Egy nemzeti kivándorlás gyászmiséje a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színházban
Az író és rendező Alekszandr Morfov így fogalmazza meg véleményét az előadásával kapcsolatban készült 2014-es interjúban:2 „A szakadék szélén érzelmes, közös improvizációja annak, ami jelenleg Bulgáriában történik. Olyasmi, mint egy gyászmise a bolgár államról és a bolgár nemzetről, amely utóbbi a kivándorlások miatt kezd szétolvadni. Nemzet, amely kiérdemelten és büszkén áll fenn több mint ezerháromszáz éve, de amely nem tudott ellenállni a brutalitásnak; kapzsi, könyörtelen összeütközések érezhetőek a jelenleg zajló »demokráciában«…”
Morfov előadása egy tömör, minden érzékszervre intenzíven ható esszenciája a bolgár paneltömbökbe zárt szegényes nagyvárosi életmódnak, amit a szocialista rendszer hagyott itt maga után. Egy konkrét, a fiatalokat érintő kérdést is felvet: Milyen jövő várhat rám itt az országban? A rendszerváltás óta több mint egy millióan hagyták el a most mintegy hétmillió lakosú Bulgáriát, köztük két-háromszázezer fiatal, jól képzett, több nyelven beszélő értelmiségi.3 Aktuális események, bátor és szókimondó megfogalmazás, társművészetekkel való maximális együttműködés – számomra ezek ma a kortárs színház elengedhetetlen összetevői.
Magyarként szintén posztszocialista országból származva és fiatalként a jövőm bizonytalanságán spekulálva, valamint itt élve barátokat szerezve az országban, az üzenet engem is megszólított. A nyelvet kezdő szinten beszélvén viszont minden egyéb nonverbális segítségre szükségem volt a megértéshez, és ezt meg is kaptam a másfél órás előadás folyamán. A hatáskeltésben fontos szerepet játszott a Nemzeti Színház magas szintű színpadtechnikai felszereltsége, ám a rendező által diktált ritmus, összhangban a koreografikus és díszletmozgásokkal, az élő zenéről nem is beszélve, külön-külön is megállják a helyüket művészetileg.
A nyitójelenetben már megkezdődik a játék a térrel. Fiatalokat látunk sürögni-forogni, beszélgetés közben befejezik a díszlet behordását a színpadra, ezzel a természetesség hatását keltve, mintegy azt sugallva, hogy nem zavartatják magukat a nézők előtt. Az antennák és a kicsorbult „Panoráma” felirat elhelyezésével, a háttérvetítés atmoszféra-teremtő megjelenésével már biztosak lehetünk benne, hogy egy tetőn vagyunk, még pedig egy jó magas házén, feltehetőleg minimum tíz emeletes, a szovjet éra alatt épült panelén. Hirtelen az időjárás viharossá válik, szimbolizálva a felhőtlen beszélgetés tragikumba fordulását is. A színpadon mókás jelenetet látunk: egy tomboló szélvihar elevendik meg szélgép, függesztés és egy-két ügyes láthatóan kitett gimnasztikai mozdulat segítségével.
A vihar elcsendesedésével látjuk az első repülő elhaladását, hangosan, bántóan közel elzúgva a szereplők s a nézők feje fölött (ilyen élménye Szófiában bárkinek lehet, a főváros repülőtere szokatlanul közel fekszik a városhoz). Később ez visszatérő vetített motívummá válik, akár egy Arany-ballada refrénje.
Az első kép lezárásaképpen tömeges öngyilkosságnak lehetünk tanúi, a fiatalok együttesen leugranak a tetőről, miután egyesével elsorolták álmaikat. Ezzel térben is változás történik, megérkezünk az utcaszintre.
(fotó: Elena Nikolaeva)
A bevezető jelenetben megismert fiatalokat elvesztettük, a szereplők és a nézők viszonya kevésbé intim. Hogy meghaltak-e, vagy kimenekültek az országból, esetleg itt maradtak és a következő jelenetekben őket látjuk statisztálni, nem tudjuk, a döntés ránk van bízva.
Nincsenek főbb szereplői a lecsúszott panel-életet bemutató „szimfóniának”.4 Nem karakterek, hanem típusok, a szürke kisember megannyi variánsai. Figyelmünket először is leköti az alsó gépezet felől hirtelen kiemelkedő berendezett állványzat, amely keresztmetszetként enged belátást a tömbház belsejébe. Felkelt a nap, az agonizáló emberek mindennapi rutinja elindult. A lakásokban egyedülálló kismamát látunk babakocsit tologatva a négy négyzetméterén, agg öregembert sörrel, megborult takarítónőt, aki a művirágokat portalanítja, közös életüket megkezdő fiatal párt – egyedül ők nem tűnnek életuntnak, egymás testével vannak elfoglalva, testiséggel túlfűtött koreográfiájukkal később uralják a tetőszintet. Az említett utcaszinten pedig a Szófiára oly jellemző szuterén kisboltok impressziója jelenik meg frappánsan – dohánybolt, filléres nyomda, kínai ruhák és barkácsbolt. Akik a tömbbe zárt életüket megunva inkább az utcán vegetálnak vagy eleve hajléktalanként kéregetésből élnek, azok uralják a színpad előterét. Az ismétlődő cselekvések koreográfiájából stilizált tánc alakul ki, épp a zenei aláfestés kulminációjakor.
Ugyancsak erős koreografikusan is a kukázók jelenete. A táncosok a kukában rejtőzve, a cipelő társuk hátán kapaszkodva majd kirobbanva a díszletből, megdöbbentő hatást keltenek. A nyugodtabb hangulatú képeknél a mozgás tere visszaszorul kétdimenzióssá, az utasszállító elzúdulása után sziluettekben látszanak az újabb öngyilkosságok.
Az előadás végén újból prózai jelenet következik, ezzel mintegy keretbe foglalva a látottakat. A lakótelep szegény, de összetartó lakói együtt ünneplik a szilvesztert a tetőn – miközben megint a nézők előtt történik a díszlet felépülése.
Kissé (de még nem zavaróan) didaktikus Utolsó vacsora jellegű kompozíció születik az összetákolt hosszú asztallal és a sokféle, de szegényes tálalással, amibe minden lakó beleadott valamennyit.
A jelenet egy bonbonos dobozra épül, ami lap-topként funkcionál később. A lakók egyikének felnőtt lánya külföldön él, így nagyon ritkán látja. Mikor valaki elkiáltja magát, hogy végre van wi-fi a házban, mindnyájan megörülnek, hogy felvehetik a kapcsolatot a rég nem látott ismerőseikkel, és skype-olni kezdenek. Amikor “a kapcsolat megszakad” (természetesen ez csak a képzeletükben játszódott le), az apa sírásba hajló hangon körbekínálja a desszertet a lakóknak. Ismét repülő, majd újévi tűzijáték; a remény a változásra és a jobb, élhetőbb életre egy édesanya kisbabájához intézett monológjában szólal meg. Az anya azonban végül a gyermeket a társaság legidősebb, köztiszteletnek örvendő tagjára bízza, majd rajtuk kívül az egész szilveszterező társaság leugrik a tetőről. A darab végén elhangzik a “Somewhere over the rainbow” társulat által feldolgozott változata.
A kilátástalanság egy hatalmas korlát, ha nem vagyunk elég magasak, hogy átlessünk felette, egy másik emberre van szükségünk, hogy segítségünkre jöjjön és megemeljen. Ha azonban nincs a környezetünkben ilyen valaki, akkor mihez kezd a sok földhöz ragadt ember? Talán egymást eltiporva próbálnak meg magasabbra jutni, ami még mindig jóval a korlát alatt lesz? Vagy elHATÁROLÓDVA élik majd tovább élhető életnek csak csúfolható körkörös robotjukat? Ilyen gondolatok és kérdések fogalmazódtak meg bennem az előadás hatására, melyekre megoldást találni talán inkább politikai, nem színházelméleti téma, de a kérdésekkel foglalkozni, és az embereket ezekkel szembesíteni – igenis a színház hatáskörébe tartozik.
Kopp Krisztina
JEGYZETEK
1 Saját fordítás
2 Eredeti nyelvű forrás: http//nationaltheatre.bg/play/na-raba/, angolul: https://www.morfov.com/theatre-ontheedge, a teljes interjú a “bgnes” nevű hírportálnak készült.
3 Több magyar hírportál, de a BBC is foglalkozott az Európában egyedülálló mértékű kivándorlási helyzettel, ami Bulgáriát érinti http://www.bbc.com/news/world-europe-41109572
4 Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1920) – Walter Ruttman német filmrendező filmtörténeti jelentőségű néma dokumentumfilmje. Vehetjük úgy, hogy a darab referál a műre. https://www.youtube.com/watch?v=sMU8MqOVPCI
