A Corvina Kiadó színházi kötetei a Könyvfesztiválon

A színházi könyvek megszületését inven-ciózusan támogató Corvina Kiadó az idei könyvfesztiválra három újdonsággal rukkolt elő. A színházzal különböző szempontból foglalkozó írások eltérő műfajúak, módszerük, létrejöttük apropója is különbözik. Közös bennük: színházi alkotók ragadtak tollat és találtak másik kifejezési formát, hogy még közelebb kerüljenek ahhoz, ami az életükben amúgy is olyan fontos. A Corvina odafigyel arra is, hogy emlékezetes esemény maradjon a könyvek debütálása a nagyközönség előtt, mindig a szerzőhöz, a tartalomhoz illő helyszínt választ, és beszélgetést is szervez a képanyaggal gazdagon ellátott írásművek bemutatásához.

Léner Péter: Sztankay

Vékony, kellemesen a kézbe simuló könyv Léner Péteré, rajta Sztankay Istvánnak a borító egészét betöltő, az olvasó szemébe kacsintó fotójával. Ez a rendező harmadik színházi tárgyú kötete (mindegyik corvinás). Először József Attila színházi igazgatóságáról (Volt egyszer egy színház. A József Attila Színház utolsó két évtizede), utána három mesteréről, Egri Istvánról, Marton Endréről és Kazimir Károlyról (Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi), most pedig barátjáról, Sztankay Istvánról, a színészről fogalmazta meg vallomásos emlékeit, gondolatait. A szerző a bemutatón elmondta, érzékeli a fókusz szűkülését: a színházi intézmény után a mesterek kerültek a középpontba, akiktől tanult, most pedig kortársa, barátja, egy nagy kaliberű színész – így jutott el a színház lényegéig. Az olvasó ezt igazolva látja: míg az első könyv egy krónikás szubjektív, ám leíró beszámolója, a másodikat, a mesterekről szólót és a mostaninak minden sorát az alany(ok)hoz fűződő mély emberi-szakmai kapcsolat határozza meg.

A könyvbemutató Sztankay Istvánt megidéző szeánsszá változott, sok színészkolléga, családtag és érdeklődő üdvözölte a kötetet és idézte fel a művész alakját, emlékét. A Rózsavölgyi Szalon díszes tere méltó helyszínként szolgálta az eseményt, eleganciája ugyanakkor hozzájárult a távolságtartó zavarhoz, ami a teremben uralkodott, és amit az egyik beszélgetőtárs, Schnell Ádám „premierhangulat”-ként aposztrofált. Ennek oka az lehetett, hogy Sztankay István a magyar nyelvű színházi világ kommunikációs emlékezetének része, köztünk él, emlékszünk rá. Jellemző az is, hogy a könyvbemutatón jobbára az idősebb generáció vett részt. „Ismertem szemérmességét, kérem diszkréciójukat” – fogalmazta meg élőben is a szerző a könyv fülszövegében olvasható dilemmáját. Fájdalmas volt megírnia az emlékeit – mondta –, mert kisgyerek koruktól ismerték egymást, már az általános iskolába is együtt jártak. Sokat tipródott, van-e joga hozzá, van-e olyan emberi, isteni mérce, ami megengedi, hogy könyvet írjon barátjáról. Végül a gyerekek, Ádám és Orsolya támogatása döntötte el a kérdést, akik segítségére voltak az események rekonstruálásában, mert Sztankay István és Léner Péter barátsága a másik tiszteletben tartását is jelentette. Nem tudtak tényszerűen mindent egymásról, mindig volt egy határ, amit érzékenyen nem léptek át.

A könyv egy barát vallomása, az ő szűrőjén keresztül egy férfiszínész sorsa bontakozik ki, akinek életét a lelkész felmenők, a lelkész apa öröksége, a szülőszeretet, a testvérszeretet, a színpadszeretet, a színház iránti alázat, az örök harc a nőkkel, a betegségtől, az öregségtől, a haláltól való félelem hatotta át. Egy ember lélekrajza, egy ismert és nagyon szeretett színészé. Töredékes írásmód jellemzi az emlékezést, lineárisan halad előre a fekete-fehér képekkel illusztrált élettörténet, néha párhuzamok bukkannak föl a szerző saját élményeiből, sorsának fordulóiból. Fájdalmas leírás egy emberről, lelki életrajz. Szomorú könyv. Sztankay István pályaíve adja a vezérfonalat, de ugyanakkora súllyal kapunk képet két férfi őszinte és mély barátságának természetéről is.

Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik… 

Ditrói Mór színházi életrajza

Könnyen adná magát a megállapítás, hogy Fesztbaum Béla új szerepkörben mutatkozik be mint könyvszerző. Mégis érdemes ettől eltekinteni, mert nem ez a lényeg. (A szerző színészi énjére csak a rövid arcképes fülszöveg és néhány önreflexív lábjegyzet utal.) A DLA-dolgozaton alapuló, Ditrói Mór pályaívét megrajzoló színháztörténeti írás Kékesi Kun Árpád szavait idézve egy jó tollú, könnyed stílusú szerzői én megnyilatkozása, akinek – tegyük hozzá – kiváló szintetizáló képessége van, vagyis a forrásokból, olvasmányélményeiből kinyert adatok összeillesztésekor (ami minden tudományos munka természetes alapja) maradandó következtetéseket von le. A választott módszer Ditrói Komédiások című emlékiratainak kommentálása. Az előszóban esszéként meghatározott fejezetek Ditrói szó szerinti mondataival kezdődnek, ezt követi a történeti narratíva kibontása: Ditrói színészi, rendezői, kolozsvári és vígszínházi igazgatóságának évei. A vígszínházi stílusról, ennek kialakulásában Ditrói szerepéről különálló izgalmas fejezet szól. A fő irány a színházi alkotó tevékenységének időbeli rekonstruálása, az adódó cselekvések, korszakok, helyzetek aprólékos elemzése (mint például színházi miliők, rendezések leírása), a magánéleti vonatkozást sem figyelmen kívül hagyva, ám tisztességes távolságtartással (házasság, időskori elszegényedés).

A méreteiben is kiválóan eltalált könyv rendkívül gazdagon illusztrált. A borítóképen Ditrói karosszékben ülő, jó svádájú, vonzó fiatalkori alakja. Belül két fotóblokk műnyomó papíron (az OSZMI képanyaga) teszi a vizuális élményanyagot teljessé. A könyv egyik lehetséges célja, a feledés ellen való küzdelem így többszörösen megvalósul: retinánkba ég a fiatalon nagyon is szép, idősen szikár, méltóságteljes férfialak.

A könyvbemutatónak impozáns helyszín, a Vígszínház adott otthont alagsori büféjében (a szerző beszélgetőtársa László Ferenc színházi újságíró volt), nyilván nem véletlenül, hiszen egy vígszínházi színész írta meg színháza alapító igazgatójának történetét – az időbeli távlat cirka 100 év. Témavezetőjének pedig mesterét, korábbi igazgatóját (ma a színház főrendezője), Marton Lászlót kérte fel. Szerencsés egybeesés és körültekintő szervezőmunka eredménye, hogy egy héttel később Marton László önéletrajzi, Orosz Ildikó társszerzővel írt könyvének bemutatója (Park Könyvkiadó: Összpróba) ugyanezen a helyszínen volt, s Marton Lászlóval Fesztbaum Béla beszélgetett, a hagyományaira büszke Vígszínház méltó reprezentációjaként. 

Lengyel György: Kortársuk voltam

Szubjektív tankönyv – talán így lehetne meghatározni Lengyel György könyvének műfaját. A szerző második corvinás kötete (a színházi diktatúrákkal foglalkozó, szerkesztőként jegyzett munkáján kívül), ez esetben az OSZMI-val közösen kiadott mű objektív tényadatokkal támasztja alá emlékeit, aminek látható bizonyítéka a bőséges jegyzetapparátus. Az előző könyv (Színházi emberek) is tartalmaz szubjektív fejezeteket a történetiek-elméletiek mellett, sőt, a két kötet között van néhány konkrét átfedés, de ezek mindig kiegészítőként, megvilágító erővel hatnak egy másik esemény, egy másik jelenség leírásához. Így a két kötet együtt és külön-külön is nagyon izgalmas olvasmány.

A szerző most nem mestereire, hanem pályatársaira koncentrál, rendezőket, színészeket és drámaírókat idéz meg. Minden fejezetben tényekből indul ki, és egyszerű, közérthető nyelven mondja, meséli el a hozzájuk fűződő benyomásait, melyek nagy műveltségű tanárember magyarázatai is egyben. A könyvben szereplő személyek kilétét a sors hozta: kikkel találkozott rendezői pályája során Lengyel György, és kik váltak számára fontossá.

A felütés a szerzőre mesterként közvetlen vagy közvetett hatást gyakorló két Nemzeti színházi igazgató, Hevesi Sándor és Németh Antal párhuzamos életrajza. Érezhetően különösen fontos ez Lengyel György számára, miként a rá írásaival hatást gyakorló Bárdos Artúr alakjának néhány oldalas felvillantása is. A kötet színházi szakkönyvjellegét egy színháztörténész számára különösen azok a fejezetek adják, melyek a hatvanas-hetvenes évek, az ún. három Nemzeti Színház korszakának rendezőiről szólnak: Horvai Istvánról, Vámos Lászlóról, Gellért Endréről, Pártos Gézáról és – a könyvbemutatón derült ki – a külön fejezetet magánjellegű okokból szándékosan nem kapó, de a jegyzetekben legtöbbet szereplő Major Tamásról és Ádám Ottóról. Pótolhatatlan darabja így e korszak – szerencsére szaporodó – leírásainak e kötet.

A portrék közül a szikrázóan tehetséges színésznő, Somogyi Erzsi és a jó lelkű rendező, Pártos Géza megelevenítése a legmegkapóbb, egy-egy személyes megjegyzés, emlék felidézése: előbb egy külföldi találkozás, majd a színésznőtől kapott saját készítésű, színházat ábrázoló festett üveg, melyről a könyvben fénykép is látható. (A kötet fekete-fehér képekkel, főleg portrékkal illusztrálva segíti az olvasottak rögzítését.) Kis színes a többi írás is: a Makai Péter rendező, díszlet- és jelmeztervező, a színész Tolnay Klári és Márkus László, az író Németh László és Hubay Miklós személyiségét felvillantó írások. A könyvbemutatón is megszólaló író-baráthoz, Szakonyi Károlyhoz címzett lírai hangvételű fiktív levéllel zárja le művét a szerző, keretet adva ezzel a kötetnek, amely műfaji kísérlettel is kezdődik.

A könyvbemutató helyszíne a Petőfi Irodalmi Múzeum vörös bársonyos terme volt, a beszélgetőtárs Török Tamara, akinek a szerző drámatörténetet tanított. Tanár és egykori diákjának pezsgő beszélgetése szinte színháztörténet órává alakult: ritka, vágyott alkalom, nagy műveltség és személyes tapasztalatok megosztásának vált részesévé a hallgatóság. A szerzői én a könyvben végig visszafogott, szemérmes, alanyait jóindulatú burokkal öleli körbe, az összefüggésekre tágabb szemszögből rálátó tanár távolságtartásával. A kíváncsi tanítvány szemfüles kérdésére egy kicsit beleláthattunk a visszafogott tanár boszorkánykonyhájába: a borítón nagyon szeretett debreceni rendezői éveinek A félkegyelmű című előadásából szerepel egy pillanatkép, elismerve ezzel elfogultságát, kétséget nem hagyva afelől, hogy színházzal csak szenvedélyesen lehet foglalkozni. 

Varga Kinga