2 az 1-ben
Adódik a fenti jó kis közhely, amikor Bartis Attila: Rendezés című darabjának1 pécsi előadásáról készülök írni 2017 novemberének elején, Pécsett (s december közepén, a kontextus bevonásának felfüggesztésével zárom a környezetre nyitott, azzal permanens kölcsönhatásban álló szöveget). Különös jelentősége van a jelzett körülményeknek, a helynek és az időnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását most a Pécsi Harmadik Színház látta vendégül Határtalan város – Határtalan színház elnevezésű programsorozatában, ahova 12 társulat 36 produkcióját hívták már meg. A mű rendezője is Bartis Attila – ez az első rendezése. Egy éve fut az előadás, megjárt azóta néhány magyarországi fesztivált is sikerrel – én viszont akkor lemaradtam róla; a nagy érdeklődés miatt talán csak erre nem kaptam jegyet a debreceni Deszkán. A (működési feltételeit tekintve) nemrég veszélybe került progresszív pécsi színház ízlését, szimatát dicséri, hogy elhívta hozzánk, s ide kerülve most Pécsett, az elmúlt ősz magyarországi eseményei nyomán egészen más akusztikája lett az előadásnak. Kevésbé érvényesült az ügynökvonal a mű végén – azóta is azon töprengek: ha nem pattan ki a színházi zaklatási ügy, vajon jobban hat-e ez a fordulat. Ugyan máig nem rendeződött el társadalmainkban, a romániaiban és a magyarországiban sem az „ügynökkérdés”, nem kerültek nyilvánosságra hivatalos formában ügynöklisták, s így elmaradt a szembenézés, tisztázás, kibeszélés a társadalmi közbeszédben – az irodalomban, színházban azonban artikulálódik a probléma. A művészeti szcénákon gyakran, nagyon gyakran terítékre kerül, így már alig éri el az ingerküszöböt. Erről szólt az utóbbi években Forgách András Élő kötet nem marad című regénye, az idei Deszka fesztiválon Ménes Attila Bihari című darabja Tar Sándorról a Katonából, de Bartis új regényében, A végében is központi szerepet kap, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem, nem beszélve a paradigmaalkotó Javított kiadásról Esterházytól.
Egy másik, néhány hónapja még lappangó, de a levegőben lévő téma azonban olyan fénytörésbe vonta az ábrázoltakat, olyan plusz jelentéstartalmat adott nekik, hogy szinte tapintani lehetett a feszültséget a nézőtéren. Minden ebbe a vonulatba tartozó mozdulat, motívum erősebben érvényesült, s az eköré épülő cselekmény teszi ki így az előadás jelentésmezejének tetemes részét. A magát eleinte mindenhatónak mutató, a szentnek tételezett cél érdekében szadomazochisztikusan is bármit bevető rendező agresszív, gunyoros, cinikus módon bánik színészeivel, munkatársaival.
P. Béres Ildikó és Kiss Bora (fotó: Rab Zoltán)
Közbevetés
Homályos képzet, a színház misztikus, belterjes, érthetetlen világának titka a kívülállók körében, hogy miképpen is készül egy előadás. Néminemű közmegegyezés övezi, hogy sajátos törvények vonatkoznak arra a folyamatra, aminek során a színész helyzetbe: az előadásnak megfelelő, elvárt testi-lelki állapotba kerül. Eszerint a próbafolyamat alatt elhangzó verbális agresszió, beszólás a motiválás része, s a függöny legördültével hatályát veszti, mert nem a személynek, hanem a színésznek-szerepnek szól. Mindez ugyanis a végeredmény, a kiváló színházi produkció létrejötte érdekében történik. Azok a folyamatok pedig, amelyek eközben zajlanak, nem tartoznak a nézőre, a külvilágra, csakis a színház belvilágának részei, nincs közünk hozzájuk. Hadd szeressenek egy kicsit egymásba (ezt szűri le a laikus abból, ami kiszivárog), ha ez a szerepük, úgyis csak az előadás alatt érvényesek ezek az érzelmek, s ha a színész lelki mélységeinek felkorbácsolása a cél, hogy eszközként használhassa a magában meglévő, az oda temetett tartalmat, akkor hozza ezt fel belőle a rendező a megfelelően hatékony módon. Neki meg ez a dolga; erre szerződtek. Erre hivatkozik KMG is, az utóbbi hónapok egyik botrányhőse: a korlátlan és mélységes alkotói szabadság jegyében tette, amit tett, nyilatkozza szerencsétlenül.2
Ugyanakkor a színész és a színházi alkotó védelemre is szorul. Önmagával: testével, személyiségével dolgozik, s a provokáció, az agresszió, a megalázás kontraproduktív lehet művészileg is, mert lebénítja, blokkolja. Nem beszélve emberi integritásának, intimitásának határsérüléseiről. A színházpszichológia és -pedagógia járhatná körül ezt a kényes területet.
Azt az elméleti kérdést is tisztázhatná, s hozadékát kötelessége lenne kommunikálni a társadalommal, hogy valóban gyengíti-e a kreativitást a pszichológiai tanácsadás azzal, hogy a kibeszéléssel, feloldással csökkenti a kreatív feszültséget. „A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) egyes hallgatóiban és hozzájuk kapcsolódóan néhány szülőben felmerült az igény arra, hogy az SZFE hallgatói számára az egyetem biztosítson pszichológiai támogatást. Ezzel a szándékkal alulról szerveződve egy szülő megkereste az ELTE-n működő tanácsadó team vezetőjét informálisan, de az SZFE részéről hivatalos megkeresés nem érkezett – a szülő elmondása szerint ebben közrejátszhat a fent említett szemlélet az SZFE meghatározó szakmai és szervezeti vezetői részéről, hogy a traumatizáció és a szenvedés segíti, míg a pszichológiai feldolgozás gyengíti a művészi teljesítményt.” (Ez hangzott el 2017. november 8-án Pécsett az ELTE-s pszichológiai tanácsadó team képviselője részéről a II. Pszieszta Light rendezvényén, írásban a fenti módon pontosította Karner Orsolya. Megkértem most a Színművészeti Egyetem egy vezető oktatóját arra, hogy reagáljon az említett vélekedésre, aki megígérte, hogy később, hosszabb, publikus beszélgetésben fejti majd ki álláspontjukat az érintett komplex problémáról.)
Az egy hónappal a pszichológus team nem hivatalos megkeresése után felszínre került szexuális zaklatási ügyek kapcsán az SZFE vezetősége már közleményt ad ki anonim, feltáró forró vonal létesítéséről, ahol a hatalommal történt visszaélés eseteit be lehet jelenteni,3 a HÖK pszichológus szerződtetéséről is, ám ennek előkészítése tudomásom szerint azóta is tart. Az október 24-én megjelent cikk címében ezért megtévesztő a jelenidő, Farkas Csilla újságíró konklúziója: „Iskolapszichológus segíti a színművészetiseket – Zoom.hu”, amit a szerző a feltételes módú (tehát groteszk módon pontosabb) Blikk-cikkből változtatott kijelentő módúra. Sajnos, az utóbbi hír hitelt érdemlő forrása nem található meg a neten.
Korpos András (fotó: Rab Zoltán)
Jó lenne azt is világossá tenni, hogy megengedhető és termékeny oktatói módszer-e a hallgatók verbális alázása a képzés során. Torz személyiség műve, avagy tudatos metódus, stratégia az, ha a tanár csakis kritizál, negatívan minősít, hogy felajzza a diákot koncepciója minden áron, minden körülmények közt való megvédésére? Lehet-e kreativitást előhívni rettegésben tartással, az önbizalom, az önbecsülés letörésével – s azzal, ha egymás szavába vágásra, önnön elképzelésük korlátlan, gátlástalan képviseletére biztatják tanítványaikat? Hatékony-e a lelki terror? Hasonló kérdéseket vet fel a Színház című folyóirat decemberi száma. Írnak a színházi előadás készítését a laikus világban kultikus folyamatnak tartó vélekedésről, a sanyargatás mítoszáról (Réz Anna, 3. o.), ami relativizálja az emberi együttélés normáit, s megágyaz a hatalommal való visszaélésnek a sportban is: hogy bizonyos csúcsteljesítmények csak szenvedéssel, az eredmény pedig fájdalommal érhető el. Káros, mondja Varga Anikó, hogy a szakma járulékának fogja fel a közvélekedés mindazt, ami a színház világában, a misztikus, homályos, a közember számára tiltott határterületeken zaklik, ahol a bohémek tanyáznak időtlenül (5. o.), ez összefügg a zsenikultusszal, a szerzőiség kérdésével (Réz Anna, 5. o.). Janisch Attila szemléletes példát hoz a produktum létrejöttét célzó, a Törőcsik Mari filmbeli sírását elősegítő rendezői traumatizálásról, amely a személyt érintette, hogy a benne működő színész az adott helyen és pillanatban könnyekre fakadjon, ám a helyzetet Fábri Zoltán azonnal fel is oldotta – hangsúlyozza Janisch. Ezt az akciót a színész ugyancsak segítségnyújtásként értelmezte. (3. o.) Töprengenek a határok hollétéről, megszabásuk szükségességéről, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen létrehozott szabályozásról: az Etikai Kódexről, amelyet s melynek tanulságait Csanádi Judit rektor szívesen rendelkezésére bocsátaná a társművészeti egyetemek vezetőinek. Szeretné bevonni őket a diskurzusba arról, hogyan jutottak el a zaklatás témakörétől az emberi méltóság fogalmáig, s miként működik náluk az anonim bejelentés rendszere a tanszékeken kinevezett mentortanárok segítségével. Ezt a folyamatot csak saját közösséggel lehet végigjárni (3–4. o.). Varga Anikó és Réz Anna a spontaneitás korlátok közé szorításának, feláldozásának kérdéséről, szükségességéről és korlátozó voltáról beszél a színész kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében. Tudnak a szabályozással szemben meglévő félelemről, amely elvesz valamit az alkotófolyamatot tápláló kreativitásból, s mintegy közös gondolkodásra, a nehéz és fontos téma társadalmi és területenkénti körüljárására hívnak (5. o.).4 A testi integritás védelmének szükségességéről értekezik a következő anyag, Simon-Hatala Boglárka rendkívül igényes és informatív szövege a táncművészeti szakma területéről. A koreográfus tradicionális teljhatalma és e művészeti ág „partnering”-jellege, alapvetően testi dimenziója miatt különösen kritikusan, élesen s egyben megfoghatatlanul vetődnek fel e kérdések itt.5 A táncművészek korai szocializációjáról, a területen érvényesülő lelkialkatokról, a külső világtól való izolációról és (össze)függésrendszerekről a kívülálló is sokat megtudhatott a közelmúltban Bodor Johanna önéletrajzi regényéből és Székely Kriszta interjúiból, teszem hozzá már én.
A marosvásárhelyi Rendezés című előadás „darab a darabban” szerkezetre épül. A rendező, aki tanár is, nem kíméli színészeit és magát sem. Élve boncolja saját személyiségét, ahogy a többiekét is. A belső darab drámai szituációja szerint ő, a saját nevén szereplő rendezőfigura (nevezzük János B-nek), aki sokban hasonlít rá, János A-ra, meghal. A valós rendező (János A) a társulattal saját fikcionalizált, önéletrajzi ihletésű történeteit játszatja el, amiket ő maga, a valós rendező (János A) írt a János nevű rendezőről, annak feleségéről, apósáról, barátjáról és nevelt lányáról, némileg elmozdítva a biográfiai tényeket (legalábbis lánya nincs az életben, amint az kiderül az egyik külső jelenetben). Az alakok és a színészek élete s a darab hatnak egymásra. A rendező provokációi nyomán megképződő düh, a mélyre vágó feladat megoldása, a kiszolgáltatottságból feltörő felfokozott indulat – szó mi szó – a jelenetek egy részében a legjobbat: valóságos érzelmeket vált ki színészeiből. Sistereg az akciójuk és dikciójuk, amit a rendező elismeréssel honorál, s amíg ez nem jön létre, válogatott eszközökkel bombázza őket, magán-énjüket, ami elkülöníthetetlen színészi énjüktől. Az élet és a darab közti egybeesések azonban lépésről lépésre elgyengítik a rendezőt. Ráomlanak feltáruló viszonyrendszerei, s megzavarodik a fiatal színésznő viszontprovokációjától. Létrejön a keveredés a valósággal (a darab eljátszik a „szubjektív” és „objektív” valóság kettősével is), ami visszahat a rendezőre. A fiatal színésznő nemcsak az egyik, a szerepét magától túlontúl eltartó színészt provokálja a rendező utasítása alapján, erősen szájon csókolva egy jelenetben (ami nem szerepelt a forgatókönyvben), hanem a szünetben magát a rendezőt is. Kikezd tehát az utóbbival, s ettől kezdve dőlnek ki a csontvázak a rendező mentális szekrényéből. Immár képtelen uralni az eseményeket, megszabni irányukat. Sodródik, nem tud ellenállni a lány vágyának, amit ő keltett benne viselkedésével, többek között a csókra kihegyezett provokatív feladattal. Zaklatottan vallja be az előadásban János a feleségét játszó középkorú színésznőnek, egykori szeretőjének, hogy attól fél, impotens mindenkivel, aki nem a felesége. Volt szeretője ekkor a felébresztett vonzalom vállalására és megélésére buzdítja. A szenvedély valóban összerántja a férfit a fiatal színésznővel. A félig naturális, falnak dőlve megtörténő szexjelenet készteti gyaníthatóan a nőt szerelemvallásra, a férfit hárításra.6 A színfalaknak dőlve megtörtént aktus következménye a rendezetlen külső állapot, a szétszórtság lesz: a testhelyzet, ruházat, környezet mind kaotikussá válik, amihez társul még a végére az ügynökmúlt leleplezése is. A János A-ra valló, általa írt papírlapok, ügynökjelentéseinek előkerülése buktatja le a rendezőt, aki nem képes saját múltjának ezt a meghatározó vonulatát integrálni a színdarabba. Az egyik legkiszolgáltatottabb színész, az apósát, az ügyész Sándort alakító Palika kéri meg erre. Őt gyanúsította meg korábban a rendező azzal, hogy nem tudja a szöveget. Amikor Palika sikerrel erőt vesz afeletti szégyenén, hogy kétségbevonták alakítását, eszköztárát, amivel tudatosan alkotta lassúbeszédűre a figurát, demonstrálja: ha kell, gyorsan is el tudja mondani a szerepet. Ez egyike azoknak a ritka színészi győzelmeknek, amikor az alárendelt – ez esetben a színész – bebizonyítja saját verziója, szerepértelmezése létjogosultságát. Ő az, aki végül magánakciójával végleg legyőzi a rendezőt. A magánszemély a magánszemélyt, ember az embert, de az ütközet a művészi igazság jegyében is történik. Szerepe helyett Palika/Sándor a rendező egykori ügynöki jelentését olvassa fel neki magának négyszemközt, próbaszituációban. Sándor helyett, annak alakjában, az ő átváltoztatott szerepében mond leleplező ítéletet Jánosról. Immár nem János B-ről, a fiktív alakról, hanem János A-ról, a hús-vér, valóságos személyről. Palika ekkor a színházi fikció átkeretezésével a külső és belső igazságért lép fel: mind az élet-, mind a darabbeli valóság érdekében kéri a kiegészítést. A szerző-rendezővel beleíratná szégyenét, titkát is a darabba, aki (János A) erre való képtelenségét fejezi ki verbálisan, majd tehetetlenségével, összeomlásával.
S el ne feledjem: főpróbahét van, ez a feszültség alapozza meg a történéseket.
Az önéletrajzi-életrajzi elemek, a „valóság” visszahatására változik meg az alá- és fölérendeltségi viszonyrendszer a színpadon és a színfalak mögött. A színház veszélyes üzem, s nemcsak a rendező magánya, permanens döntéskényszere, hanem a palackból általa kiszabadított szellem gyakorol nyomást – rá magára is, és teszi tönkre, végzi ki autoritását. Az előadásvégi elesettség, elkeseredett létállapot emlékeztet az író Nyugalom című, szintén e társulat által játszott művére, ahol a bomlott elméjű anya, a kiszolgáltatott fiú, a szexuális aberrációk és múltbéli titkok döntik romba a fizikai és mentális teret. A Rendezésben a titoknyitogatási akciók, a múlt leleplezése mint hagyományos dramaturgiai kompozíció a „darab a darabban” modellel karöltve úgy működnek, hogy az utóbbi gesztusrend: a játszó megsértése személyes integritásában gerjeszt jelen idő- és térkontinuumunkban erős akusztikát. A mű a színházi-társadalmi hierarchia magasabb hatalmi pozícióiban állók játékterébe enged bepillantást és tesz lehetővé mára olyan áthallásokat, amelyek érvényes, aktuális, téttel bíró eseménnyé avatják a marosvásárhelyiek alkotását. Azt a Rendezést (s itt tapintható ki a színházi előadás eltérő hatása változó társadalmi-kulturális környezetben, téridőben), amit éppen egy éve még teljes joggal tekinthetett Proics Lilla széteső, sokat markoló, de egyik rétegen sem megállapodó rendezésnek. (Van itt családon belüli súlyos ötvenhatos trauma; a leendő após ítéli el évekre majdani vejét, magasrangú diplomata által elkövetett s meg nem torolt erőszakból születő gyermek, a férj legjobb barátja a feleség szeretője, s a rendező volt szerelmével játszatja el jelenlegi feleségének szerepét.) „Mindebből nyugodtan lehetne egy jó előadás, ha egyik vagy másik, netán harmadik problémafelvetése eljutna téthelyzetbe”.7
Befejezés 1:
Felülkerekedik és győzedelmeskedik tehát jelenbeli olvasatomban 2017 végén, Magyarországon a kontextus hatalma, amely itt és most valamiképpen összeérleli az előadást .8
Befejezés 2:
A Színház című folyóirat megidézett és hivatkozott decemberi számában meglepő kérdés a színikritika esetleges zaklató potenciáljának számbavétele. Székely Csaba frappánsan válaszol: „Nem kell bunkónak lenni”, felveti továbbá, hogy nem kellene olyan előadást kiemelt helyzetbe hozni, például fesztiválokra juttatni, amelyet hatalmával durván visszaélő rendező jegyez. „Pedig fogadjunk, hogy lehet ilyen előadást rendezni agresszív dúvadkodás nélkül is.” A legtöbb válaszoló a rossz minták reflektálatlan továbbgörgetését pécézi ki több szinten, a színház feudális, patriarchális, maszkulin struktúrájára asszociál a kérdés nyomán. Sárosdi Lilla válasza a leginkább elgondolkodtató számomra. Elvárja a kritikustól, hogy tudjon például a színpadon megjelenő erőszakig vezető munkafolyamatról, a belső viszonyokról s reagáljon minderre, illetve társadalmi felelősséget viselő értelmiségiként szóvá tegye, számon kérje a színházban és a színioktatásban működő belső viszonyokat. Az itt megfogalmazott igény a bennfentes, jólértesült, a munka fázisaiba, módszereibe és atmoszféréjába belelátó és arról tudósító kritikusi pozícióra összehangzik Székely Csaba fenti véleményével. Problematikussága a távolság, a távolságtartás csökkentésében van, ahonnan a kritikus rálát(hat) a műre. A következő felvetést viszont határozottabban támogatom: „Ösztönözhetnék az intézményeket, ne hárítsák a problémát, szervezzenek beszélgetést, szakmai konferenciát ezen kérdések mentén, írjanak etikai kódexet, jelentessenek meg nyilatkozatokat, beszéljenek többet a munkahelyi kérdésekről, nevelés, rendezés, színészi önvédelem, helyes magatartás stb. stb.” … „A kritikusoknak is nyomást kell helyezni a rendezőkre, tanárokra, igazgatókra, rektorokra a fejlődés érdekében.” 9
A közelítés, a párbeszéd jegyében hívjuk az egyetem képviselőjét nyilvános pécsi beszélgetésünkre, amelynek tanulságairól örömmel számolok be majd ezeken a hasábokon.
V. Gilbert Edit
Jegyzetek
1 Szereplők: János: Korpos András. Olga: P. Béres
Ildikó. Lili: Kádár Noémi. Egy nő: Kiss Bora. Sándor: Kilyén László. Péter: Barha László Zsolt. Kellékes: Galló Ernő. Mentősök: Csíki Szabolcs, Varga Balázs. Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika. Rendezőasszisztens: Kölcze Kata. Ügyelő: Vajda György. Súgó: Ferenczi – Tóth Katalin.
2 „H. G./WMN: Nemrég egy zaklatási botrányba keveredett rendező próbálta magát azzal védeni, hogy ő csak azért üvöltözött a színészekkel, azért vert meg pár embert vállfával, mert azt akarta, hogy jobb legyen az előadás.
G. D.: Vannak rendezők, akik azt gondolják, ‘az a jó, ha a színész fázik, mert akkor remeg a szája. Az a jó, ha nem adjuk ki neki az ebédszünetet, mert akkor ideges lesz’. Nekem erre nincs szükségem. Elég jól fel tudom magam hergelni anélkül is, hogy a rendező alázzon. Nem fogok a próbákon gyomorgörcsben állni, hogy a végén gyomorrákot kapjak. Egy életem van, kiszabott az időm itt a földön, és ebben az időben szeretném magam jól érezni. A Félvilágban elég súlyos jelenetek voltak. Szász Attilának mégsem kellett üvöltöznie senkivel, mégis jó lett a film. Nem aláztak meg, nem vertek meg.” https://wmn.hu/kult/47772-gryllus-dorka-nekunk-fuggetlen-noknek-kell-kinyitni-a-szankat--interju
„… mi színészek nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, és a kiszolgáltatottság azért tud rettentően fájni, mert itt az ember az idegrendszerével, a lelkével dolgozik, az a munkaeszköze.
Azt kell kitárni, kinyitni, ezért a próbafolyamat alatt a színész rendkívül sebezhető állapotban van. Ha olyan rendezővel kell dolgoznia, aki ezt nem veszi figyelembe, vagy ezzel visszaél, akkor rengeteg fájdalom érheti. Nem vagyunk persze egyformák. Van, aki csak nyel, nyel évtizedekig, és a gyomrára megy minden. Eleinte ilyen voltam én is – fiatalon az ember még meg van szeppenve, félti a jövőjét, nem nagyon mer szembeszállni. De úgy 45 éves korom óta én bizony már nem lacafacázok.
– Ez mit jelent?
– Ha valamivel nem értek egyet, addig ütöm a vasat, amíg elérem, amit szeretnék. Azt, hogy a rendező toleranciát mutasson irányomban, adjon szabadságot vagy sikerüljön közös nevezőre jutnunk. De ehhez évekre, erőre és energiára volt szükség. A jó rendező röpíteni tudja az embert, a rossz megsebzi, visszahúzza.
– És olyankor magára marad az ember?
– Van, aki magában tartja, és van, aki megosztja a barátaival, kollégáival. Én ’is-is’ vagyok, ennyi év elteltével már megoldom magamban a dolgot. Régen rájöttem, hogy nem szabad ’alámenni’ ezeknek, mert abban tönkremegy az egyéniséged. Elveszted az erődet, azt a képességedet, hogy mások odafigyeljenek rád. Sok színész, aki nem meri felemelni a szavát, el is veszti az évek folyamán.” https://kepmas.hu/tarsalgo/lukacs-sandor-ha-az-ember-sokat-kap-konnyen-tud-huseges-lenni
3 http://szfe.hu/hirek/a-szinhaz-es-filmmuveszeti-egyetem-kozlemenye-4/
https://zoom.hu/2017/10/24/iskolapszichologus-segiti-a-szinmuveszetiseket
http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/zaklatasi-vad-iskolapszichologus-segitheti-a-szinmuveszeti-hallgatoit/g6ykq5x
https://24.hu/kozelet/2017/11/16/a-szinmuveszeti-rektora-a-zaklatasrol-rendezonel-edzonel-a-felszolito-mod-alapvetes/
http://hvg.hu/itthon/20171117_Zaklatas_az_egyetemeken_meg_nem_hallottak_ilyenrol_de_van_segitseg
http://index.hu/belfold/2016/07/22/szexualis_zaklatas_eroszak_egyetemek_szabalyzatok/
http://szinhaz.net/2017/10/25/kricsfalusi-beatrix-a-szinhaz-mint-moralis-intezmeny/
http://index.hu/kultur/2017/11/15/szexualis_zaklatas_magyarorszagon_szinhaz_konferencia_fuggetlen_eloado-muveszeti_szovetse/
https://444.hu/2017/11/15/a-rendezo-olyan-szitokszo-lett-mint-2008-ban-a-bankar
http://www.maszol.ro/index.php/kultura/88167-van-e-szereposzto-divany-az-erdelyi-magyar-szinhazakban
https://444.hu/2017/10/25/most-mar-van-hova-fordulniuk-azoknak-a-muveszeknek-akiket-zaklatnak-a-munkajuk-kozben
https://www.criticailapok.hu/2-uncategorised/39116-szeles-napok-fesztivalja
http://art7.hu/szinhaz/kerekasztal-a-trafoban/
4 Minden a feudális struktúrák felé gravitál. Művészet és hatalmi visszaélés – kerekasztal Csanádi Judit, Janisch Attila, Réz Anna és Herczog Noémi részvételével. Lejegyezte Nagy Klára. Színház, 2017. december, 2– 6. o.
5 Simon-Hatala Boglárka: Elszerződik vagy marad, de hallgat. Zaklatás és transzparenciadeficit a tánc világában. Színház, 2017. december, 6–9. o.
6 „LILI: Szeretlek. Hallod? Szerelmes vagyok. János kotorászik a zsebében, rágyújt. LILI: Ugye, nem hiszed, hogy én bárkivel? JÁNOS: Nem. LILI: (Felül mellé.) Kérek én is. János odatartja a cigarettás do bozt. LILI: A tiedből. János a kezébe adja az égő cigarettát. LILI: Mi történt? JÁNOS: Semmi. Semmi nem történt. Nem történhetett, és nem is történt. Semmi. LILI: ...értem. JÁNOS: Akkor jó. LILI: Muszáj engem is büntess? JÁNOS: Nekem nem itt a helyem. LILI: ...azt hazudsz magadnak, amit akarsz. JÁNOS: Nem hazudok! Nem ez a dolgom! Nem itt a helyem! LILI: ...mint egy ócska Péter. JÁNOS: Ne péterezz! LILI: Igenis, tanár úr. JÁNOS: ...de jó lenne most egy szívroham. LILI: Nincs olyan szerencséd. JÁNOS: Tudom. (Feláll.) Mennem kell. LILI: Akkor menj. JÁNOS: Semmi nem történt. Semmi. Nem történhetett, így nem is történt. Semmi. LILI: (Összehúzza magán a ruhát.) Milyen hideg van itt, Istenem. (Ki.)” Az utolsó előtti fejezet vége Bartis Attila: Rendezés című drámájának szövegében: http://www.barkaonline.hu/archivum/barka_201603.pdf
8 http://hvg.hu/kultura/20171110_Ellen_Page_szexualis_zaklatas
https://444.hu/2017/11/09/456-sved-szineszno-kelt-ki-a-zaklatasok-es-a-hallgatas-kulturaja-ellen
https://merce.hu/2017/11/07/allamilag-tamogatott-eroszak-az-eloado-muveszetben/
http://szinhaz.hu/2017/11/21/_kiprovokalta_o_is
https://csakazolvassa.hu/2017/11/22/mellebeszeles-aldozathibaztatas/
9 http://szinhaz.net/2017/12/06/zaklat-e-a-kritika/
