Müller Péter: Részeg józanok – Ötven év múltán1

Sokan azt tartják, hogy a kulcsregény a non-fiction szelídebb, megengedőbb változata. Az angolszász irodalmi terminológiából átvett fogalom szigorúan veszi, hogy az e műfajba sorolható művek valóságos tényeket ábrázoljanak. E kategóriák szereplői esetében kötelező a kitalált név és az elváltoztatott vagy nem konkrétan meghatározott környezet, de számítanak az olvasó együttműködésére, amelynek segítségével hamar sikerül felfedezni a mű valóság-alapjait. Ha ez nem történik meg, akkor az olvasó csalódott lesz, és nem tud mit kezdeni a felkínált élménnyel. (Ezt a buktatót úgy próbálták elkerülni a XVII. századi kulcsregényszerzők, hogy műveik végén függelékben közölték a szereplők valódi személyazonosságát.) 

A kulcsregény és a vele szoros rokonságban álló egyéb műfajok legnagyobb kockázata abban van, hogy mennyire élnek még az olvasó emlékezetében a felidézett történet szereplői és eseményei. A kockázat nagyobb, ha a főhős a legmúlandóbb művészet, a színház területének volt kiemelkedő alakja. 

A Részeg józanok szerzője nem árul zsákbamacskát: a könyv alcíme – Ötven év múltán – arra figyelmeztet, hogy az újra felidézett történet meglehetősen régi keletű. Pedig az öt évtized nem is az események időpontjára vonatkozik, csupán a regény első változatára, amely jelen esetben tekinthető akár magánügynek is. A regény alapjául szolgáló tragédia ennél egy évtizeddel korábban, 1957-ben zajlott le, az előzmények pedig 1948-ig nyúlnak vissza, amikor a főhős, Tábori Péter, alias Soós Imre mezítláb felvételizik a Színművészeti Főiskolán.

A fényes szelek nemzedékének tragikus sorsú alakja megjelenése pillanatától foglalkoztatta a közvéleményt. Egy hőskornak hitt történelmi fordulat markáns és ellentmondásos üstököse volt. A tanyavilág mélyszegénységéből érkezett, szinte végszóra, éppen akkor, amikor a népi demokrácia új alapokra kívánta helyezni a világrend valamennyi addigi törvényét és ezen belül a színészképzés feltételeit. A tanulatlan, írni-olvasni alig tudó kanászfiú először Petőfi versével, a Szülőföldemen cíművel mutatkozik be a felvételi bizottság előtt: „Itt születtem én ezen a tájon, / Az alföldi szép nagy rónaságon, / Ez a város születésem helye…” – jelenti be erős tájszólással, mintha saját önéletrajzát ismertetné. „Magát mondta el a versben, magát és azt a világot, amelynek hírnöke volt” – írja a szemtanú, Hubay Miklós, aki huszonkét évvel később Tüzet viszek címmel drámában fogalmazza meg Soós Imre sorsát.² „Áradt belőle a közlési vágy, a csupán csak mozdulattal, hangsúllyal közölhető dolgok közlésének vágya. Mint először ez a Petőfi-vers, később a szerepei is éppilyen önvallomások voltak, s egyben jelentések a népéletről. […] Ha nem halt volna meg oly fiatalon, és végigjátszhatott volna minden szerepet, amit csak akart, a világirodalom egész repertoárja kevés lett volna hozzá, hogy Soós Imre végére jusson beszámolójának.”³

Soós Imre a Lúdas Matyi című filmben (1949)

A filmszínész Soós Imre kivételes és rendhagyó tehetsége megfakult filmszalagokon, sokszor ócska „szocreál” tákolmányok vacak szerepeiben, meg egy valódi remekműben, Fábri Zoltán Körhintájának Bíró Mátéjaként maradt ránk.⁴ Színpadi pályafutását ma már csak a legidősebb nemzedék emlékezete képes felidézni. 

Alakja elsősorban legendákban él. Főiskolai éveinek káprázatos sikereiről, rendkívüli érzékenységéről szóló történetekben, amelyek szerint a tanárok instrukcióit pillanatok alatt tovább tudta gondolni és fejleszteni. Az egyik ilyen legenda a Rómeó és Júlia erkély-jelenete Gellért Endre színészmesterség-óráján. Rómeót Soós Imre, Júliát Horváth Teri kapta feladatul.⁵ Júlia iránti szerelmét Soós úgy fejezte ki, hogy képzeletbeli bokrokat és virágokat hajtogatott félre a tanterem üres színpadán, hogy jobban láthassa imádottját. Partnere, sorstársa és legjobb barátja, Horváth Teri így emlékezett az órát követő eseményekre: „Gellért tanár úr bevezette, hogy aki jól csinál meg egy jelenetet, elviszi cukrászdába. Mi voltunk a sorosak. Imre mint Rómeó, én mint Júlia. Kaptunk egy nagy sarokházat, púpozott habbal. Zavartan eszegettük a sarokházat. De valójában tanárunk szavait ettük. Azt mondta:

Gyerekeim, amit ti műveltek… Ilyen nagy pillanatokat még nem láttam színpadon.”⁶

Persze a főiskola sem csupa rózsaszínű emlék, hiszen a művészi tehetség sokszor megfoghatatlan. Nem stopperórával mérik, mint a sportolók teljesítményét. A színész megítélésében sok a szubjektív elem. A rokonszenv és az ellenszenv. A divat. A főiskolai „káderpolitika” olyan faluról jött vagy gyári munkásból lett színész-jelölteket is dédelgetett, akikben valójában alig volt egyéb a hazulról hozott ízeknél. Sokan tűntek el a süllyesztőben, mert túlbuzgó tanáraik csak ideig-óráig favorizálták őket a származásuk miatt. És a tehetségtelenség gyanúja gyakran az igazi nagy ígéretekre is rávetült. Soós Imre érzékenysége, a pályafutását kísérő kétségek, a rátapadó jelzők, a „parasztzseninek” kijáró megvetés nyomán gyakran felmerült benne a kérdés: megszolgálta-e a hirtelen rászakadó népszerűséget, a kényeztetést? Valóban kiválasztott, vagy csak egy divathullám és egy politikai program röpítette a magasba?

A regénybeli Adrián professzor, az „Öreg”, Péter kezelőorvosának és szerelmének, Évának (Dr. Perjési Hedvig) a főnöke és szeretője, a neves pszichiáter féltékeny dühében így jellemzi: „Ez a fiú nem szabad. Csak egy megvadult, szerencsétlen csikó. Nem tud mit kezdeni az erejével… Ráadásul korán befogták. Védtelen volt és megnyomorították. Csak veszedelembe sodorja önmagát és másokat is… Nem való neki a színpad se. Én ezt nem titkoltam soha. Megmondtam a rendezőjének is. Embertelenség volt fölhozni a tanyáról, és embertelenség volt eladni a világnak az őrületét, ezt a kontroll nélküli, primitív ösztönt. Ráadásul a filmesek kiosztották rá ezt az ellenszenves, sematikus káderfigurát, vele akarták igazolni ezt az egész rohadt hazugságszisztémát, amiben élünk. […] Lenyűgöző, amit csinál, de nem művészet. Pontosan az hiányzik belőle, aminek a hiánya idehozta, és ide fogja hozni többször is, ha nem vigyázunk rá: az uralom!... A tudat uralma a vak erő és ösztön felett…”

Különös oka lehet, ha egy író újraírja fiatalkori regényét. Nyilvánvaló, hogy csak akkor tesz ilyet, ha ennyi idő után még mindig elégedetlen a korábbi teljesítménnyel. A hetvenes években amúgy sem lehetett megírni a teljes igazságot. Úgy érzi, a tragédia történelmi hátterével adós maradt. És ennyi idő után most már nyíltan lehet beszélni a Rákosi-korszak káderpolitikájáról, embertelenségéről, meg 1956-ról. Újra végig lehet gondolni a tragikus történetet, hogy az akkor leegyszerűsített események újabb mélységei táruljanak fel. 

Soós Imre jelkép volt, a pártállami idők egyik kivételes csodája. Igazolása mindannak, amit a szólamok hirdettek. De cáfolat is egyben: kegyetlen példája a kor felszínességének, hazug frázisainak. Előbb dédelgették, aztán mikor a szakadék szélére került, elengedték a kezét. – Gyengének bizonyult – mondták. – Rosszul viselte a sikert, a hírnevet. Démonai elől az alkoholba, majd a halálba menekült.

Látszólag hálás és kézenfekvő, valójában számos buktatót rejtő téma regényhez, drámához.

Müller Péter regényének jelenideje a főhős első öngyilkossági kísérlete és az Évával együtt elkövetett közös öngyilkosság között eltelő időszak. A történet többi részét – a két főszereplő előéletét, családi hátterét, Péter színészi pályájának alakulását – flash backként ismerjük meg. 

A kulcsregény természetesen nem színháztörténet és nem színész-életrajz. A szerző önkényesen válogathat az eljátszott és a valóságban soha el nem játszott színpadi szerepek felidézése között. Még azt sem kötelező figyelembe vennie, hogy Soós Imre rövid pályája két élesen elválasztható szakaszból állt: a debreceni három (1952‒1955) és a Madách színházi két évadból (1955‒1957). Debrecen volt a kiteljesedés, a Madách a kudarcok, szorongások, csalódások sorozata. Debrecenben játszotta el Rómeót,⁷ ami a korszak és egy fényesnek ígérkező színészpálya kiemelkedő eseménye volt. Amikor a Madách szerződtette, talán reménykedett, hogy beállhat a Pártos Géza rendezésében 1953-tól műsoron levő Rómeó és Júlia-előadásba. De erre nem került sor. 

A Részeg józanok nem tesz említést vidéki időszakról. A Rómeó és Júlia, Soós Imre legnagyobb színpadi sikere a könyv szerint az egyik fővárosi színházban került színre. Amikor Éva lesz Péter kezelőorvosa, levetítteti magának a filmjeit, köztük a Rómeó-előadás néhány részletét egy amatőr házi felvételen. A részlet „merész előadást” sejtet, az író valamiféle hipermodern, zavaros Liebestodot vizionál a zárójelenethez: Rómeó-Péter meztelenre vetkőzik Júlia vérrel borított teteme előtt és szeretkezik a halottal. Ezzel természetesen nem csak az a baj, hogy ízléstelen és semmi köze sem az egykorú debreceni, sem a Soós Imre számára elérhetetlen budapesti előadáshoz. Még az is elhanyagolható, hogy az ötvenes években egyetlen színházban sem volt elképzelhető ilyen megoldás. De a fantáziája annyira elragadja a szerzőt, hogy nem veszi figyelembe a darab eredeti befejezését. Azt, hogy Júlia itt még csak tetszhalott, hamarosan felébred, találkozik Lőrinc baráttal, majd Rómeó tőrével végez magával. Aligha indokolt tehát, hogy Júlia „vérrel borított” teteme fekszik a Capulet-kriptában. Vagy talán a fiktív előadás névtelenségben meghúzódó rendezője-dramaturgja átalakította a befejezést?

Persze a kézenfekvő Rómeó és Júlia-párhuzam máskor is visszatér. Még a szerelmespár életének utolsó napján is. Hirtelen az egész világ megbolondul. A harmadik éve játszott előadás immár teljesen szétzüllött, és a tragédia zárójelenetét szétröhögik a „halott” szereplők. A sort Tybalt kezdi (ki tudja miért, ő is teljes testi valójában, hatalmas vérfolttal fekszik a ravatalon), aki megsúgja a holtan fekvő Rómeónak, hogy a művészbejárónál várja a hitelezője, jó lesz vigyázni. Röhögni kezd Rómeó, röhögni kezd Júlia, Páris, miközben a Herceg – pontatlanul! – megpróbálja végigmondani megható zárómondatait. „Az utolsó mondatot végigröhögte, nem is lehetett érteni: Mert könnyel jegyzi majd a krónika, / Hogy élt, s halt Rómeó és Júlia.⁸

Végre összecsapódott a függöny.

És bruhahaha!... […]

Elszabadult a legsötétebb tragédia mögött meghúzódó harsány komédia.” 

Nem derül ki, milyen szándékkal került bele a történetbe ez a teljesen fölösleges és idétlen jelenet.

Valamivel kevésbé meghökkentő megoldás a Stanley Kowalski szerepére való felkészülés epizódja. Soós Imre a valóságban ugyan sohasem játszotta Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájának Stanley-ét,⁹ de annyi baj legyen. Az író azért hozza be a történetbe – hőse utolsó szerepeként¹⁰ –, hogy előkészítse a regény egyik fontosnak szánt eseményét. Péter megkéri a váratlanul főszereplővé avanzsáló szerzőt, hogy kerítsen neki egy megfelelő modellt Stanley megmintázásához. Barátja elviszi egy boksz-edzőterembe, ahol összehozza egy „állattal”, egy nehézfejű, enyhén szellemi fogyatékos henteslegénnyel, aki az alkalmi edzőmérkőzés közben elveti a sulykot és véresre veri az ünnepelt sztárt. „Megöllek!... A jó kurva anyádba küldelek, mocskos kis bohóc! – üvölti ellenfelének. – Agyonváglak, te szemét komcsi!... Szétverem azt a nevezetes pofádat, oszt’ fotózhatnak, te kis geci!” Az alaposan előkészített drámai helyzetben a „dolgozó nép” két gyermeke csap össze. Az egyik megragadt a mocsokban, a másikat „kiemelte”, elkényeztette, a tenyerén hordozta a rendszer. A jelenet mégis hiteltelen, mesterkélt és sematikus, mert a váratlanság és különlegesség erejével próbál hatni az olvasóra.

Hasonlóan mesterkélt drámaiság fűti át Éva és Péter lakodalmának leírását. Ezúttal is két világ találkozik; a tanyasi szegények és a Pasarét sznobjai igyekeznek közös hangot találni. Itt szerencsére nincs nagy drámai összecsapás, inkább valami bátortalan kapcsolatteremtő szándék érződik a szülők és a népes falusi rokonság viselkedésében. A jó házból való, művelt budai zsidólány-menyasszonnyal félszeg apósa próbál szót váltani, de a fehér asztalnál is következetesen csak doktornőnek meri szólítani. Éva anyját és a tanyasiakat ugyanaz a gátlásos zavar keríti hatalmába. Az áthidalhatatlan különbségeket néha patikamérlegen adagolt groteszk báj, néha jószívűség lengi körül. A kényszeredett koncertet a szerepneveket viselő színészek, „Vaszilissza”, „Colombina”, „Lelio”, „Pantalone”, „Júlia” és a többiek rövid szólamai egészítik ki. És az egész fölött ott van Péter, a tragikus bohóc, aki hol komédiázásba, hogy népdaléneklésbe rejti részegségét és halálfélelmét. 

A regény nagyobbik részét azonban a viharos szerelmi történet tölti ki. Müller Péter egy bestseller és egy megrendítő korrajz lehetőségei között próbál lavírozni. A hálás téma magával ragadja, és mivel könnyen és lendületesen ír, nem marad ideje az igazi mélységek feltárására.

Kár. Így az olvasó – jobb híján – nem tehet mást, mint hogy elfogadja a felkínált lehetőséget egy interaktív játékra. Akik könnyedén kitalálják és beazonosítják a szereplőket, azoknak megérte újra elolvasni ezt a félig igaz történetet. Akik pedig az íróhoz és a szereplőkhöz hasonlóan színház-közelben élték át az ötvenes éveket, most még egyszer felidézhetik a pártállam szörnyűségét, amely a Somlay Artúrokat, Soós Imréket és Gellért Endréket az önkéntes halálba száműzte. 

Balogh Géza

Jegyzetek

¹ Budapest, 2017 

² A darab máig szerepel színházaink műsorán. Legutóbb, a 2016/2017-es évad végén a debreceni Csokonai Színház mutatta be.

³ Hubay Miklós: Soós Imre. In: A megváltó mutatvány. Írások a magyar dráma ügyében. Magvető, 1965., 292.

⁴ Első filmje, a Ludas Matyi címszerepe (1949) sokat elárul Soós egyéniségéről és komédiázó képességeiről, de a film értékeit elhalványítják a korszak politikai kívánalmait kiszolgáló forgatókönyv kliséi. 

⁵ Soós Imre évfolyamtársai voltak többek között: Berek Kati, Horváth Teri, Psota Irén, Szemes Mari, Váradi Hédi, Farkas Antal, Kovács János, Prókai István.

⁶ Horváth Teri: Sári-gyöp. Bp., 1978. 155‒156.

⁷ Vámos László rendezésében kétféle felfogásban játszották a darabot. Soós Imre és Andaházi Margit „népi”, Mensáros László és Örkényi Éva „úri” szerelmespár volt, másfajta szenvedéllyel, másfajta indulatokkal. (Bemutató: 1954. március 13.) 

⁸ Mészöly Dezső fordításában helyesen: „S följegyzi majd egy könnyes krónika: / Hogy élt, halt Rómeó és Júlia.” 

⁹ A vágy villamosa magyarországi bemutatója csak 1962-ben, öt évvel Soós Imre halála után volt.

¹⁰ A valóságban Steinbeck Egerek és emberek című művének Curlyje volt Soós Imre utolsó szerepe 1957. június 7-én. A bemutató után tizenhárom nappal, június 20-án feleségével együtt holtan találták a lakásukon. Hogy pontosan mi történt, máig nem lehet tudni bizonyosan, de feltételezik, hogy kettős öngyilkosságot követtek el.