Beszélgetés Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervezővel

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett látványtervezői diplomát 2000-ben. Tervezett már kortárs és klasszikus baletthez, mesejátékhoz, nagyjátékfilmhez, tévéjátékhoz. A Nemzeti Színházban a Csongor és Tünde díszlete és jelmezei,, a szombathelyi Iseumban A varázsfuvola díszlete és jelmezei, a Magyar Állami Operaházban a Szicíliai Vecsernye jelmezei az ő nevéhez fűződnek, de dolgozott a Tavaszi Fesztivál újcirkusz produkciójában is.

Hogy lett látványtervező?

Szüleim figyelmessége segített mindenekelőtt. Tizenévesen megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Én úgy fogalmaztam, hogy olyan szakmát szeretnék választani, amiben van irodalom, történelem, mozgás, zene, képzőművészet, mert nekem ez együtt mind kell. A színházról akkor még nem volt fogalmam. A szüleim nézték ki az utamat. Akkor indult a díszlet- és jelmeztervező képzés a nyíregyházi középiskolában, s ott tanultam. Kaptam egy Mozart-kazettát, és az szinte szárnyakat adott, egyre többet rajzoltam. Fantasztikus volt az a középiskola, nagyon jó tanáraink voltak. Z. Erdei Anna volt a rajztanár, Gyarmati Ágnes pedig a díszlet-jelmez.

Ott már eldőlt, hogy ezt az utat választja?

Egyértelműen. Verebes István volt akkor a nyíregyházi színház igazgatója, s lehetővé tette, hogy már iskolásként megtapasztalhassuk, hogyan válik rajzainkból valóság a színpadon. Az osztályunkkal közösen egy mesét terveztünk, Mumus volt a címe, és mindenki kapott jelmeztervezői feladatot. Óriási élmény volt, hogy fölveszi a színész, amit én kigondoltam, és működik is. A közönségnek is nagyon tetszett. Később Gyarmati Ágnes mellett asszisztálhattam, s ezek a pillanatok sokat adtak nekem, mert megismerhettem, hogy valójában milyen ez a szakma a szépségével, a küzdelmeivel, a ritmusával. Egyértelmű volt, hogy továbbtanulok. Az egyetemi előkészítőn azonban a festőtanárok elcsábítottak: kár ilyen tehetséggel díszlettervezőnek menni, fantasztikusan festek, menjek festő szakra. Elmentem festő szakra felvételizni. Amire nagyon büszke vagyok: rengetegen jelentkeztek, és én a harmadik legjobb pontszámmal bejutottam. Hamar észrevettem, hogy bármennyire is szeretek festeni, kevés nekem a kapcsolat, amit a vászon ad.

A Mi ez a cirkusz? című filmhez készült terv

A Mi ez a cirkusz? című film egy jelenete

A színházban több az inspiráció: a szerző, a rendező, a mű, amit térbe akarnak tenni. A vásznon a festőnek kell azt a valamit megalkotnia.

Teljesen más az életforma is. Valójában az volt nekem egy kicsit szűkös, magányos. Ezért nem működött a vászon és a köztem való párbeszéd, mert a festészetben erről a párbeszédről van szó. Az álmaimat nagyban akartam megvalósítani, anyagba önteni. Ez olyan, amit a színház tud nyújtani, így egy év után átjelentkeztem díszlet-jelmez szakra, amit nagyon sajnált a mesterem, Nagy Gábor, akit szerettem, és tudtunk is együtt dolgozni.

A díszlet-jelmez szakon kik voltak a csábítók?

Ott aztán nem volt csábítás. Ott kő kemény küzdelem volt, hogy átvegyenek. Vágó Nelli volt a jelmez- és Székely László a díszlettanárom.

Ők azért elég inspirációt adhattak.

Igen, de az egyetemi éveimet annyira nem élveztem, mint a középiskolásokat. Sok nehézség adódott, s túlterheltek is voltunk. Nem volt könnyű befejezni az egyetemet, de megtörtént.

Azok alatt az évek alatt is volt kapcsolata a színházakkal?

Igen, a Színművészetin jártam-keltem, és ott barátkoztam rendezőkkel, dolgoztam velük a szoba-vizsgamunkáktól az Ódry Színpados előadásig.

Említhetünk neveket?

Sokat dolgoztam Harangi Marcsival. Felfedeztek bennünket. A Gianni Schicchit készítettük el, ami után meghívást kaptunk az Operába. Ezzel gyerekkori álmom vált valóra, mert az opera a kedvenc műfajom. Itt sokkal jobban elrugaszkodhat a fantáziám, mint a prózai darabnál. 

Egy ideig ösztöndíjjal Olaszországban is dolgozott.

Egészen véletlenül fedezett fel egy cég vezetője, aki meglátva a munkáimat, meghívott a cégéhez. Hatalmas gyárai vannak sokfelé a világban. Igazából festékeket és különböző dekorációs anyagokat gyártanak. Pár hónapig Torinóban dolgoztam, s az én munkáimon keresztül reklámozták a termékeiket. Bemutató szobákat terveztem és apró tárgyakat is.

Ez a feladat és az élmény változtatott valamin?

Igazából a színház komplex művészetéhez képest ez nekem kevés volt. Nagyon jó volt ott lenni, de könnyedebb dolog volt, mint amit én szeretnék.

Diplomával a zsebében hogy alakult a sorsa?

Még meg sem volt a diplomám, amikor Kerényi Miklós Gáborral a West Side Storyt csináltuk Szegeden. Nagyon nagy munka volt.

Kerényi Mikós Gábor dinamikus rendező. A szegedi Szabadtéri a legnagyobb színpad Magyarországon…

Nagy mélyvíz volt, amibe bedobtak. A színpad nagysága, a statiszták, az énekesek száma félelmetes volt számomra. Nem öt-tíz embert, hanem tömegeket kellett öltöztetnem. Majdnem belehaltam, de megérte. Aztán Debrecenbe hívtak. Pinczés Istvánnal dolgoztam többször. A Kamera.man-t (Borbély Szilárd, 1999) jelölték is a legjobb díszlet díjra. Szerettem itt a Székelyfonót is. Igazából gyönyörű munkák jöttek. Úgy tapasztaltam, hogy az egyeteminél sokkal könnyebb az élet. Jöttek a darabok sorra, és imádtam, hogy valamit megteremtek a papíron, és az a színpadon valósággá válik.

A gólyakalifa – jelmezterv

A gólyakalifa – Magyar Állami Operaház, 2005

Mindegy, hogy díszlet vagy jelmez?

Én a kettőt egyszerre szeretem. Akkor tudok igazán erős színpadi valóságot teremteni, ha mind a kettő a kezemben van anyagkultúrában, egymásra hatásokban, színvilágban. A térrel együtt már a mozgásokat is kitalálom, azt is, hogy hol és milyen színben jelenjenek meg a szereplők. Elég komplexen gondolkodom, ezért szeretem mind a kettőt együtt csinálni. Aztán isten tudja, hogy melyik rendező miért pont térre, miért pont jelmezre hív. Hál’ istennek vannak olyanok, akik mindkettőre.

Már nagyon sok darab és nagyon sok színház van ön mögött az Ódrytól az Operaházig. Sok helyszínen sok rendezővel dolgozott. Melyek ennek az útnak a főbb állomásai? 

Az egyik talán az volt, amikor huszonnyolc évesen azt gondoltam, hogy abbahagyom ezt a szakmát.

Hogy történhetett? Igazán nem lehetett panasza a sok-sok sikeres látványmunkával. Mi hozta ezt a döntést?

Mindig többet akartam. Nem voltam elégedett a felkéréseimmel, a pálya egyenetlensége is zavart. Egzisztenciálisan nagyon bizonytalan, egyszer fönt, másszor lent. Ez is fárasztott. Valahogy besokalltam. Aztán amikor ezzel a gondolattal foglalkoztam, fölhívott a veszprémi színház akkori igazgatója, Kolti Helga, hogy készítsek egy mesedarabot. Jó – gondoltam –, ezt még megcsinálom becsülettel, aztán új pálya felé nézek. E munka közben találkoztam Ruszt Józseffel, aki megszeretett és közel engedett magához. Ez nagyon nagy dolog volt. Fölkért a Galileire, és élete utolsó munkájában, Az ember tragédiájában is együtt dolgozhattam vele. Ez megerősített, újra hitet adott, a színházba. Valahogy a sors is úgy hozta, hogy beindult minden, és sok munkám lett, megint hívtak az Operaházba. 

Különös szerepe van az életében az operai munkáknak?

Igazából mindent, amit csinálok, nagyon szeretem, hiszek benne és a szívemből dolgozom. Hál’ istennek sohasem rutinból. Mindig új kihívások elé állítom magamat, még akkor is ha épp az Operaház színpadáról van szó. Amivel ott debütáltam, az Gyöngyösi Levente A gólyakalifája volt. Nagyon szerettem, ahogy a Szicíliai vecsernyét is. A Nemzeti Színházban pedig a Csongor és Tünde egy gyerekkori álom megvalósulása volt. Már 14 évesen megrajzoltam ezeket a figurákat. 

Vannak rendezők, akiknek egészen konkrét elképzelésük van a látványvilágról, és vannak, akik ezt rábízzák a látványtervezőre. Az a könnyebb, amikor szabadkezet kap, vagy amikor valami határozottabb elképzelést kell formába önteni?

Én mindig erős vizuális vázlatokat, ötleteket, koncepciót viszek. De a mi munkánk valójában közös munka, egy folyamatos párbeszéd.

 Mindig elfogadják a javaslatait?

Többnyire igen. KERO-nak kilométeres rajzokat csináltam, és nagyon sok változtatást kellett vinnem utána is. Amikor megkapom a feladatot, többször elolvasom a darabot, még azt is, amit ismerek, mert ugyanaz a mű más-más életkorban mást jelenthet. Ha nem zenés a darab, én akkor is álmodok hozzá zenét, és a zenére ötletelek otthon. Az első találkozáskor ezeket a vázlatokat mutatom a rendezőnek, és így indul a párbeszéd, s foglalkozunk a részletekkel. A darab látványa nem csupán vizuális ötlet, hanem egy egész rendszer. Mindig egy színpadi valóságot kell megteremteni.

Először a darab hangulata jelenik meg önben, az kap formát, színt?

Így van, egy atmoszféra, amit lebontok színre és formára az utolsó gombig, cipősarokig, ajtókilincsig. 

Nemcsak a teret kell öltöztetni, hanem a színészeket is, akiknek karakteres arcvonásaik és alkatuk van. A színésznél legalább három dolgot kell figyelembe venni: a külsejét, a lelkiállapotát és a karakterét. Ezt kell hozzáalakítani a szerephez és a rendezéshez. Elég összetett tehát ez is. Nyilván ugyanahhoz a szerephez, mondjuk Rómeónak teljesen máshogy öltöztetek két színészt, mert más a lelki adottságuk. A jelmeznél a színész lelkét is figyelembe kell vennünk, nemcsak az alkatát. Én viszem a vizuális világát, neki pedig abban kell létezni, gondolkodni, érezni.

Mi könnyíti a feladatot?

Olyan nincs, hogy könnyű, mert egyik munka sem könnyű. Léteznek könnyítő körülmények. Én nagyon szeretek Vidnyánszky Attilával dolgozni. Nagyon egyformán jár az agyunk, és elég globális és erős jelrendszerben dolgozunk. Tudjuk folytatni egymás gondolatait. Mi több, néha már ki akarnék dobni egy régebbi ötletemet, de ő nem engedi. 

Sok helyszínen, sok rendezővel dolgozott. Más a próza s más a balett. A balettnél nem mindegy, hogy milyen súlyú az az anyag és hogy lehet benne mozogni…

Kő kemény dolog a balett. Izmaikkal, testükkel dolgoznak a táncosok, ott egy rövidke zipzárt is meg kell gondolni, hogy hova kerüljön. Már a legelején bemegyek a próbára és megfigyelem, hogy milyen mozgások vannak, milyen expressziók, s annak alapján kezdek el dolgozni. Teljesen más anyagokat kell használni. Ezt nem lehet az iskolában megtanulni, az erre nem készíthet föl, mert annyi mindent kell figyelembe venni. Nagy-nagy alázat kell a kollégák iránt. Ezt az életben lehet igazán jól megtanulni a saját kudarcainkon keresztül.

Ez közösségi műfaj, s nemcsak a színészhez és a rendezőhöz meg a darabhoz kell alkalmazkodni, hanem az anyagi lehetőségekhez is.

Természetesen álmodni sok mindent lehet. Sok-sok küzdelem zajlik addig, amíg felmegy a függöny. Néha kő keményen fog a költségvetés. Általában úgy állok neki a feladatnak, hogy tudom, mennyi pénzzel gazdálkodhatok. Nagyon zárójelesen mondom, hogy kevésből is lehet jót csinálni. De ez nagyon relatív. A Szicíliai vecsernye nagy szabású, sok szereplős opera, nem lehet kevés pénzből megoldani. Ott a kórus. Több száz ruhát csináltam, a próbák alatt vizet is alig volt időm inni. Ilyenkor minden szereplő küzd a maga szépségéért, s nekünk pszichológusnak is kell lennünk, hogy megértéssel kezeljük a problémát, s mégis az legyen, amit szeretnénk. Csodálatos emberekkel dolgozom és csodálatos az is, ami megszületik a színpadon.

Bármennyire nehéz is és bármennyire rapszodikus a munkafolyamat, de valahogy bennem a teremtésvágy nagyon erős ahhoz, hogy anyagszerűen teremtsek. Szerintem nem lennék jó komputeren dolgozó grafikus, mert ott, ha kikapcsolom a gépet, akkor az a munka már nincs is. Az anyaggal való foglalkozás: teremtés. A lételemem. Teremtés, mert megrajzolom és megvalósítom. Amit a papírra vetettem, ott van nagyban a színpadon, és mozog, és működik, és nézhetjük. Ez is valahogy – tudom – a pillanat művészete, de mégis anyagokon keresztül létezik, ott van a színpadon, ahogy én kitaláltam. Nagyon fontos dolog az életemben, hogy ilyen „teremtéseket” tegyek az asztalra.

A varázsfuvola díszletterve – szombathelyi Iseum

Mire a legbüszkébb?

Például arra, hogy fatalon elértem az operai álmomat. Emlékszem, diák koromban sokszor annyi pénzem nem volt, hogy jegyet vehessek a karzatra, és pár év múlva már hívtak oda feladatra. Ez nagy büszkeség, mert gyerekkori álmom vált valóra. A Csongor és Tündét is nagyon szeretem, mert nagyon erős lett. Az újcirkuszra is büszke vagyok. Úgy hozott minket össze a sors, hogy egy filmet forgattak a Recirquel Újcirkusz társulattal, 

és megkért Halász Glória, a rendező, hogy készítsem el a látványt. Dokumentumfilm lesz ugyan, de szeretnének olyan betéteket, amelyek a víziókról szólnak. Így kerültem kapcsolatba a társulattal, és a következő bemutatójukra már föl is kértek. Nagyon szeretek velük dolgozni, mert nagyon tehetségesek. A Mi ez a cirkusz? című filmünk azóta elnyerte a nemzetközi zsűri különdíját a Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon, amire nagyon büszkék vagyunk.

A cirkusz mennyiben más?

Óriási a különbség. A cirkusznál úgy csinálom a díszletet, mintha ruhát készítenék. A testükre kell szabjam a rekviziteket. Millimétereket, centimétereket számolgatok át és a testükhöz próbálom, s ahhoz készítem a kellékeket is. Kemény dolog, mert itt az életükről van szó. Olyan elemeket is készítek, amiket milliószor meg kell beszélni a gépésztechnikusokkal, a statikusokkal. 

 Illusztrál is.

Igen, illusztrálhattam a Képzelt lények könyvét (Jorge Luis Borges, Helikon Kiadó). Nagyon szerettem, mert a mai napig imádok rajzolni. Az az egy éves festő múlt nem múlt el nyomtalanul. A gólyakalifához is én terveztem a plakátot is. Minden kihívás érdekel. Örültem ennek az illusztrációs feladatnak, remélem, lesz folytatása. A legfontosabbat azonban nem mondtam el: 1+1=3. Vagyis, azért csinálom  a mai napig azt, amit, mivel ez a ‚matematikai’ képlet visszaigazolja: képzeletben kialakítom az álmaimat egy művel kapcsolatban, megteremtem színpadi, lelki és materiális valóságát, aztán a néző agyában, lelkében teljesedik ki  a munkám... A néző  szívében, lelkében megszületik a 3. kép. Na, azt aztán hazaviszik örökre.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes