Dosztojevszkij: A játékos – Radnóti Színház

Az előadás plakátján méretes rulettkerék helyettesíti az emberi figura fejét. És pillanatok alatt változik rulettkerékké a színpad közepén álló, kör alakú emelvény is. Arany színű szalagok lógnak le róla, mintha csak a játéktér három oldalát körbevevő szalagfüggöny színpadi meghosszabbítása volna. Minden arany színű, de semmi sem az, minden fénylik, de álságos, talmi módon. Ami nemcsak a kaszinók, de a gagyi tévéshow-k vagy éppen színházi haknik művi világát is eszünkbe juttathatja. Izsák Lili díszlete esszenciális foglalata annak a kívülről csillogó, belülről üres világnak, amelyet az előadás elénk tár. Minden didaxis nélkül, hiszen a Radnóti Színház bemutatójának fontos sajátja az ambivalens ábrázolásmód. Fehér Balázs Benő rendezése változatosan alkalmazza a „játék” szó jelentésváltozatait: szenvedélyes szerencsejáték zajlik a kaszinó falai közt, hasonlóképpen szenvedélyes és nehezen átlátható érzelmi játszmák dúlnak a kaszinón kívül, miközben a reflektív, idézőjelek közé helyezett gesztusok vissza-visszautalnak a színpadi helyzetre, játékra is. 

Porogi Ádám, Schneider Zoltán, Vilmányi Benett e. h., Józsa Bettina e. h., Csomós Mari és Dénes Viktor (fotó: Toldy Miklós)

A Dosztojevszkij kisregényét színre adaptáló Fekete Ádám nem számolja fel az epikát, nem alakít mindent dialógussá; az elbeszélés éppoly fontos eszköze a szövegkönyvnek, mint a drámai szituációk megteremtése. Az előadás tulajdonképpen a szereplők bemutatásával kezdődik, aminek a befogadás szempontjából pragmatikus haszna is van, de egyúttal nyilvánvalóvá teszi: az elbeszélői pozíció a dramatikus építkezésnek is része lesz a továbbiakban. A dráma szereplője egyúttal narrátor is, aki a színpadi szituációkon kívül és belül is létezik. S noha a történet előrehaladtával a hagyományos drámai konfliktusok mind hangsúlyosabbá válnak, az elbeszélői pozícióra való visszautalás (így a szerepre irányuló reflexió) lehetősége mindvégig megmarad. Fekete Ádám nem aktualizálja erőszakosan a dosztojevszkiji szöveget – nem itatja át mai szlenggel, nem indikálja mai tárgyi környezet alkalmazását, nem él tolakodó áthallásokkal –, de megteremti annak lehetőségét, hogy az előadás kortársi életérzést és magatartási attitűdöket prezentálhasson.

Sodró Eliza és Vilmányi Benett e. h. (fotó: Toldy Miklós)

Amivel Fehér Balázs Benő rendezése él is, változatos módon. Fontos eszköze például a színészi játékstílusok jelentéses diszkrepanciája. Az abszolút főszerepet, Alekszejt alakító Vilmányi Benett alakítása eszközeit tekintve nyilvánvalóan eltér partnereiétől. A fontos epizódszerepekben ugyanis színes, kidolgozott, technikás (bár váltakozó intenzitású) alakításokat látunk. Néhány igazán emlékezetes szerepformálás is van ezek között: elsősorban Sodró Eliza kiszámíthatatlan, szeszélyes, hol egoista ragadozónak, hol sebzett lelkű, meg nem értett szerelmesnek tetsző Polinája és Csomós Marinak a mindent elsöprő (játék)szenvedély ízére későn rákapó Antonyida Vasziljevnája ilyen. Csomós Mari egészen megkapóan játssza el azt a folyamatot, ahogy az idős nő átadja magát a játék semmi máshoz nem hasonlítható erejének (ami nyilvánvalóan abból is adódik, hogy Antonyida Vasziljevna számára már régen nem léteznek téttel bíró játszmák). Sodró Eliza pedig szinte a későbbi Dosztojevszkij-regények infernális asszonyait láttatja meg Polinában, de úgy, hogy közben kortársi viselkedési attitűdöket jelenít meg. A többi mellékszerep nem ad hasonlóan színes alakításra lehetőséget, de Rusznák András igen pontosan építi fel a végletekig önzetlennek és nemes lelkűnek tűnő, ám nagyon is pragmatikus érdekektől vezérelt Mr. Astley alakját, Lovas Rozi pedig erőteljesen, kontúrosan, de finom reflexiókkal ábrázolja Blanche, a kalandornő nagyon is egyértelmű figuráját. Ezekkel az aprólékosan felépített, változatos eszközökkel élő alakításokkal áll szemben Vilmányi Benett egy tömbből faragott, szándékosan nyers, a színészi személyiségből és személyességből építkező játéka. Ami szintén nem nélkülözi magát a színészi technikát (sőt, az alakításnak – főként a produkció első felében – éppen azok a problematikusabb pontjai, amikor a kiszólásokban, a teátrális szituációkból való ki-lépésekben nagyon is felismerhető a technika), de a maga közvetlenségével, eszköztelenségével mégis eltávolít a történet világától; egy mai fiatal akcióit és reakcióit látjuk a színen.

Ezt az attitűdöt több rendezői játékötlet is elmélyíti. Amikor Alekszej Polinától egy kisebb botrány kirobbantásának feladatát kapja, Vilmányi Benett egy metálbanda énekesévé alakulva, saját énekszólóját elektronikus gitárral kísérve kelt feszültséget. Nemcsak a színpadi szituáción belül, hanem azon kívül is: ahogyan Alekszej kilép a „comme il faut” viselkedés keretei közül, úgy lép ki az előadás is a reálszituációk keretei közül. A realisztikus megjelenítéstől való eltávolodás, a kimondástól a megéreztetéshez való közeledés nem mindig ilyen látványos színészi-rendezői gesztusokban fogalmazódik meg. Az utolsó jelenetekben például csupán a látvány mind nyilvánvalóbban diszharmonikus elemei és az alakítások tónusváltása, a tempó lassítása érzékelteti a végső kiüresedést, a papírmasé-világ megváltoztathatatlan sivárságát. A látvány egyébként nemcsak azzal az esszenciális sűrítéssel él, amely a díszlet már említett sajátja. A szintén Izsák Lili által tervezett jelmezek éppen sajátos eklektikájuk miatt izgalmasak. Az amúgy többnyire kifejezetten szép, archaikusat kortársival ötvöző viseletek közül soknak van olyan darabja, amely erős eltérést mutat az öltözet egészének kellemével, s ez a diszkrepancia mintha az adott szereplő defektusára utalna. A leglátványosabban Polina harmonikusnak nehezen mondható, szinte agresszivitást sugárzó, mintás garbója ilyen, míg másoknál a sál, a bőrkabát, a napszemüveg stb. rontja el az összképet. Hasonló hatással bír az a kevés tárgyi kellék, amely a színre kerül – például Blanche bájosan idétlen szarvasszobra. A zenét viszont másképpen használja az előadás. Elhangzanak ismerős dallamok, rockzene-töredékek egyes jelenetekben, de a játék egészének hangulatát és tempóját a Dargay Marcell által komponált kísérőzene határozza meg. Ez a muzsika hol aláfesti, hol finoman ellenpontozza a történéseket. Helyenként szinte filmzeneként sűrít effektusokat, máshol önmagában is megálló, sodró erejű zeneműnek érződik – ritkán hallani ennyire kiérlelt, funkcióját ilyen pontosan betöltő színpadi zenét.

Vannak persze problematikusabb pontjai is Fehér Balázs Benő rendezésének. A produkció eleje kis zökkenőkkel találja meg az utat az epikából az erőteljesebb drámai szituációk felé. A narráció és a megélés, a direkt megmutatás arányai egyes pontokon megkérdőjelezhetőek. A tempó néha megbicsaklik, és a színészi alakítások közt is vannak haloványabbak, konvencionálisabbak. De az előadás egésze – eljátszva drámával és epikával, átgondoltan alkalmazva különböző formákat és stíluseszközöket – igen tehetségesen mutat fel és tesz érzékileg is átélhetővé mai életérzést és kortársi érvényű világszemléletet egy klasszikus történeten keresztül.

Urbán Balázs