Beszélgetés Papp János színművésszel

Somogytarnócán született, de négyéves korától Berzsenyi kedves falujában, Niklán eszmélkedett. A főiskolára azonnal felvették, azt mondja, ehhez erős tájszólása is hozzásegítette. Várkonyi Zoltán és Vámos László osztályában készült a mesterségre. Diploma után félévet Szegeden töltött, majd a következő állomáshelyeken fordult meg: Madách Színház (1971‒1977), veszprémi Petőfi Színház (1977‒1980), Madách Színház (1980‒1987), győri Kisfaludy Színház (1988‒1991). Aztán szabadúszó lett, majd rendszeresen játszott a Vidám Színpad előadásaiban. Végül oda szerződött, s jelenleg is a Centrál Színház tagja.

(fotó: Sárosi Zoltán)

Kiszámoltam, hogy tíz esztendeje csatlakozott jelenlegi társulatához, és sehol nem töltött ennyi időt egyfolytában.

Igen. Mondtam is tréfásan Puskás Tamásnak, hogy itt valami nagy baj van, mert eddig Pesten hét évet, vidéken három évet bírtam ki. Ha figyelembe vesszük, hogy 2005-ben játszottam először a Révay utcában, az akkori Vidám Színpadon, akkor már tizenhárom éve ott vagyok.

Bizonyos koron túl, és különböző tapasztalatok birtokában már fontosabb a közösséghez tartozás, mint az új impulzusok keresése?

Nemrégiben került sor főiskolai osztálytársam, Verebes István Tóligcímű új könyvének bemutatójára. Az estet úgy építette fel, hogy életének különböző korszakaiból megszólaltatott egy-egy embert. A főiskolás évek ürügyén engem hívott beszélgetőpartnernek. Kérdésére, hogy mit jelentett nekem az az időszak, József Attila Hazámcímű versének soraival feleltem: „Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, / a közösség”. Pár mondattal később Pista megjegyezte, ő ezt a szót, hogy „közösség”valósággal gyűlöli. Egyfelől értem őt, ugyanakkor kissé hamisnak gondolom ezt a kijelentést, hiszen ő maga is egész élete során nagyszerű közösségeket épített. Számomra a közösség mindig nagyon fontos volt, bizonyára ez az egyik oka annak, hogy ilyen régóta tagja vagyok ennek a társulatnak. Felemelő érzés jó közösségben létezni, és együtt létrehozni valamit.

Mitől válhatott ennyire lételemévé a közösséghez tartozás?

Ez is a gyermekkorban gyökerezik, mint az ember életében oly sok minden. Az első meghatározó közösség a család. A mi családunk a sok-sok pozitív élmény mellett, alapvetően édesanyám miatt, nem lehetett igazi közösség.

Mi volt ennek az oka?

E mögött a háború van. Anyám első férje Galíciában aknára lépett és meghalt. Anyám tizenkilenc éves korában özvegyen maradt egy kislánnyal, a nővéremmel. A háború után apám hazatért a hadifogságból, találkoztak, majd összeházasodtak. De anyám egész életében azt az embert szerette, aki az első férje volt. Én voltaképpen nem kívánt gyerekként jöttem a világra, s a sok öröm mellett ez mindig ott volt a háttérben, és eldöntötte, hogy a családunk nem lehetett olyan meleg fészekalj, amilyenre az ember vágyik. Talán az ebből fakadó hiányérzet eredményezte azt, hogy egész életemben vágytam közösségre, teremtettem közösségeket, és a mai napig különféle jó közösségeknek vagyok részese. Ilyen a családom, a Centrál Színház, a „Közel a Part” karitatív egyesület, amelynek az elnöke vagyok, vagy éppen a visegrádi Szent György Lovagrend.

Egy somogyi fiúnak milyen elképzelései voltak az ötvenes-hatvanas években a jövőről, és hogyan merült fel a vágyai között a színház?

Mondok látszólag nevetséges dolgokat. Kicsi gyerekként arról álmodoztam, hogy Niklán, Berzsenyi falujában, ahol négy éves koromtól éltem, olajat találnak, és Niklából olajváros lesz, és valami csoda fog ott kifejlődni. Szerencsére nem találtak olajat. Gyermekkori álmom volt az is, hogy mi, magyarok eltanulnánk a világ összes népétől mindent, ami jó, és így lehetnénk a legjobbak. Ez sem vált valóra. De ezek a képzelgések valahogy mégis meghatározták az életemet, és ahhoz a közösséghez kötődtek, amit Nikla jelentett. Básti Juli egy riportban szépen megfogalmazta, hogy a gyereknevelésben legfontosabb a példamutatás. Niklán olyan példákat láttam magam előtt apámban, anyámban, nővéremben, tanáraimban, barátaimban, amelyek mind befolyásolták, hogy ilyenné váltam. De hogy közelebb lépjünk a színházhoz, Niklán minden évben bemutatott az iskola egy színdarabot. Általános iskolásként első szerepem Vidor volt a Hófehérke és a hét törpében, másodikos voltam ekkor, majd ötödiktől következett a főszerepek sora: Bakszén, az ördögök királya, egy bakarasznyi ember valamelyik mesejátékban, akinek volt egy jellegzetes mondása, amikor így szólt a feleségéhez: „Ráki, Ráki, ne helytelenkedj!” Én ezt valószínűleg olyan ízesen mondtam, hogy attól kezdve, ha találkoztam valakivel az utcán a faluban, már köszönés helyett is ezzel fogadott: „Ráki, Ráki, ne helytelenkedj!” Aztán már a felnőtt színjátszókör előadásaiban is játszottam. Mindez biztos meghatározta későbbi választásomat, miközben niklai gyerekként mindössze négy profi színházi előadást láttam, mielőtt a főiskolára kerültem: aGazdag szegényeket a Petőfi Színházban, amiből csak arra emlékszem, hogy az asztal alatt megbújó cigány kilopja az újságot a közelben álló ember zsebéből. A következő emlékem a János vitézvolt a Margitszigeten, Gencsy Sárival Iluska szerepében, és nagyon tetszett, hogy élő birkákat tereltek a színpadra. Harmadikos gimnazistaként láttam a Vígszínházban Csiky Gergely Az udvari kalapcímű darabját, majd Kaposváron a Bánk bánt.

Melyik volt ezek közül különösen maradandó?

Az udvari kalap. Tanulmányi kiránduláson voltunk Budapesten, és este láttuk az előadást. Fent ültünk a kakasülőn, és amikor a végén tapsra jöttek a színészek, odafordultam a mellettem ülő Ősz Erzsihez, és megjegyeztem: „Ha egyszer majd nekem is így tapsolnak...” Akkor, ott, az élet összesűrűsödött pillanatában valami végérvényesen eldőlt bennem, és először mondtam ki, hogy színész akarok lenni. S mi történt? Az élet úgy hozta, hogy Az udvari kalapot rendező Várkonyi Zoltán lett az osztályfőnököm a főiskolán, és tapsra először a Vígszínházban mentem, ahol gyakorlati időmet töltöttem.

Papp János és Scherer Péter – A kutya különös esete, Centrál Színház (fotó: Jókúti György)

Szülei mit szóltak a választásához?

Örültek, és elfogadták, hogy erre szeretnék elindulni. Apámnak, aki erdész volt, ebből a szempontból is sokat köszönhetek. Amikor első iskolai versmondásomra készültem, azt tanácsolta, hogy ne úgy „énekeljem”a verset, ahogy a többi gyerek, hanem mondjam természetesen, minél egyszerűbben. Később pedig, amikor már a főiskolára mentem, megint azzal bocsátott el, hogy „édes fiam, csak egyszerűen!” Ennél nehezebbet aligha kérhetett volna, de erre törekedtem egész életemben. Sohasem a fény, a tündöklés vonzott, inkább a munka, a dolgokkal való bíbelődés. Ezt viszont anyámtól örököltem. Az ő kezében mindig valamilyen munka volt. Ha este leült a televízió elé, akkor is horgolt vagy kötött, a semmittevés elképzelhetetlen volt számára.

A főiskolai felvételin könnyen vette az akadályokat?

Elsőre felvettek tizennyolc évesen. Meggyőződésem szerint az volt a szerencsém, hogy nagyon erős somogyi tájszólással beszéltem, ami azt jelenti, hogy a nyílt és a zárt „e” hang élesen elválik egymástól. Ezzel az első tanév végén szembesültem – amikor már Fischer Sándor tanár úr rendesen megdolgoztatott –, ugyanis kezembe került az a magnószalag, amelyre a felvételire való felkészülés során elmondott verseket rögzítettem. Az első rosta alkalmával kértek egy verset, utána még egyet. Majd megkérdezték, hoztam-e monológot, mivel a listámon nem szerepelt. Mondtam, hogy egyet tudok félig. Biztatásukra belekezdtem a Hamlethíres monológjába. Nemmondhattam rosszul, de a Lenni vagy nem lenni somogyi tájszólással... na, azért az kuriózum volt. A jelenlévő két tanár – már nem emlékszem, kik voltak bent – úgy gondolhatta, ezt másnak is hallania kell, ezért tovább engedtek a következő fordulóba. Legközelebb alighogy beléptem, rögtön így rendelkeztek: „Hamlet monológ!” Én pedig mondtam lelkesen, addigra már az egészet megtanultam. A tanárok ismét tovább engedtek. Várkonyi megláthatott bennem valamit, mert felvett az osztályába. Ő és Vámos László lettek az osztályvezető tanáraink, két erős egyéniség, két teljesen különböző habitusú és világlátású ember, akiktől kétféle módszert, színházi gondolkodást szívhattunk magunkba, ami jól kiegészítette egymást.

Mi volt ennek a lényege?

Nagyon egyszerű példát említek. Várkonyi az első órák egyikén azt mondta nekünk: „Ne akarjanak egyéniségek lenni, az egyéniség vagy van, vagy megjön magától.” Rendkívül fontos gondolat. Ő pedig hagyta és segítette, hogy mindenkinek kibontakozzon az egyénisége. Vámos a kitartó munka, az elemzés fontosságára hívta fel a figyelmet.

Könnyen magára talált vidékről a fővárosba, a főiskolára kerülve?

Egyáltalán nem. Nagyon nehéz volt. Valamennyi osztálytársam budapesti volt, másfajta háttérrel és felkészültséggel érkeztek. Komoly hátrányban voltam, de annyira jó, összetartó közösség volt a mi osztályunk – Verebes Pista bármennyire is berzenkedik ellene –, hogy engem a hátrányból kiemeltek. Igazi barátokként kézen fogva vezettük egymást, ha valaki nehezebb helyzetbe került, húztuk magunkkal. Huszti Péterék legendás osztálya után mi voltunk a következő nagyon erős Várkonyi-osztály. Remek vizsgaelőadásokat játszottunk. Életem egyik legnagyobb elismerése ezek egyikéhez, Szép Ernő Vőlegénycímű darabjához kapcsolódik. Nyúlfarknyi szerepet kaptam, a Fatert, aki betegnek tetteti magát, hogy a folyosón várakozó Csuszik Zsiga lássa, leendő vejének van páciense. Emlékszünk a tévémacira, aki az esti mese előtt megjelent a képernyőn, öblögetett, majd köpött. Kitaláltam, hogy ezt a mozdulatsort beépítem a szerepbe. Az előadást a főiskolák cserelátogatásán Krakkóban is bemutattuk. Tíz évvel később éppen Veszprémben voltam szerződésben, és nálunk vendégszerepelt egy lengyel színház. Előadásuk után egy fogadást tartottak Csopakon. A minden jóval megrakott asztal egyik oldalán álltak a lengyelek, a másikon a magyarok. Már az utolsó pohárköszöntő volt soron, amikor észrevettem, hogy egy lengyel fiatalember szemezni kezd velem. Én is néztem őt, valahonnan ismerősök voltunk egymásnak. Végül elindultunk egymás felé, s ő egyszer csak öblögetett és köpött. Tíz év elteltével visszaidézte azt a kis játékot ez a lengyel színész, aki annak idején krakkói főiskolásként látta az előadásunkat. Ennél nagyobb elismerést alig kaptam életemben.

Pokorny Lia és Papp János – Sok hűhó semmiért, Centrál Színház (fotó: Horváth Judit) 

Diplomázás után rövid időre Szegedre szerződött. Nem sikerült a fővárosban maradnia?

Úgy történt, hogy a főiskola után a Madách Színház szerződtetett, de akkor éppen nem volt szabad státusz, ezért félévet Szegeden töltöttem. Nagy szerencsém volt, mert a legendás színigazgató, Lendvai Ferenc keze alá kerültem. Olyan kiváló gárdát hozott össze – ott játszott Nagy Attila, Kovács János, Mentes József, Máriáss József, Fogarassy Mária, Stefanik Irén, Bángyörgyi Károly –, hogy bármelyik budapesti színház megirigyelte volna, és nagy színészeket hívott vendégnek. Így adódott, hogy Dajka Margittal játszhattam a Párizs bolondjában. Ajtay Andor rendezte Hauptmann Naplemente előttcímű darabját, ő játszotta a főszerepet, én pedig az egyik fiát alakítottam. Emlékszem, premier után álltunk az öltözőben, és ezek a nagy „bölények” sírtak a meghatottságtól. Amikor pedig a Párizs bolondját próbáltuk, felmerült, hogy kék vászoncipőt kellene viselnem. Igen ám, de Szegeden 1970-ben nem lehetett kapni. Margitka másnap szó nélkül átment Szabadkára, és megjelent egy pár kék vászoncipővel a kezében. Ilyen csodálatos emberekkel és művészekkel lehettem együtt.

Viszont hamar elbúcsúzott tőlük, hiszen várta a Madách. Milyen feladatokat kapott?

Kisebb és nagyobb szerepeket egyaránt eljátszhattam. Különösen szerettem az Ármány és szerelemFerdinándját, valamint az Abélard és Héloiseférfi főszerepét. Mindkettőt Huszti Pétertől vettem át beugrással. De ne szépítsük a történetet! Ahogy Ádám Ottó Huszti Péterre építette a színházat, Vámos László az indulásnál engem támogatott. Közben a két rendező harcolt egymással, amit akkor észre sem vettem, fogalmam sem volt arról, hogy ennek valamiképpen én is szereplője lehetek. A csatát Vámos elvesztette, és ezzel az én helyzetem is meggyengült. Félreértés ne essék, semmiképpen sem akarom a dolgot arra kihegyezni, hogy netán riválisa lettem volna Huszti Péternek. Ő négy év előnnyel és Ádám Ottó támogatásával olyan helyzetben volt, hogy nem lehetett riválisa. Miközben Ádám Ottóék harcáról beszélek, le kell szögeznem: bár visszatekintve nem vagyok elégedett azzal a pályaívvel, amit befutottam, annak oka elsősorban én magam voltam. Várkonyi ominózus mondatára utalva, nekem akkor még nem jött meg az egyéniségem, hosszú éveknek, évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy kialakuljon. Megfogadtam mesterem tanácsát, nem akartam mindenáron egyéniség lenni, nem vettem fel pózokat, álarcokat, amitől „egyéniség”lehettem volna, inkább hagytam, hogy valamennyi botlásommal együtt lassan kiforrja magát, aki vagyok. S hogy annyi minden történt velem a színházon kívül, talán éppen annak tudható be, hogy színészként nem voltam kiemelt helyzetben. Húsz éven keresztül tanítottam a Magyar Rádió gyermekstúdiójában, amit Varsányi Anikónak köszönhetek. Nem vette el a színház az időt a családtól, a természetjárástól, az írástól, a karitatív tevékenységtől, s így nagyon fontos, felejthetetlen pillanatok részese lehettem az élet más területein.

Mindezt, gondolom, csak utólag látja így.

Persze. De mondom, csakis magamat hibáztathatom azért, mert nem úgy alakult a színészi pályám, ahogy elképzeltem. Beleszaladtam rossz helyzetekbe, tévutakra mentem, falakba ütköztem, és ilyenkor, mint a vízér, kerestem magamnak másfajta utakat, ami különféle tevékenységekhez vezetett. Így teljesedett ki egy nem csupán színészi pálya, hanem egy életpálya. Ma is ebben a sokféleségben élem a mindennapjaimat, és remélem, hogy ez kívülről megítélve sem elrontott életnek látszik.

1977-ben döntött úgy, hogy átteszi Veszprémbe a székhelyét. Miért éppen akkor jutott erre az elhatározásra?

Ádám Ottó javasolta nagyon okosan, hogy menjek Veszprémbe. Boldog három évet töltöttem ott, kilenc főszerepet játszottam ezalatt, köztük a Macbethcímszerepét, Petruchiót A makrancos hölgyben, Odysseust Móricz Zsigmond Odysseus bolyongásaicímű darabjában.

Mégis hamar eljött onnan.

Igen, mert egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy mindez szép és jó, de ki figyel oda? A Budapest központú magyar színházi életben hatástalannak éreztem, amit csináltunk. Ezért kértem Ádám Ottót, hogy visszamehessek a Madách Színházba.

Pedig azt mondják, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.

Én mégis beleléptem. Lehet, hogy nem kellett volna. Vagy talán mégis? Ki tudja? Mindenesetre elkezdődött az újabb hét év, ugyanazt éreztem, amit annak előtte, nem lett jobb a helyzetem, és megint elvágyódtam.

Átmeneti szabadúszó lét után hogyan került Győrbe?

Véletlenül, egy szerencsés találkozás következményeként. Berek Kati akkor játszotta Lucifert Az ember tragédiájagyőri előadásában, és elmentem megnézni. A szünetben beszélgettem az igazgatóval, Bor Józseffel, az előadás végén leszerződtem. Elkezdődött három boldog győri év, nagy szerepekkel – köztük az öreg Csaholy Balázs A három sárkányban, Trigorin Csehov Sirályában vagy Kovács huszárkapitány az Olympiában –, majd újra jött a hiányérzet. S akkor Győrt is magam mögött hagytam, és szabadúszó lettem. Önálló estjeimmel jártam az országot, rengeteget szinkronizáltam és rádióztam, volt olyan év, amikor százhúsz rádiós szereplésem volt.

Egyik állandó bázisa hamarosan a Vidám Színpad lett, ahol több szerepet játszott. Ez hogyan adódott?

Ezt is a véletlennek köszönhetem, ugyanis találkoztam az utcán Puskás Tamással, aki azt mondta, hogy pont egy ilyen korú és alkatú színészre lenne szüksége egy készülő előadáshoz. Ez volt a Szajré, egy különös hangulatú krimi Szalma Dorotty rendezésében, amit újabb feladatok követtek, s végül oda szerződtem. Ennek most már több mint tíz éve. A tavalyi szerződtetési tárgyaláson azt mondtam Tamásnak, hogy soha nem szeretnék kegyelemkenyéren élni, ezért amikor érezni fogom, hogy eljárt az idő felettem, magam fogok búcsút mondani. De Istennek hála, még nem tartunk itt. Jó szerepeket játszom, és ígéretesnek tűnik a következő évadom is: Alföldi Róbert rendezi Ödön von Horváth darabját, a Kasimir és Karoline-t, Tamás pedig megígérte, hogy hetvenedik születésnapom alkalmából, amolyan jutalomjátékként megcsinálhatom a Kisszínházban az útinapló estjeim sorozatát. A Centrál Színház mellett játszom Veresegyházon, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban A mi kis városunkrendező főszerepét alakítom, az Orlai Produkciónál pedig játszom a Családi játszmákban és a Dühöngő ifjúságban. Benne vagyok hét-nyolc darabban, mi bajom lehetne? Azon pedig, ami elmúlt, nem érdemes utólag lamentálni. Mindent egybevetve nem lehetek elégedetlen. Főszerepek és epizódok sorát játszhattam el, kaptam elismeréseket, olyanokat, amiket a szakma adott. Nekem nincs állami kitüntetésem.

Ez nem bántja?

Nézze, amikor az ember fiatal, kezdő színész, és még vannak álmai, elgondolja, hogy harminc évesen megkapja a Jászai-díjat, negyven évesen az Érdemes Művész, ötven évesen a Kiváló Művész elismerést, hatvan éves korában pedig a Kossuth-díjat. Én is így voltam ezzel. Egyiket sem kaptam meg. De kaptam még egész fiatalon Kazinczy-díjat a szép magyar beszédért, Aase-díjat az epizódalakításokért, Gobbi Hilda-életműdíjat, amit olyan színészeknek ad a szakma, akiknek nincs állami kitüntetésük.

Gobbi Hilda megfogalmazását kölcsönözve, az epizodistának csupán néhány pillanata van, éppen úgy tömörít, mint a költő, aki epigrammát alkot. Ez azonban nem lehet könnyű.

Az epigramma vagy akár az aforizma olyan sűrítmény, mely nagyon közel áll hozzám. Nem véletlen, hogy az Aquincumi Költőversenynek, amit én találtam ki huszonegy évvel ezelőtt, és nagyszerű játszótársakra leltem benne, egyik fontos eseménye a minden alkalommal megrendezésre kerülő epigrammaíró verseny. Ott helyben megadok egy hívószót a jelenlévő költőknek, és arra kell félórán belül epigrammát alkotniuk. Magam is próbálkoztam a műfajjal, megírtam például a saját sírversemet, mely így hangzik: „Itt nyugszik egy vándorszínész, / pihen most már csendesen, / mindene volt a gyaloglás, / meghalt egészségesen.” De az aforizmák létrehozásában is jeleskedem. Az egyik legkedvesebb, amit talán egy margitszigeti futókör alatt szültem, ekképpen szól: „Minden legyőzött holtponttal egy-egy lépést hátrál a halál.” S hangozzék el még egy, amely egy túravezetés alkalmával fogalmazódott meg bennem: „Hajcsárolt lelkek tetteit hőstetté nemesíti az idő, de a hajcsár hajcsár marad.”

Papp János az Illatszertárban – Centrál Színház (fotó: Rick Zsófia)

Ha már a tömörségről beszéltünk, miképpen gondolkodik az epizódalakításról, kis és nagy szerep viszonyáról?

Nagy epizodisták voltak a példaképeim: a Madách Színházban Körmendi János, Szénási Ernő, Gyenge Árpád, a Vígszínházban Szatmári István, Pethes Sándor, Bárdy György. Tőlük tanultam, hogy ne akard az életedet eljátszani egy epizódban, elég, ha egy tömbből faragva megfogalmazod és átadod, ami annak a figurának a lényege. Meséltem a történetet a főiskolás vizsgáról, ami jól mutatja, hogy egy epizód ugyanolyan erővel és érvényesen tud megszólalni, mint bármelyik főszerep. Nincs ezzel semmi baj, csak meg kell békülni a helyzettel, hogy te most epizodista vagy, most főszerepet játszol. Nem kell egy főszerepben megváltani a világot, és egy epizódban nem kell az élet teljességét megmutatni. Mértékkel és egyszerűen kell játszani. De talán az a legfontosabb, hogy legyen jelen a színész a színpadon, játsszon karaktert vagy hőst.

Mennyire áll közel önhöz az a műsorpolitika, amit Puskás Tamás a Révay utcában megvalósított?

Tamás egy jól működő színházi modellt alakított ki és működtet következetesen, a színháznak egyre karakteresebb arculata van. Jó érzékkel választ darabot, a főszerepeket olyan nagy színészegyéniségekre bízza, akik vendégként játszanak nálunk, és a társulat tagjainak is méltó feladat jut az előadásokban. Fontos, hogy jól érezze magát és kikapcsolódjon a néző, ugyanakkor szeretnénk gondolkodásra is késztetni. A Függöny fel!című előadás közben úgy kacag a közönség, hogy alig hallom a végszót. A darab arról szól, hogy egy vidéki turnéra induló társulat bemutatóra készül. A harmadik felvonásban valósággal darabjaira hull az előadásuk a társulaton belüli széthúzás, az egyéni érdekek érvényesítése miatt. Talán nem túlzott belemagyarázás, ha mindennek társadalmi vetületét, politikai áthallását veszem észre. A kutya különös esete az éjszakábanugyancsak fontos kérdéseket vet fel. A darabot Londonban látta először Puskás Tamás, és azt mondta, nagyon jó ez az angol színész, aki a főszerepet játssza, de Pesten tud egy nála is jobb színészt, Kovács Krisztiánt, aki valóban fenomenális alakítást nyújt.

Színházon kívüli életének szerves része a túrázás, a természetjárás. Hogyan hat vissza hivatására az eközben szerzett élmény és tapasztalat?

Kondíciót ad, kisimulnak az idegek, túrázás közben mód van memorizálni, szöveget tanulni. Az évi több száz kilométeres hátizsákos gyalogtúrák mellett – amelyeket a feleségemmel járunk végig –, van egy bakancsos csapatom, akikkel havonta néhány alkalommal indulunk útnak. Az élet legkülönbözőbb területeiről csatlakoznak hozzánk, mindannyian nagyszerű emberek, sokat tanulunk egymástól, sokat segítünk egymásnak.

A beszélgetés létrejöttét nem titkoltan hetvenedik születésnapja inspirálta. Hogyan viszonyul az efféle évfordulókhoz, és az idő múlásához?

Sírversem a maga tréfájával elárulja, hogyan gondolok a hetven évre, és arra, hogy meg fogok halni. Eszembe jut Vas István Ajándékokcímű verse, mely pontosan kifejezi mindazt, amit a kérdésére válaszolni tudok. Ha megengedi, beszélgetésünk végén elmondom.

„Jönnek a jóbarátok / Kívánatos javakkal / Vigasztaló szavakkal / Levélben nyomtatásban / Vagy eleven beszéddel / Szemet hunynak hibáim / Hiányaim felett / Kerül a tarsolyukból / Dícséret garmadával / Elmondják, hogy mi mindent / Alkottam létrehoztam / S nini mi lett belőlem / Kétes vigasz mivelhogy / Ha voltam ennyi minden / Ha tellett ennyi tőlem / S ha igaz, hogy a hetven- / En túl is lehet élni / Mért kell meghalni mégis / Öleljük hát meg egymást / Nincs szükség sok beszédre / Barátaim felejtsünk / Igyunk akárki voltam”

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:  MÉNESI GÁBOR