Peter Shaffer: Amadeus – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

Erőteljes, finom rajzolatú előadást rendezett Szabadkán a vendégül hívott Béres Attila. Peter Shaffer bulvárhatáron nőtt örökzöldje, mely 1980 óta burjánzik a világ színpadain, elegáns feketébe öltözött a Délvidéken. Érzéki pillanatok vannak ugyan benne, bár sokszor csak grammonként adagolva, ám annyi éppen elég. Választékos és távolságtartó a műben rejlő történet kollektív megközelítése. Néha úgy tűnik, mintha mindenki gondolkodna a színpadon, ami merőben szokatlan élmény ennél a darabnál. Ezáltal azonban eléri a csapat, hogy jobbnak tűnjék az alapanyag, mint amilyen valójában, s ez az érzetünk mindvégig megmarad, mert Béres Attila mindig pontosan érzi, „hol vékony a jég”, s olyankor inkább hátralépést vezényel. 

Pálfi Ervin és Pámer Csilla az Amadeusban – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata (fotó: Kovács Attila)

Az előadás szertartásjellege leginkább abból adódik, hogy Horesnyi Balázs díszletében alacsony, de majdnem az egész felületet lefedő pódium épült a színpadra, melyre két oldalról érkeznek a játszók, s mikor ki-ki fellép vagy lelép, egyúttal szerepbe érkezik, avagy határozott mozdulattal épp elhagyja azt. A Vajda Miklós fordítását használó produkció biztos kezű dramaturgja Ari-Nagy Barbara. A rendezővel együtt elhagytak mindent a szövegből, ami csipkére, fodorra, bombasztikus fecsegésre adna alkalmat. Élnek viszont az 1984-es Forman-filmben is megjelenő kerettel: Antonio Salieri (Balázs Áron), harminckét évvel csodált riválisának halála után, kerekesszékbe kényszerülve, s félig bomlott elmével, elszámol és – egy borotva segítségével – leszámol magával. 

Az üres, fekete térben mindenki feketében jár-kel. A trónust is csak egy szerény, mogyorószín karosszék jelzi. A karakterek rendelkezésére álló égi és földi hatalom viszont pamacsos, vörös foltokban jelenti magát, Pilinyi Márta jelmeztervezőnek köszönhetően. A vihorászó, istenáldotta Mozart (Pálfi Ervin) égő vörös parókát visel, szerelme, Constanze Weber (Pámer Csilla) fején viszont csak valami fehér, de vörösre színesedett, vattacukor-szerű hajépítmény emelkedik. Az erotikus hadviselés fegyverkezési szintjét jellemzendő, kivillan viszont olykor az asszonyka fodros, piros alsóneműje. Ironikus jel, hogy a fakó aranyszín parókát viselő II. József (Csernik Árpád), a művészetkritikai és zeneelméleti kérdésekben zavartan totyogó, amúgy meg élet-halál ura császár, képileg a hatalom fogyasztójaként jelenik meg: poharában sötét rózsaszínben villog az ital. Az édesszájú Salieri képzelgéseit kezdéskor egy pillanatra mi is láthatjuk: fehér hajú, fekete bikinis leányzó hasára púpozott tejszínhabkupacot ízlelgetnek benne az udvari férfiak. A keretjáték vérszagú perceiben vörös-fekete, vastag sapka fedi a vallomást tevő fejét, ezzel is elősegítve Balázs Áron bámulatos átváltozását nyöszörgő öregemberré. A játék legfestőibb figurája mindazonáltal a Szilágyi Nándor alakította deres bajuszú, csapzottan copfos inas és szakács, aki mint maga a vénülő idő kíséri végig gazdáját a megteendő úton. 

Balázs Áron alakítása nem követ mintákat, s az ő Salierije nem is roppan össze a gondosan megválasztott, s hibátlan ritmusban adagolt zenék nagyszerűségétől sújtottan. Bivalyerős, törtető, nagyvilági férfit látunk, aki – miután mégiscsak ráeszmél kitaszítottságára a legfelsőbb szférákból – bosszút esküszik teremtője ellen, akcióba lép, s várja a hatást. Megkapja, igaz, jelentős késéssel. Remekül vibrál körülötte Pálfi Ervin kölyökzsenije, aki azzal alázza meg leginkább, hogy elhiszi neki, amit mond. Salieri okos, érzi a helyzet lehetetlenségét. Mozart meg zseni, s bár ő az, aki – most már mindegy is, hogy kinek a praktikái által siettetve – betegen, árván és legfőképp apátlanul, korán távozik a földi világból, mostantól fogva mégis ott lesz mindenütt. S az ellene megvalósított vagy csak képzelt bűnök mardosása három évtized után elvezet az öngyilkossághoz. 

Constanze szerepében Pámer Csilla szép földközeliséggel, az ifjúság nyers erejével csábítja, majd a közös megtöretés nyomorú időszakában, felnőtté válva gyámolítja gyerekember férjét. Tulajdonképpen azt is szeretetből teszi, amikor elhagyja, s ezáltal megszabadítja őt magától. 

Egyszerűek és szépen kidolgozottak a nagyobb létszámú jelenetek. Külön öröm észrevenni, mennyire másképp hallgatja ki-ki az adott muzsikát, míg a császár össze nem kegyeskedik végre csapni a tenyerét. Von Strack gróf, császári kamarás (Szőke Attila), Orsini-Rosenberg gróf, operai főintendáns (Ralbovszki Csaba), Van Swieten báró, könyvtári főintendáns (Hajdú Tamás) és udvarmesterként Baráth Attila, élükön a száraz lelkületű, ám a játék vége felé mind jobban magára és humorára találó császárral, Csernik Árpáddal pontos, egymásra figyelő kamarajátékot játszanak. Különösen hatásos, amikor egy jól előkészített pillanatban, másodszorra mondja az uralkodó, szinte kérdő hangsúllyal: „Nem értem…” Színre lépnek és jól teljesítenek az akadémiai hallgatók is: Fülöp Tímea, Rókus Zoltán, Szilágyi Áron és Verebes Judit. 

Amiért még emlegetni lehet majd ezt az előadást, az a szabadkőműves vonal hangsúlyozása, s annak azonnali zárójelbe tevése a mulatságosan ható fehér kötényekkel, valamint a mindenkori fizetség szándékoltan közönséges megjelenítése. Salieri nyílt színen fizet az információkért. Sokszor. G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella remek párosban adják a hírhordozó „venticellókat”, s majdnem minden szolgálattételük után módjukban áll átvenni gazdájuktól a bronzfényű papírpénzeket. 

Az sem gyakori, hogy még a darab során emlékeztessenek bennünket a tényre: nem Salieri, hanem Walsegg von Stuppach gróf küldöttei zargatták a szerzőt, hogy írjon titokban egy rekviemet, melyért a fele tiszteletdíjat előre megkapta. S mivel Mozart 1791-ben meghalt, elsősorban az özvegy sürgette a mű befejezését mások által, hogy hozzá tudjon jutni az összeg második feléhez is. Hogy hozzájutott-e, nem tudjuk. De a kiegészített kottákat megkapta a gróf, s egyszer be is mutatta a művet, saját alkotásaként. Az 1792-es dátum mellett úgyis csak hamisított volt Mozart aláírása a megvásárolt lapokon. 

Gabnai Katalin