Shakespeare: Szentivánéji álom

A darabot vígjátékként szokás adni, ami csacsiság: ez a shakespeare-i mű besorolhatatlan, inkább tragikus röntgenkép a szerelem kegyetlenségéről. Mondhatnám, hogy a Rómeó és Júlia cincálása. De erről majd később.

Közelebbről nézve, a dráma szerkezetének több alosztálya van. Először is van egy fő osztat: más van nappal és más van éjszaka – ezért aztán van nappali királyi pár (Herceg és Hippolyta) és éjjeli királyi pár (Oberon és Titánia), a tündér király és tündér királynő. Tőlük elkülönítve vannak a dráma szenvedő-aktív szereplői, a földi halandók: az athéni szerelmesek, köztük Hermia házsártos apja. És végül vannak a mesteremberek, akik kezdettől fogva, végig az öt felvonáson át dolgoznak darabjukon, merthogy színházat csinálnak.

A királykettőzés nem csak keretjáték. Az éjszakának más törvényei vannak, mint a nappalnak, azaz az éber világnak, habár az éjjeli királykodás elég kegyetlen játékokban zajlik. (Oberon segédjével, Puckkal kavar egy nagyot…)

A darab igazi, vérbő dramaturgiáját azonban a két fiú‒két lány csereberéje tartja (név szerint: Lysander és Hermia, valamint Demetrius és Heléna) – legalábbis a kiinduló helyzetben. Mert ez a felállás szinte az első pillanatban felrobban: Shakespeare olyan kevercset kínál, mint amit a ligetbéli ringlispílen látsz: a lovasok vágtatnak egymás után, de egyik se éri utol a másikat. Legalábbis az első szín után beköszöntő éjszakában, az álomittas szereplők kergetőzésében. Szentiván-éjszaka van – napforduló, télvég-nyárkezdet, ezen az éjszakán törhet ki a lélek (test) szabadsága. 

Mert ebben az Athén melletti erdőben ugyan bármi előfordulhat, tehát a négy fiatal keresztbeszeretkezése is, mégis kesernyésre fordul a szerelmesek egymásra találása. Különben meg folyton alszanak – igaz: éjjel van, valójában azért, hogy Pucknak legyen alkalma varázscseppet cseppenteni a szemükbe. Amit persze tudatosan vagy véletlenül – eltéveszt. (Jan Kott mutatta ki, hogy Puck az ördög valamelyik alakváltása – goblin –, rosszalkodik és jót is csak balhéból kavar: voltaképp az éjszaka, az alvilág gonosz játékmestere.)¹

Tehát a párcsere (mate swapping) a játék tartóeleme. Ami adódik az éjszakából és persze Oberon és Puck manipulációiból – valamint tévedéseiből. A darab szerintem csak látszatra vígjáték, mert e cseréknek mindig van szenvedő alanya, akit elhagynak, vagy akit nem szeret senki, meg aki pofára esik. És az a szerelem, amit itt játszanak – inkább fáj, mint hogy a lázadás vagy az öröm forrása lenne.

De lássuk a cseréket. Induló helyzet: Lysander szerelmes Hermiába (a lány apja ellenzi e házasságot, de ők boldogok lennének egymással, össze is esküdnek: éjjel, az erdőben majd egymáséi lesznek). A másik fiúnak, Demetriusnak ott lenne Heléna, de ő nem szereti ezt a csajt, mert Hermia után vágyódik, aki ugye foglalt. (El is küldi Helénát – ráadásul pokróc gorombán –: „menj te szerecseny, cirmos tatár” (Nádasdy Ádám fordításában). De Heléna kitart, csak szomorkodik. Ő az első vesztes. Ez az induló felállás. De Oberon – és makrancos szolgája, Puck – közbe kotnyeleskedik, mindent összekavar. Merthogy Oberon is benne van a szerelmi körforgásban: Titániával összekaptak (látszólag egy „cseregyereken” – az életben nem derül ki, miről is van szó e kódnév alatt… ‒, valójában azon, hogy korábban mind Oberon, mind Titánia másba volt szerelmes – pont azokba, akik az éj múltával házasságra lépnek: Titánia a Hercegbe, Oberon meg a Herceg menyasszonyába, Hippolytába. De ez majd később derül ki. Igazán soha, mert mind Oberon, mind Hippolyta mesebeli figurák, a földi szerelem meg más dimenzió. 

Oberon, hogy nem kaphatja meg a „cseregyereket”, bosszút forral (vígjátéki eszközökkel, egyfelől Titánia ellen, másfelől meg a földi szerelmesekkel akar játszani…). Előbb lássuk az utóbbit. Oberon hívja szolgáját – ha egyáltalán szolga, hiszen ördögfióka, de ekkor még szolgál –, jön is Puck, és Oberon parancsára az éjszaka leple alatt, amikor a fiatalok alszanak, „egy athéni ifjú” szemébe varázsvizet csöppent, ám eltéveszti a házszámot (ketten is athéni ruhát viselnek, nem csoda…), és így Lysander szemét találja el, aki ugye foglalt, hiszen Hermiába szerelmes. Az első, akit fölébredve megpillant, Heléna, akibe a csoda-csepp hatására tüstént beleesik, s jön a kiszeretés. Kezdődik a párcsere – a vesztes most is Heléna, azt hiszi, gúnyolódnak vele – két férfi is üldözi –, miközben valójában nem szereti senki. 

A vesztes (Heléna) – fontos elem a drámában, de a színi tradíció korábbi variánsai ezzel nem igen számoltak, pedig ettől lesz „véres” ez a vígjátéknak eladott darab. Kott nyomán Peter Brook híres, 1970-es rendezése látta meg a tragikus vonásokat a darabban, egyáltalán a szenvedést a szerelemben, azóta fordult a játékrend.

Indul a párcsere – igazi shakespeare-i módon, bicegve, felemásan. Egyébként a köznapi életben is ismert „játék” a párcsere, ma is játsszák, mert voltaképp biztonságos. Két házaspár, akik megbíznak egymásban, egymás között cserélik a feleséget (illetve férjet). Amiben nem csak a vonzalmak játszanak szerepet, hanem a biztonságérzet is. Mert hogy a félrelépő szem előtt van, nem csatangol el világgá, nem akarja felrobbantani a házasságot, úgy négyesben élvezhető (kezelhető) a félrelépés. 

A párcsere egyébként más variánsban is él: barátom nője vonzó, az ő csaja jobb, mint az enyém, titkon sóvárgok rá. Ugyanakkor tabu (haver nőjét nem csapom le…), de sok gubanc keletkezett már ezen az ösvényen. Irodalmilag már Goethe-nél is probléma (Vonzások és választások c. regényében). Induláskor ugyan biztonságosnak tűnt a dolog, de a regény során többszörös tragédiába fordul a történet. Shakespeare még nem megy ilyen messzire, de látja, hogy a négyes játszma sohasem szimmetrikus, vagyis nem úgy van a leosztás, hogy két nő megkapja áhított – de más kötöttségben élő – pasiját, és fiúk-lányok boldogan élnek, ha csak egy éjszakára is. Nem: a négyesben mindig akad egy vagy két vesztes. A Szentivánéji-ben is ez következik: akárhogy is intézi Oberon, mindig hoppon marad valaki. 

A darab indulásától kezdve Heléna a vesztes. Ám átmenetileg Hermia is szenved, mert ugye Lysander, Puck trükkje révén kiszeret belőle. De ennek az „egyszer fenn, másszor lenn” szituációnak a megítéléséhez figyelembe kell vennünk a keretjátékot: más a nappal és más az éjszaka törvénye. Éjjel titkos álmainkat követjük. Feltételezésem szerint, amit Pukk – a kis démon – művel a varázs-cseppekkel, az voltaképp a szereplők tudattalanjának kivetítése: el tudom képzelni, hogy Lysandernek, bár szereti Hermiát, titokban, tudat alatt Heléna tetszik, és amint beköszönt a varázslatos éjszaka, próbálkozik. Mert ezen a kivételes éjszakán össze-vissza is lehet szeretkezni, reggelre amúgy is elmúlik a mámor, a józan ész visszaveszi hatalmát.

De azért vegyük tudomásul, hogy ebben az éjszakai, szabadon engedett álom-kergetőzésben a négy szerelmes közül egy sem kapja meg – még a vágy szintjén sem – álombeli választottját. Helenát látjuk magányosan, a többiek pedig kergetik ugyan álom-asszonyukat, illetve a nők vágyódnak az őket elhagyók után, de egyikük vágyálmának sincs beteljesülése. Pláne nincs szeretkezés álmaik választottjával. Szentivánéj, a Nagy Ígéret csak álom marad, beteljesülés nem adatik meg. Igaz, hogy másnap reggel a Herceg az ifjakat össze-vissza gubancolódva találja – de nem a beteljesülés miatt fonódnak egymásba. Nem ez lett ígérve: Shakespeare sztaniolba csomagolva kegyetlen sztorit kínál, ha belegondolunk: még az álmok sem szolgálnak egérúttal az élet csapdáiból. A másnap egyetlen megoldása: alkalmazkodás a közhelyekhez. Az is valami.

A nagyok párharca

Az igazán izgalmas sztori Oberon és Titánia (a tündérkirály és tündérkirálynő) párbaja. Nem tudom megfejteni a „cseregyereket”, veszekedésük tárgyát. A gyerek története valahová Indiába nyúlik vissza, Shakespeare nem bontja tovább a szálat. De ez csak felszínes civódás. Az igazi drámai probléma: Titánia figurája. Azt tudjuk, hogy harcos tündér, sőt azt is, hogy viharos szerelmi élete során a Hercegnek is szeretője volt – autonóm nő, nem akárki. Oberon ezért is „bünteti”: egy szamárba kell beleszeretnie, amiről tudjuk, hogy a szexuális potencia szimbóluma, ennek az állatnak van a legnagyobb pénisze. Titánia talán fehérmájú, azaz telhetetlen? Vagy Oberon nem bírja a tempót? Miért jön ez a látszatra vicces, valójában bealázó epizód Titánia életében? Kiderülhet, hogy nem is a gyereken veszekednek, hanem Oberon saját gyengeségéért áll bosszút az asszonyon ezzel a groteszk-kegyetlen animális trükkel. Az éjszaka királyának előtörténete, hogy Hippolytához is bekéredzkedett, az amazon királynőhöz – a darabban ez csak egy utalás, de el tudom képzelni, hogy pórul járt a harcos csajnál. 

Persze az is kérdés, hogy a tündér miért hagyja ezt a „tréfát” – egyszerűen elfogadja, eljátszik a szamárfejűvel. By the way: a figurának csak a feje szamár, teste normál ember – ez is fura (kérdés) a jelenetben. Titánia tudat alatt arra vágyik, hogy valaki jól megkefélje, de úgy istenigazából, ahogy egy szex-tündért illik? Hajlok erre a megoldásra. Igaz, hogy az éjszaka királya ezt büntetésnek szánja, ám Shakespeare kezén kiderül, hogy asszonya pont erre vágyott. Nem oly nagy bűn, ha valaki szeret szexelni. Gondoljuk csak meg, a Titániát szolgáló tündérek nevei mind erotikus ajzószerek (legalábbis Jan Kott így fejtette vissza e virágneveket). Vagyis Titánia mint nő erre született, ezt akarja élni és ezt nem kapta meg: hiába szorgoskodnak szolgálói afrodiziákummal. De aztán jön a hiperpénisz… –  igaz, csak one night stand erejéig. 

De lássuk a másik oldalt: Oberon az éjszaka ura, tündérkirály. Van ügyes ördögfióka szolgája is (Puck), de mindketten kétbalkezesek. Puck elrontja a szemcsepegtetést. Sőt még az is lehet, hogy a szamárfej is az ő szemét találmánya, vagyis Shakespeare-nél Oberon – akiről tudjuk, hogy korábban fél Indiát megfektette – most már nincs a topon, lehet, hogy potenciájával is bajok vannak (l. Titánia tán ezért is fogadja szerelmébe a szamarat…) 

Mindez csak az éjszaka leple alatt képzelhető, vagyis csak sejthető, a darabban ez nincs kimondva. Shakespeare nem vádol senkit, direktben senkit sem jellemez, csak nyomait látjuk Oberon gyenge pontjainak, amit ha tovább gondolunk, kisül, hogy az éjszaka királya valójában egy vizesnyolcas. Persze Titánia se különb, ő meg a Herceg szeretője volt, most meg – tündéreivel – dühöng és élvezi a nagy szex-kalandját. 

Színpadilag tekintve még izgalmasabb a dolog. A hazai játékhagyomány élt is a két király‒két királynő szerepeinek összevonásával. Mármint hogy a Herceg és Oberon szerepét ugyanaz a színész játssza, s Titánia és Hippolyta szerepét is egyetlen színésznőre osztották. Ami újabb dimenziót nyit a Szentivánéj rejtelmeibe. A normális herceg éjszaka kétbalkezes flótás, a szolid királynő pedig tele van erotikus frusztrációval. Életünk tudatos hányadát tudattalan énünk gyengeségei kísérik, és lehet azon gondolkozni, melyiké a vezető szerep. 

Mindezen túl kettejük csatája hatalmi harc: Shakespeare látja, hogy minden szerelem aszimmetrikus: az egyik fél mindig feljebb van a hatalmi létrán, a másik alávetett szerepet kap, igaz, akit elnyomnak, kerülő úton ki tudja játszani alacsonyabb státusát. Így van ez Titánia esetében is, csak ez a harc nem bontakozik ki: Titánia nem „lő vissza”. De ez a hatalmi egyenlőtlenség is csak az éjszaka „igazsága”, nappal mindenki formálisan tökéletes…

A mesteremberek: a slusszpoén

Mi a túrót keresnek ebben a többszintű játszmában a mesteremberek? A darab elejétől készülődnek és a végén előadják kis színjátékukat. Merthogy Athén hercege, Théseus és Hippolyta esküvője közeledik. Amit a mesteremberek eljátszanak, az számomra a Rómeó és Júlia paródiája, vagy mintha a „nagy” szerelmi tragédia farce-a lenne. Gondoljunk bele: a mesterek sztorija („ehetőre”csupaszított görög mítosz) két szerelmesről szól. Egyiket, a szépséges Thisbét épp a randevú helyén, megtámadja egy oroszlán, de a lány megmenekül, csak véres fátyla marad a helyszínen. Jön Pyramus, aki a véres kendő láttán azt hiszi, szerelme meghalt, és öngyilkos lesz. Csakhogy Thisbe visszajön és sír a hulla felett, majd bánatában szíven szúrja magát. Mindez szinte egy az egyben a Rómeó cselekményének váza. Titkon gyanítom, hogy Shakespeare Southampton gróf udvarában – e főúri, cinikus, de művelt és filozofikus környezetben – a Rómeó végjátékát (az öngyilkolászást) kicsit avíttnak (hogy ne mondjam: nyálasnak) látta már, és a „melósok” segítségével fejre állította, jól kifordítva a történet szentimentális atmoszféráját.

A két darab ugyanis nagyjából egy időben, 1595 körül született, előbb a Rómeó, majd ez az éjszakás őrület. Ezért gondolom, hogy a Szentivánéjit Rómeó farce-ként felfogni elfogadható hipotézis. Mert legyen bár blaszfémia, de míg a Rómeó első része mestermű, a második – ahol egymás után öngyilkosok lesznek a szerelmesek – gyenge, szívhasogató limonádé. Így aztán a mesteremberek színháza nagy önkritika és egyben abszurd komédia. Egyszerűen szájukba van adva Shakespeare véleménye. Mert különben honnan ismernék az ácsok a görög mitológiát, honnan tudják, hogyan kell színházat játszani, szerepet osztani, miért figyelnek – groteszk óvatoskodással – a közönség nő tagjaira? – csupa kérdőjel.

De mit keres a mesteremberek dilettáns „színháza” a sok szerelmi történet keretében? Mert ugye ott van Oberon és Titánia viszonya, ott van a négy szerelmes kergetőzése, és mint említém, a Herceg is sáros korábbi flörtjeivel, vagyis ő is benne van (volt) a szerelem bonyodalmaiban. Ezt akarja lezárni az esküvő, ami meg is történik „közjegyzői” unalommal a darab végén. Szóval, kérdem még egyszer: mi a funkciója a mesteremberek által játszott paródiának? Aminek – valljuk meg – semmi köze a fent zajló történetekhez, azon túl, hogy a házasságkötés ünnepélyességét akarják vele emelni. A kérdés azért lényeges, mert a mesteremberek színháza (play in play – groteszkben) – az egész darab poénja.

Választ keresve erős a gyanúm, hogy a mesterek darabja Shakespeare kezén arra kell, hogy leértékelje a szerelmi játékokat, illetve azok fennköltségét: ki-ki túl nagy jelentőséget tulajdonít nekik, pedig bármely szintű szenvedélyt nézzünk, az egész egy nagy marhaság – mondanám durván, shakespeare-i brutalitással. Ők bemutatják, hogy mindaz, amiért a darab során oly nagy hűhót csapnak, voltaképp egy dilettáns komédiában is elfér. Olyan ez, mintha a darab a „felső világban” történő szerelmeket lenullázná: minden azért látszik tragikusnak, mert a benne lévők – fejben-szívben – túlpörgetik szenvedélyeiket. Főleg Lysander és Hermia esetében látszik ez a túlpörgés. De képszerű-dramaturgiai szinten az éj királynője, Titánia sorsában is brutálisan leértékelődik a szerelem a szexualitás állati szintjére, pedig élvezője-szenvedője. A szerelem a „felső világ” luxusa. Aminek brutalitását még Titánia is élvezi.

Élvezi? Igen, ez külön kérdés, hogy akármilyen szemcsepp (kábszer) révén, de Titánia mégis csak élvezi a szamár-szerelmet, a vad szexualitást, és ez lesz az a szint, ahonnan a többiek kifinomult szenvedését megítéljük. És ha még ez sem elég, akkor jönnek a mesteremberek és még durvább egyszerűsítéssel mutatják be, hogy „na, látjátok, ettől vagytok úgy kiborulva, mikor beleszerelmesedtek abba, aki nem szeret titeket.” (Ráadásul a korabeli közönség is kap egy pofont: a mesterek olyan primitívnek nézik a publikumot, hogy mindent szájba rágnak, nehogy a hölgyek-urak elájuljanak a „véres” kifejlett láttán.)

Komikumtól mentes szerelmi viszonyt csak a Herceg esetében sejthetünk, de ő és jövendő asszonya nem kerül látható lelki-testi kapcsolatba: csak a készülődés emeli az ő viszonyukat minden groteszk sejtetés fölé. A többiek majd mindegyike – tán Helénát kivéve – bekerül a leértékelt áruk halmazába. Ilyen a szerelem, meg vagytok vakulva, de a Szentivánéji kavarodás legalább megmutatja szenvedélyetek igazi arcát: nem azt kapjátok, akit szeretni véltek – másért ácsingóztok, de az elérhetetlen, a fennkölt érzelmek mögött/alatt pedig ott van az „állati” szexualitás (szamár), a dolog ilyen egyszerű. Ha innen nézem, úgy Oberon és Puck kettőse nem is ügyetlenkedők bohózata. Elképzelhető, hogy itt Puck a játékmester, ő az, aki leleplezi a Nagy Káprázatot. 

Most térjünk vissza a keretjátékra – a „két király‒két királynő” szerepeltetésére. Ha innen nézzük a szerepkettőzést – hogy ti. ugyanaz játssza a két királyt és ugyanaz a két királynőt –, akkor még izgalmasabb csavar rejlik a darabban. Kiderül, hogy a Herceg azért olyan méltóságteljesen, komolyan készül a házasságkötésre, mert egyfelől felejteni kívánja korábbi kalandjait, másfelől meg éjszaka – Oberonként – kiélheti minden maradék szex-mániáját, játszhat beosztottjaival, kukkolhat, vezényelheti Puckot, és részese lehet (ahogy korábban) némi erotikus kalandnak is. 

Szentivánéj: mindenki mindenkivel, aztán felejtsd el, álom volt, vágyálom, amit titkolni illik. Jön a reggel, és visszaáll a normális – unalmas – köznapi élet: ki-ki megkapja jogilag tiszta – lelkileg sanyarú – kedvesét. 

Az éjszaka igazsága 

A nappal a látszat és hazugság birodalma, az éjszaka az eltitkolt valóság. Ami éjszaka történik, az a szereplők igazi énje, elfojtott vágyainak kiélése, gonoszság és szerelem tombolása. Mindaz, ami nappal tabu. A nappal a hivatalos rend ideje. Üres: lásd a Herceg és menyasszonya, Hippolyta díszmenetét, ahogy készülnek az esküvőre: hót unalom, ezért is kell a darabot a kézművesek bolondos színdarabbetétjével zárni. E slusszpoén nélkül nem él a játék.

A valóság csak sötétben merészkedik elő, illetve csak akkor látható – ez shakespeare-i felfedezés. Mert a köztudatban az éjszaka leple alatt lopók-csenők-gyilkosok lappanganak – itt meg pont fordítva van: éjszaka tör ki minden szereplőből az addig elfojtott kiteljesedés. (Viszont érdekes, hogy a mesteremberekre ez a kettősség nem vonatkozik. Mennél feljebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a különbség éj és nappal – igaz és hazug viselkedés között.) 

Az éjszaka az ösztönöké, a titkolt vágyak természetesen táncolhatnak elő – Titániának nem a cseregyerek a fontos, hanem az erotikus deficit, az, amit nem élhetett/élhet ki nappal, mert Oberontól nem kapja meg, és a szamár, ami álmában meglátogatja, őszinte – és csak a színház iránt vakok számára nevetséges – vágybeteljesülés. Oberon meg már kitombolta magát a darab előtt, most a hatalomba szerelmes – most őszintén, az jobb? Akkor már inkább egy nagy szeretkezéssel legyek boldog, mint parancsolgatással…

Az éjszaka nemcsak a lidérc, meg a gyilkolászás napszaka – az éjszaka dunyha, aminek cihájába vannak elrejtve lelkünk legféltettebb titkai. Az persze civilizatorikus kérdés, hogy miért csak sötétben nyílik meg a lélek, olyannyira, hogy még tulajdonosa is csak éjjel szembesül vele, ha egyáltalán (l. álomfejtés). A civilizáció kényszerít mindenféle formális álcára, „fedőformára” – hazugságra –, amit természetesnek veszünk, s nemcsak elfogadjuk, de gyakoroljuk is, mert mindenki így csinálja – ilyen a nappal törvénye. A civilizáció nem tud teljesen behatolni az éjszakába, ez a tudatalatti szerencséje. Olyan szerencse, amit még Freud se tudott elrontani. Shakespeare viszont ismerte a titkos álmok valóságteremtő erejét (és egyben az álmok gyilkos energiáját is, lásd, ahogy a „nem szeretem” lánnyal bánnak.) A reggel a visszarendeződés komédiája – valójában tragikomédia, mert oly jó lenne ott maradni, ahová jutottak (kivéve a csajt, akit senki se szeret…). Az álomlét tényleg olyan, mint a koksz, nehéz a mámorból ébredni, civilizáltan (hazug módon természetesen) viselkedni…

Mindebből mégsem az következik, hogy milyen jó és boldog az éjszakai lét. A négy szerelmes mindegyike szenved valamitől – persze Puck bakafántoskodása miatt. Ha jól megnézzük, Puck cseppjei révén – miközben boldogító álmaikat követik – mind a négyen szerencsétlenkednek, rájönnek, hogy azt szeretik, akit nappal nem szabad (nem azt választották); viszont akit így, éjszaka kapnak, az valamiért nem megvalósítható: az álom akkor is egyetlen ember tulajdona, ha négyen álmodnak valamit. Merthogy minden ember álma más, nappal közös világban vagyunk, álmaink választanak szét. Hérakleitosz: „Az ébren lévőknek egy és közös a világuk, az alvóknak pedig mindegyike külön világba lép.” A négy szerelmes az éjszaka mámorában nem a boldogságot találja meg, hanem a csalódást, visszautasítást, magányt. 

*

Shakespeare a nappal és az éjszaka különbségének mitikus törvényével játszik. Ez az a törvény, amit még Freud se tudott végig felfejteni: igaz ugyan – mondja –, hogy az álmok a titkos (elfojtott) vágyak kifejezései, de azt már nem tudta, hogy az egyik ember álma a másik valóságába ütközik, megvalósíthatatlan, pórul jár az álom/valóság határmezsgyéjén. Mert az álmokban mindenki külön világban él. Ez a shakespeare-i éjszaka legmélyebb tanulsága: az álom, mint a kokain, boldogságot ígér és boldogtalanságot hoz, amint a másikba (álmai valós alanyába) ütközik vele az álmodó.

Almási Miklós

Jegyzet

¹ Jan Kott: Kortársunk Shakespeare. Bp. 1970.