimnazistaként?

Osztályfőnököm és magyartanárom, Kovács Endre – aki erősen hatott rám, és gyökeresen megváltoztatta az életről való gondolkodásomat és az érdeklődési körömet – jól ismerte Keleti Istvánt, és amikor megtudta, hogy a Színművészeti Főiskolára szeretnék jelentkezni, hozzá irányított.

Mikor vált bizonyossá, hogy a színészi pálya vonzza?

Tizenhat éves korom körül. Előtte nem volt ennek különösebb jele. Kamarakórusban énekeltem, szavalóversenyeken indultam, vagyis lehetett bennem valamilyen exhibicionizmus. A hatvanas évek végének légköre valahogy azt kívánta, hogy a színészi pálya felé induljak el.

Milyen útravalót kapott a Pinceszínházban?

Elég alapvető muníciót adott Keleti Pista bácsi, aki rendkívül művelt és bölcs ember volt. Ő életem egyik meghatározó alakja, nem csak szakmailag. Látszólag csak színházzal foglalkoztunk, de valójában életszemléletet kaptunk, s elsajátítottuk a pályára vezető profizmusigényt. Nem akart mindenkiből színészt faragni, elsősorban arra törekedett, hogy a fiatalok hasznosan töltsék el az idejüket, olvassanak, gondolkodjanak együtt, s ha már ott vannak, csináljanak színházat. Mi ugyanúgy tudtunk beszélgetni a gyuvecsről, vagyis a szerb lecsóról, mint Thomas Mannról, az antropozófiáról vagy bármi másról. Sok mindent eldöntött az életemben az az időszak, olyat is, amiről nem tudok.

Így az elhatározás sem változott, hogy megcélozza a főiskolát.

Nem, sőt a pinceszínházi lét megerősített ebben. Elsőre felvettek, nem kellett éveken keresztül próbálkoznom, s elmondhatom, hogy egyenesnek tűnő pályakezdésem volt.

Békés András osztályába került. Könnyen magára talált?

Igen. Békéstől is sokat lehetett tanulni. Ugyancsak meghatározó volt számomra Nádasdy Kálmán, Montágh Imre és Hegedüs Géza, aki verstant és drámatörténetet tanított. Nagyon élveztem a főiskolát. Az első iskola volt, amit szerettem, szabadnak és kreatívnak éreztem magam, s azt tanultam, ami igazán érdekelt.

Már főiskolásként játszott a Madách Színházban, mindenekelőtt A Napsugár fiúkban, melynek főszerepeit Feleki Kamill és Balázs Samu alakította. Milyen volt a közelükben lenni?

Nagyszabású élmény volt. Már a próbákon részt venni is megtiszteltetést jelentett, hiszen közelről figyelhettük a két „nagyvadat”. Balázs Samu is komoly partner volt, de engem Feleki Kamill bűvölt el szakmai tudásával, bájával, amiért a közönség és a szakma is szerette. A darabot az elejétől a végéig tudtam, úgy, hogy a szöveget nem tanultam, viszont majdnem minden előadást végignéztem a súgó feje fölül a portálban állva. Talán valamilyen szakmai izgalom lehetett bennem, hogy elleshetek valamit a nagy öregektől, de nem emlékszem erre az érzésre. Arra viszont annál inkább, mennyire kíváncsi voltam nézőként, aznap este hogyan csinálják, hogyan reprodukálják a megtanultat, s hogyan térnek el attól. Huszti Péterrel és Löffler Istvánnal, a Madách Kamara művészeti titkárával sokáig kórusban idéztük A Napsugár fiúk legjobb jeleneteit.

Aztán szerződést kapott Ádám Ottótól. Milyen szerepeket játszott a Madách Színházban?

Kihasználták a frissességemet és a bennem lévő ambíciót. Nem panaszkodhattam, mert megtaláltak különféle fiatalember szerepek. Eleinte kedvemre való volt az ottani létezés, de akkor még nem láttam tisztán, hogy hol vagyok, mit csinálok, csak tettem a dolgom. Később aztán szűknek bizonyult mindez, és ahogy egyre elégedetlenebb voltam önmagammal és a Madách Színház előadásaival, úgy érlelődött bennem a váltás gondolata.

Miből adódott ez az elégedetlenség? Bálint András – aki 1980-ig a teátrum tagja volt – arról beszélt egy interjúban, hogy a hetvenes évek végére a Madách Színház elveszítette addigi lendületét, elfáradt, kiüresedett. Ön is hasonlóan látta?

Való igaz, hogy valami kifáradhatott. Ha az ember megnézi azokat az előadásokat, amelyekben nem játszik, kialakul benne egy kép arról, hogy jó színházban van-e, vagy sem. Nekem az volt a benyomásom, hogy más színházak törekvései közelebb állnak hozzám.

Ahhoz képest nem ragadt bele túlzottan a Madách masinériájába? Tizenhét évet töltött ott.

De igen, beleragadtam. Pedig nem beszélhetünk fényes tizenhét évről, mert az utolsó öt évben már nagyon nem éreztem jól magam. 1983-ban bemutattuk a Macskákat, majd néhány prózai darab után megkaptam Albert Einstein szerepét a Doctor Herzben. Nem érdekelt a musicalek bárgyúsága és témaválasztása, egyáltalán nem dobott fel, hogy legközelebb a Mária evangéliuma következik. Kezdett minden unalmassá és viszonylagossá válni számomra. Miután Ádám Ottó nyugdíjba vonult, még bíztam Kerényi Imrében, de két év után a távozás mellett döntöttem. Úgy éreztem, ha továbbra is ugyanazokkal a színészekkel és rendezőkkel kell dolgoznom, menthetetlenül belefulladok valamibe.

Makranczy Zalán, Gyabronka József és Mihályfi Balázs – II. Edward, Átrium (fotó: Toldy Miklós)

Volt hová mennie?

Nem volt hová, csak azt tudtam, hogy mennem kell. Ahogy Franz Kafka mondja: „... innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.”

Mindig nehezen dönt, vagy sokáig halogatja?

Nagyon nehezen döntök, és halogató vagyok. Jóakaróim azt mondták, hogy ezt már öt-tíz évvel korábban meg kellett volna lépnem, de valamiért akkor jutottam el idáig.

A Madách után merre sikerült elindulnia?

Meg sem álltam Kanadáig, ahol csodálatos két évet töltöttem majdnem szakma nélkül, de azért ott is színészkedtem angolul és magyar nyelven is. Megtapasztaltam, milyen a szabadság, és rájöttem, hogy nem kell feltétlenül színésznek lenni, lehet mást is csinálni a gitározástól a korcsolyázásig. Azt hiszem, én alapvetően boldogságra vagyok hangolva – persze biztos mások is így vannak ezzel –, és kifejezetten keresem azokat az alkalmakat és helyeket, ahol meg lehet találni az élet örömteli pillanatait.

Visszatérni azonban nem lehetett könnyű két év távollét után.

Egyáltalán nem volt könnyű, hiszen néhány évvel a rendszerváltás után egészen más körülmények fogadtak, mint amikor elmentem. Először a Művész Színházban kaptam egy szerepet Taub Jánostól A királyasszony lovagjában, majd Korcsmáros György hívott Győrbe, ahol öt évig maradtam. Szabadúszó voltam, de folyamatosan kaptam feladatokat.

Sokat és sokfélét játszott, ahogy az vidéken szokás.

Igen, de megkaptam azt a szabadságot, hogy eldönthettem, vállalom-e a rám bízott munkát, vagy inkább mást csinálnék.

Jól érezte ott magát?

Bizonyos értelemben igen. Gyakorolhattam a szakmát, amitől Kanadában elszoktam, és szembesülhettem azzal, mire vagyok képes. Nagyon kedves és tehetséges emberekkel dolgozhattam együtt, ezért a pályámnak arra a szakaszára is szívesen gondolok vissza.

Zsigmond Emőke, Novkov Máté és Gyabronka József – Übü király, Örkény Színház (fotó: Toldy Miklós)

Rendszeresen dolgozott Tordy Gézával, aki több darabot rendezett, Az ügynök halálában pedig együtt játszottak. Milyen munkakapcsolat volt önök között?

Tordy jó állapotban volt, különösen a Bűn és bűnhődés idején, amiben Porfirijt játszottam. A Raszkolnyikovot megformáló Horváth Lajos Ottó ugyancsak jó állapotban volt. Többször dolgoztunk Gézával, de leginkább a próbák utáni beszélgetések maradtak meg bennem. Rengeteget mesélt például Várkonyi Zoltánról, a vígszínházi létről, amit akkor már a háta mögött hagyott. Géza kellemes partner volt, szerettük egymást.

A Padlásszínházban mutatták be Kiss Csaba rendezésében a De mi lett a nővel? című darabot, mely Csehov novellái alapján született. Hogyan gondol vissza arra a produkcióra?

Életem egyik meghatározó előadása volt. A kényszer szülte a darabot, hiszen Csabára bízták a Padlásszínházat, és áprilisra el kellett készülnie egy előadással. Nagyjából tudta, kikkel akar dolgozni – Honti Györggyel, Horváth Lajos Ottóval és velem –, és először úgy gondolta, a Carment mutatjuk be. Dolgoztunk rajta, beszélgettünk róla, ám egyszer csak Csaba lefújta, és azt mondta, olvassunk Csehov-novellákat, válasszunk ki a kötetből olyanokat, amelyek két-három ember konfliktusáról szólnak, mert ez lesz az előadás alapja. Így is tettünk, összejött huszonnégy novella, azt megbeszéltük, és pénteken elhatároztuk, hogy hétfőre megpróbálunk belőle valamilyen kanavászt írni. Lajos Gyurival, én pedig Csabával dolgoztam azon a hétvégén, majd hétfőn megnéztük, mire jutottunk, Csaba pedig írni kezdte a darabot. Csütörtökre elkészült az első változat, szombattól próbáltunk, és három hét múlva került sor a bemutatóra.

A II. Edward című előadásban – Átrium (fotó: Toldy Miklós)

Önnek személy szerint miért volt fontos az előadás?

Talán azért, mert a Gyuriról, a Lajosról meg a Gyabronkáról szólt. Mindaz, amit Csaba átvett Csehovtól, természetesen eredeti volt, de a novellák közötti átvezető szövegekben – amikor három csavargó komédiás járja a nagy Oroszországot – erőteljesen jelen volt a mi személyiségünk. Nagyon izgalmas volt a próbamunka, amit a közönség és a szakma egyaránt visszaigazolt. Többen odajöttek hozzám, és volt, aki azt mondta: „Gyabikám, nagyon régen láttunk téged, de egészen más vagy, jó színész lettél!” Úgy tűnt, mintha a szakma újra felfedezett volna, más emberek gratuláltak, mint korábban. Ott akkor valami kétségkívül eldőlt bennem, és a kettes vágányról a hármasra váltottam.

Hogyan került a Bárka Színházba öt év győri tartózkodás után?

Úgy, hogy a Szkénében megnéztem egy előadást, és találkoztam Bérczes Lászlóval, aki megkérdezte, mit csinálok éppen. Mondtam, hogy Az ügynök halálát játszom, még két előadás van hátra. Erre felvetette, nem érdekelne-e egy bizonyos produkció a Bárkában. Mivel érdekelt, elmentem, próbálni kezdtünk, majd kudarcot vallottunk, leálltunk a próbákkal, válságstábot hívtak össze, óriási veszekedések zajlottak, végül leszerződtettek engem, hátha tudunk valamit kezdeni egymással. Viharos, kaotikus két évet töltöttem ott, de a sok fájdalom mellett gyönyörűségekben is volt részem.

Például?

A legszebb az volt, amikor Tim Carroll megrendezte a Versekkel kártyázó szép hölgyeket. Utána Novák Eszter rendezésében bemutattuk a Tótferit, amit kényszerűségből félbehagytunk, de addig csodálatos volt részt venni benne. A következő évadban próbálni kezdtük A salemi boszorkányokat Megszállottak címen, és közben teljesen más színházi gondolkodásmóddal ismerkedtem meg. A veszekedések azonban kiújultak, és amikor a társulat felbomlott, én Schilling Árpáddal mentem. Ezzel véget ért egy nagyon furcsa, hektikus korszak, és számomra elkezdődött egy másik, a Krétakörhöz kapcsolódóan. Egy évadon keresztül szabadúszó voltam, és vendégként játszottam Halvaholla tiszteletest, majd örömmel csatlakoztam hozzájuk társulati tagként, amikor szerződést ajánlottak.

Mi fogta meg Schilling Árpádban, illetve abban a szellemiségben, együttlétben, ami a Krétakört jellemezte?

Árpád nem szerette a látszatot, a megúszást. Amikor világossá vált, hogy egy-egy jelenet miről szól, ő azt a legszélsőségesebb helyzetekben akarta látni. Rádöbbentem, hogy ebben a nyers igazságkeresésben van valami rendkívül vonzó számomra.

Ugyanakkor másmilyen volt ez, mint amihez korábban hozzászokott.

Már alig vártam, hogy valaki kimozdítson a megszokásaimból. A Krétakörben hét éven keresztül értelmes, provokatív munkákban vehettem részt, a közönség elragadtatottan figyelt bennünket, még akkor is, ha nem minden produkciónk volt egyformán magas színvonalú. Nálunk lehetett rosszul próbálni, bukni is akár, de az a kérlelhetetlen munkatempó és munkamorál, amit Schilling megkövetelt, meglátszott az előadásokon, nemcsak a saját rendezésein, mások munkáin is.

Játszott a Hazámhazámban, majd következett a Siráj, a Mizantróp és a Feketeország. Jókor találták meg ezek a szerepek és előadások? Találkozott ez akkori közérzetével, és azzal, amit el tudott és el akart mondani a világról és önmagáról?

Igen. Mérhetetlen társadalmi és politikai elégedetlenség volt bennem – s van jelenleg is –, úgy éreztem, beszélnem kell arról az irgalmatlan hazugságról, ami körülvesz minket. Örülök, hogy megszületett a Hazámhazám, később pedig a Feketeország. Ugyancsak felszabadító élmény volt a Sirájban dolgozni. Legalább egy hónapon keresztül arról szóltak a próbák, hogy tíz órakor összejöttünk, és délután négyig beszélgettünk a drámáról, közben fel sem álltunk. Minden nap azzal az érzéssel mentem haza, hogy nem tudom, hogyan kell élni. Amikor Dorn szövegeivel foglalkoztunk, akkor az ő hazugságát éltem át. Amikor Arkagyina színésznőségéről és lehetetlen anyai megnyilvánulásairól beszéltünk, akkor vele azonosultam, és szégyenkezve kullogtam haza a fal mellett. Ha pedig Kosztya figurája került sorra, akkor az ő tehetségtelenségét és tehetetlenségét éreztem magaménak. Az elemzés mélysége – és persze maga a darab – azt hozta ki belőlem, ami alapvetően nem stimmel velem. De ez felemelő volt, ugyanolyan katartikus, mint a nézőnek, aki szembesül önmagával az előadás után.

A Herzl című előadásban –  Színház (fotó: Véner Orsolya)

Sokat változtak az előadások, amíg műsoron maradtak?

Szándékosan törekedtünk arra, hogy ne ugyanolyan legyen minden előadás. Ez rémületesen hangozhat annak a színésznek, aki egyszer bepróbál valamit, és úgy játssza el minden alkalommal. Bennünket az inspirált, hogy improvizálhattunk, de persze az adott szituáció és a szerep igazságán belül kellett maradnunk, abból kilépni nem lehetett. Már három éve ment a Siráj, amikor A jég című produkciót próbáltuk Mundruczó Kornéllal, és azt Schilling megnézte az utolsó héten kétszer. Majd a Csehov-darabot elvittük Belgrádba a BITEF Fesztiválra, és Árpád azt kérte tőlünk, próbáljunk meg úgy játszani, ahogy Mundruczónál. Úgy, mintha mindenkivel szemben kamera lenne, ami közelit ad róla. Szabaduljunk meg minden sallangtól, visszafogottan, a lehető legkevesebb eszközt használva dolgozzunk. Ahol előzőleg biccentettem egyet, ott csak gondoltam rá, ahol balra néztem, ott csak a szemem mozdult egy pillanatra. Olyan volt, mint amikor a hintóval vágtató hat lovat egyszerre visszatartod, és ettől furcsa érzés támad bennük, mert nem tudják, hogy kitörhetnek, vagy még tovább kell lassítaniuk. Ez engem jó értelemben felkorbácsolt, izgalomba hozott, plusz energiát adott.

A Hamlet.ws kapcsán is ezt élte át?

Igen. Ott is hasonló kísérlet részesei voltunk, mint annak idején Kiss Csabánál. Nem véletlen, hogy a példányunkban nem az szerepel, hogy Hamlet, Ophelia, Claudius, Gertrud, hanem az van odaírva, hogy Zsóti, Roli, Gyabi. Nem nagyszabású Shakespeare-előadást akartunk létrehozni díszletekkel, jelmezekkel, vetítéssel. Ülünk a széken utcai ruhában, néha megmozdulunk vagy felállunk. Több szerepet játszunk mindhárman, de az átalakulás úgy történik meg, hogy közben a külsőnk semmit nem változik. Ugyanabban a pózban ülök, és az egyik pillanatban még Ophelia vagyok, a következőben jobbra nézek, és már Poloniusként szólalok meg, vagyis egy másik figura gondolatait, érzelmeit, indulatait kell közvetítenem. Mindezt úgy, hogy a néző ott ül mellettem, a karunk összeér, s közelről láthatja, ahogy elmosolyodom, sírni kezdek, dühbe jövök, vagy lenyugtatom magam. Azért is jó máig játszani a Hamletet, mert átélhetem a teljes szabadságot, hiszen bármit csinálhatok a szituáción és a jellemen belül maradva. Mindez olyan gazdag színészi létet eredményez, amihez foghatót más előadásokban nem tapasztaltam.

Zsótér Sándorral is dolgozott, nála a Peer Gynt címszerepét játszotta. Az milyen kihívás volt?

Alaposan meggyötörtük egymást Zsótérral. Joggal volt dühös rám, mert alapvetően félreértettem, amit ő akart, ő pedig alapvetően félreértette, amit én akartam. Nagy küzdelem volt. Végül hatvanegy előadást ért meg a Peer Gynt, és ezzel lehetőséget kaptam arra, hogy hatvanegy alkalommal kísérletezzek a figura megformálásával, vagy legalábbis azzal a gondolkodással, ahogyan ezt Zsótér elképzelte. Rendkívül izgalmas előadás volt, magaménak éreztem Peer Gynt problémáit, a döntésképtelen emberét, aki helyett mindig valaki más dönt, főleg a nők. Elhatároztam, hogy a fejemben tartom a szöveget, Rakovszky Zsuzsa gyönyörű fordítását, Ibsen örökérvényű gondolatait, de aztán jöttek újabb munkák, és elfelejtettem.

Hogyan élte meg a társulat feloszlását?

Először majdnem belealudtam, és fél évbe telt, mire felfogtam, hogy valami gyökeresen megváltozott. Árpádra úgy tekintettem, mintha a saját fiam lenne, azzal az elnéző és szeretetteljes hozzáállással fogadtam el, hogy nélkülünk képzeli el a folytatást. Hogy az hogyan sikerült, leginkább ő tudja megítélni, mert fejlett önkritikával rendelkezik, ami dicsérendő. Ha siratom a Krétakört, akkor azért teszem, mert elvesztek azok az alkotó energiák, amelyek bennünk vannak, de nincsenek egybefogva. A Krétakörben egy irányba húztuk ugyanazt a szekeret, és értelmét láttuk a vágtának. Miután Kanadából hazatértem, összefutottam egy régi ismerőssel, aki azt mondta, hogy arra az ambícióra, amivel rendelkezem, színházat lehetne alapítani. Ezen nagyon meglepődtem, mert nem gondolkodtam ilyesmin. De ha valaki holnap hívna, hogy csináljunk egy értelmes, komoly színházat, gondolkodás nélkül adnám oda magam. A bennem szunnyadó tettvágy olyan, mint a kihunyó parázs. Úgy tűnik, már kialudt a tűz, de ha odamész, letérdelsz és megfújod a parazsat, életre keltheted.

A Krétakör után a szabadúszás tudatos vállalás volt, vagy kényszer?

Abszolút tudatos. Kicsit olyan volt, mint amikor egy nagy szerelem véget ér, és nem tudok elképzelni magam mellett egy másik nőt, aki ugyanúgy boldoggá tehet. Úgy éreztem, csaponganom kell, és kipróbálni különböző lehetőségeket.

Így került kapcsolatba Bodó Viktorral és a Szputnyikkal.

Igen. Két alkalommal játszottunk együtt, a Bérháztörténetekben és a Kockavetőben. Bodó egészen más módszerrel dolgozott, mint addigi életemben bárki. Inspiráló volt az együttlét vele és azzal a fiatal, tehetséges társulattal. A mostani kultúrpolitika egyik legnagyobb bűne, hogy sem Bodó, sem Schilling nem dolgozik Magyarországon, vagy csak nagyon keveset.

Az Örkény Színház közönsége több előadásban is láthatta, hiszen már a Mi újság, múlt század? című előadásnak is részese volt, melyben Mácsai Pál megalapozta a teátrum művészi programját, ekkor még Madách Kamaraszínház néven. Bennem az is felmerült, hogy a rendszeres vendégszereplésekből előbb vagy utóbb szerződés lesz. Nem is volt szó róla?

Dehogynem. Még akkor felvetődött, amikor a Krétakör tagja voltam, de talán az eddigiekből kiderül, miért mondtam nemet. Mácsai Pállal megállapodtunk abban, hogy mindig biztos helyem van az Örkény Színházban, ha neki vagy a rendezőinek szüksége van rám. Az már hab a tortán, hogy közben Zsámbéki Gábor is megkeresett, hogy vállalnék-e egy kisebb szerepet az általa rendezett Minden jó, ha vége jó című darabban. Örömmel dolgoztam vele és a Katona József Színház művészeivel. Most ugyanígy boldogító volt, hogy visszatérhettem a Radnóti Színházba – korábban már játszottam ott vendégként –, ahol Valló Pétertől kaptam szerepet a Téli regében. Elkényeztetett helyzetben vagyok, még akkor is, ha nem Hamletet, Rómeót vagy Peer Gyntöt játszom, de értelmes munkákban vehetek részt.

Valóban kisebb szerepekről beszélünk, de nem a szövegmennyiség határozza meg egy szerep fontosságát. Nem igényelne mégis nagyobb feladatokat?

Azt nem bánnám, ha olyan szerepeket kapnék, amelyek erősebben hozzátartoznak a konfliktushoz. De be kell látnom, hogy igaza van annak a nézőnek, aki a Téli rege után azt mondta: „Gyabi, szöveged nem sok van, de az, ahogy megállsz a színpadon, és finoman reagálsz a történésekre, legalább annyira erőteljes, mintha elmondanál több ezer mondatot.”

Ez pedig nem könnyű. Jelen lenni és néhány villanásban egész emberi sorsot felmutatni.

Sorsot és véleményt. Mensáros László egyszer azt tanácsolta nekünk, fiataloknak, hogy ne legyünk szakbarbárok, ne csak a színészettel foglalkozzunk, és ne csak az autókkal és a nőkkel, hanem műveljük magunkat, járjunk kiállításokra, koncertekre, s az meg fog látszani a színpadon. Már akkor is tudtam, hogy jelentős dolgot mondott, azóta pedig folyamatosan beigazolódni látom ezt a megállapítást. Valóban „lejön” a színpadról az alakításon keresztül, hogy milyenek vagyunk, hogyan viszonyulunk a világhoz. Meggyőződésem szerint minden emberen látszódik, akár egy miniszterelnökön is, hogy valódi, erős gondolatai vannak, vagy például zsebre dugott kézzel áll a lelátón és szotyolázik. A jelenlegi kormányfő személye számomra azért sem autentikus, mert egy ideje csak propagandát közvetít. Olyan ő, mint az a színész, akinek egyetlen szavát sem hiszed el, mert az alakítása nem hiteles.

Újabb munkái között kell megemlíteni a II. Edwardot, melynek bemutatója a Budapest Music Centerben volt, majd az előadás átkerült az Átrium-Film-Színházba. Először dolgozott Alföldi Róberttel?

Először, igen. Kíváncsi voltam az ő módszerére, mert hallottam róla mindenfélét. Pozitív csalódás volt a közös munka, mert azt tapasztaltam, hogy Robi nyitottabb volt a színészek kezdeményezéseire, mint gondoltam.

Úgy látom, mintha a Krétakör lezárulása óta folyamatos keresés hajtaná újabb célok és munkák felé. Ma is ez motiválja?

Nem a Krétakört keresem, még csak ahhoz hasonlót sem, hanem az értelmes munkát. Időnként sikerül rátalálnom. Tudom, sokan vannak, akik felhőtlen szórakozásra vágynak, és van létjogosultsága annak a színháznak is, mely ezt lehetővé teszi. De én már nem akarok csak szórakoztatni, azt letudtam a húszas és harmincas éveimben. Olyan alkotóközösségre és feladatokra vágyom, amelyeken keresztül közölni tudok a nézőkkel valami fontosat is.

Az interjút készítette:  Ménesi Gábor