Beszélgetés Ernyey Béla színművésszel

 

Ernyey Béla színművész legutóbb a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról emlékezetes vígszínházi sikerekor állt magyar színpadon, most Lehár Ferenc nagyoperettjének nemzetközi művészekkel megvalósuló adaptációjában, német nyelven lép magyar közönség elé. A hetvenhat éves művésszel készített életútinterjúban többek között arról beszélgettünk, miként vált az „osztályidegen úri gyerekből” a szocialista időszakban támogatott hivatás művelője, mit köszönhet Bulla Elmának, mivel haragította magára Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház igazgatóját, más-e németül játszania, mint anyanyelvén, és arról, kinek és miért írta legutóbbi, Zoknihossz című kötetét. 

 

 

A Szeleburdi család (1981)

 

Februárban A mosoly országa című Lehár-nagyoperettben lép színpadra a Műpában. A Művészetek Palotája és a Shanghai Opera House együttműködésében létrejövő előadásban németül játszik, de az 1973-as Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról óta most először láthatja színpadon a magyar közönség. Milyen érzés negyvenhat év után ismét magyar színpadon játszani? 

Megható és egyben izgalmas is, bár a német nyelv miatt nem nevezhető valódi magyar visszatérésnek. Viszont érzelmileg különösképpen fontos nekem, mert számomra egy képzeletbeli híd utolsó láncszemét jelenti az óhazához való közeledésben. 

Menjünk a történet elejére: hajóépítő mérnöknek készült, mikortól fogva volt természetes, hogy a színészetet választja?

 Soha nem volt természetes, miután – bár mindig szerettem az irodalmat, szavalóversenyeket is nyertem és nyolcadikos koromban már Háry Jánost játszottam az iskolaszínházban – sohasem foglalkoztatott a gondolat, hogy színész legyek. De abban az időben, amikor érettségiztem, a politika még primer módon szólt bele az emberek mindennapi életébe. Úgynevezett „osztályidegen úri gyerekként” nem is álmodozhattam a mérnöki pályáról, és ha nem akartam azt, hogy elvigyenek katonának, nem maradt más lehetőségem, mint három, a hatalom által eltűrt pálya közül választani: színészet, képzőművészet, teológia. Én az elsőt választottam, és nem bántam meg ezt a kényszerből hozott döntést.

A Kosztolányi által is csodált, „isteni” Bulla Elma volt a keresztanyja. Milyen színésznőnek ismerte akkoriban, amikor a ’60-as évek elején elindult a pályán, s milyennek látja az idő múlásával?

A szememben semmiben nem változott a megítélése. Igazából a legprivátabb alkatú ember volt, akivel valaha is találkoztam. Visszahúzódó, introvertált különc. Egy kicsit Szent Johanna is, az a hősnő, akit nagyon sokáig játszott. Johanna volt talán a legnagyobb sikere, pedig élete során rengeteg nagy szerepben volt látható. Ébredő ifjúként nehezen tudtam összefésülni a kor felületes és feltűnősködő színésznőinek harsány image-ét Elma visszafogott lényével. Viszont ha ez a szürke kis veréb felment a színpadra, egyszerre zseniális varázsló lett belőle: elhittem neki azt is, ha kurvát játszott, de a hadúrnőt, vagy a világ legájtatosabb, legtisztább lelkét is. Akik nem ismerték, prűdnek tartották a magánéletben, miközben csak úgy volt régimódi, ahogy legjobb barátjának, édesapámnak a családja: hagyománytisztelően. A magánéletben csak a tradicionális családképnek élt – miközben neki magának sohasem volt gyermeke. Ezért figyelt oda rám már ifjúkoromban is,  próbált óvni attól, hogy színész legyek. Később lépésről-lépésre kezdett nyílni felém egyenrangú művészként is, és mindketten boldogok voltunk, hogy a Vígszínház színpadán gyakran játszhattunk együtt. Leginkább azonban egy különleges feladat kovácsolt össze bennünket: anya-fiú szerepben láthatott minket évekig a közönség a Pesti Színház Adáshiba című előadásában.

 

 

Princ, a katona (1966)

 

A legprivátabb embernek nevezi. Azt a gátat, amelyet ez a zárkózottság adott, mennyire tudta családtagként áttörni?

Nem szabad elfelejteni, hogy Elmának volt egy hosszú időn keresztül beteg férje, Fendrik Ferenc író. Miután szamaritánus lélek volt, a férjét sokáig és lelkiismeretesen ápolta. Nem találkoztunk túl gyakran, de ha meglátogattam őt, mindig éreztette, mennyire fontos neki a kapcsolatunk, az, hogy van egy ember az életében, akihez érzelmileg szorosan kötődik, és aki a keresztfia. Később persze nap mint nap láttuk egymást a színházban, de ott is csak titokban kacsintott rám néha, ezzel jelezve, mennyire büszke a „rokon” sikereire. 

 

Páger Antallal az Egy anyagyilkos vallomása című előadásban

 

1966-ban került a Vígszínházba, amikor Várkonyi Zoltán főrendező Dőry Virágot és Pécsi Ildikót is szerződtette. Ekkor éppen hogy befejezte tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a diplomaszerzés után volt egy csonka évadot a győri színház tagja is, néhány hónap múlva pedig eljátszotta a Princ, a katona című sorozat főszerepét, ami országos népszerűséget hozott önnek.

Ma már mindez borzasztóan egyszerűen hangzik, de akkor, a szocializmusban végtelenül komplikált és sokszor reménytelennek tűnő  volt az a kiszolgáltatottság, ami a rendszer lényege volt: megfojtani a lelket és elfojtani minden logikusnak tűnő reménykedést. De hogy ne csak rébuszokban beszéljek, az én esetem is mutatja, mennyire logikátlan és művészellenes volt az a központi politika, amely a munkás-paraszt származást többre értékelte, mint a tehetséget. Amikor felvettek a főiskolára, Várkonyi Zoltán osztályába kerültem. De közvetlenül az évkezdéskor, szeptemberben egy politikai szűrés eredményeként Meruk József, a minisztérium színházi osztályának teljhatalmú vezetője négyünket kirúgott, mondván, hogy még „nem bizonyítottuk a szocializmushoz való hűségünket”. Mindezt tizennyolc évesen, érti? Várkonyinak abban a tanévben így el kellett engednie a kezemet, de ő nem mondott le rólam mint színészről. Egy év fizikai munka után – keresztanyám segítségével díszletmunkás lettem a Vígszínházban – ismét felvételiznem kellett a főiskolán, és miután másodszor is felvettek, Szinetár Miklós lett  az osztályfőnököm. Viszont amit nem tudhattam: Várkonyi végig arra várt, hogy amikor lehet, odahívjon a Vígbe. Már harmadéves színésztanoncként is elhalmozott jobbnál-jobb szerepekkel, és amíg az osztálytársaim szótlanul szorongatták az alabárdot a Nemzetiben, én nagy szerepeket játszhattam a Vígszínházban – amiért a mai napig hálás vagyok neki. 

Kezdetben ezerhatszáz forint volt a fizetése a Vígszínházban. Soknak számított ez ötven évvel ezelőtt? Voltak bérfeszültségek?

Egészen pontosan háromezer forint volt a havi juttatásom, mielőtt Bécsbe szerződtem, és kétszáz forinttal akarták felemelni, csak azért, hogy maradjak. Különös dolog az, amire rákérdez, mert fiatal színészként soha nem mertük volna megkérdezni, mennyi Bullának, Ruttkainak vagy Págernek a fizetése. Azt tudom, hogy a fiatal kezdőknek mindenütt ezerhatszáz forint járt, amit aztán egyikünknek-másikunknak megemeltek százzal-kétszázzal. De ez az előírás is pontosan olyan logikátlan volt, mint maga az egész elnyomó rendszer: főiskolásként százötven forint volt az esti fellépti díjam, de miután havonta huszonnyolc-harminc előadásom is volt, néha többet kerestem így a Vígszínházban, mint később tagként.

Túlfizetettek voltak a művészek akkoriban?

Azt lehetett sejteni, hogy a színházakban nagyjából egyforma fizetések vannak, a többi bevétel homályba veszett. Én nem-haknizós színészként utóbbiból vajmi keveset érzékeltem, ráadásul 1965-ben végeztem és 1973 végén már el mentem Bécsbe, így igazi rálátásom sem volt. A pénz mindig is tabutéma volt a művészek között. Annyit viszont tudok, hogy mindenki igyekezett itt-ott szavalni, énekelgetni, kultúrházakban fellépni, és sokan tudni vélték, hogy szovjet turnékon, vagy egy befolyásos téeszelnök lakodalma alkalmával hatalmas pénzek cseréltek gazdát, amelyeket a fellépők, a közvetítők és a szervezők – az olajozottan működő haknigépezet tagjai – leginkább feketén tettek zsebre. Én inkább rádióztam, tévéztem, és rengeteget szinkronizáltam.

Mára köztudott, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról hanglemezkiadásakor a kelletténél jóval szerényebb gázsival akarták díjazni a dalokat feléneklő színészeket. Gyakorta megpróbálták így elcsalni a fizetéseket?

Ebben az esetben szó sem volt elcsalásról, sokkal inkább arról, hogy a rendező, Marton László úgy gondolta, az egyszerűség kedvéért a dalok feléneklőit – kivétel nélkül jó nevű, fiatal színészeket – kóristaként jelenti le. Akkoriban én voltam az egyetlen a darabban szereplők között, akinek volt már hanglemeze, így pontosan tudtam, mennyi jár egy szólistának. Ismervén a Hanglemezgyár igazgatóját, bementem hozzá és elmondtam a sérelmeinket. Ő elnézést kért, és még aznap átírták a szerződéseket, amivel mindannyiunknak nagyságrendekkel nagyobb lett a bevétele. Ez az akkori szűkös anyagi lehetőségeket ismerve hatalmas segítség volt. Ráadásul ezt a pluszpénzt nem a színház, hanem a Hanglemezgyár fizette, így nem igazán láttam be, miért ne kaphassunk annyit a munkánkért, amennyi egy szólistának jár. Mai szemmel nézve – főleg tudva azt, hogy a lemez közel egymillió példányban kelt el – ez a történet annyira megalázó, olyan távol áll a szabadpiaci gondolkodásmódtól, hogy még a visszaemlékezés is gyomorszorító.

Várkonyi hogyan fogadta a magánakcióját?

Tajtékzott, és az a legszomorúbb a történetben, hogy bár azonnal beszélt a Hanglemezgyárral és megértette, hogy a rendezőnek nincs igaza, mégsem volt annyi emberi nagyság benne, hogy meghallgassa a másik felet is, vagyis ez esetben engem, és esetleg elnézést kérjen. Ehelyett üvöltve jelentette ki, hogy nincs szüksége forradalmárokra a színházban, és vegyem tudomásul, hogy Latinovitsot is ilyen „felforgató” ügyek miatt rúgta ki. Akkor értettem meg, hogy számomra már nem terem babér az egyetlen magyar színházban, ahol el tudtam volna képzelni a jövőmet. Akkor határoztam el azt is, hogy továbblépek: más, esetleg külföldi művészi otthon után nézek.

 

Der Weg ins Freie, 1983

 

Viszont még évekkel Bécsbe kerülése előtt, Latinovits Zoltán távozása után klasszikus amorózó szerepeket játszott a Vígszínházban, számtalan kiemelkedő feladata volt Ruttkai Éva oldalán.

Nem csak amorózókat, hiszen komoly karakterek is voltak a szerepeim között. Fontos elmondani, hogy Várkonyi abban az időben már érezte, Darvas lassan kezd belefáradni a fiatal szívtiprók mímelésébe, Latinovits pedig „forradalmár”, akit nem tud betörni. Így létrejött az az űr, amit velem szeretett volna kitölteni. Ruttkai Éváról pedig köztudott volt, hogy szerette, ha folyamatosan fiatal férfi színészek veszik körül a darabokban. Talán ennek köszönhető, hogy az Angliai Erzsébetben én játszhattam Essex grófot, a királynő szeretőjét, Maugham Színházában Tomot, a fiatal rajongót, vagy Molnár Játék a kastélyban című művében a naiv, becsapott fiút, Ádámot.

Nem tartja-e pejoratívnak a szépfiú szerepekkel való azonosítást?

Szerencsére mindhárom említett szerep túllépett ezen a sémán, leginkább a Színházat tudnám említeni, mivel Tom egy érzékeny, többdimenziós karakter. Hasonlóan karakteres személy volt Essex is. Klasszikus rebellis alak, aki belefut Erzsébet királynő hálójába, és hiába próbál, nem tud védekezni. Ádám pedig az örök balek, akinek a rajongás és a szerelem teljesen elveszi az eszét. Legnagyobb karaktersikerem mégsem a Vígszínházban született meg, hanem a bécsi Theater an der Wien színpadán, ahol a Billy című musical címszerepében egy notórius londoni álmodozóként játszhattam el szinte minden mélységét és magasságát annak a csodálatos állapotnak, amit karakterszínészetnek hívnak.

 

 

Pippin, 1974

 

A karakteralakítások fontos tényezői színészi működésének színházban és filmben egyaránt. 

Meggyőződésem, hogy a karakteralakítások sokkal több lehetőséget adnak egy színésznek, mint bármi sematikus megjelenítés. A magunk ábrázolása nem kunszt, a valódi művészet akkor születik meg, ha karaktert ábrázolhatunk. Ezen belül – amikor csak lehetett – mindig igyekeztem szélsőséges figurákat életre hívni. Amikor a Szeleburdi családot forgattuk, csak egy szemüveg mögé bújva lettem Faragó, a kétbalkezes apuka. Az Adáshiba Döncijét egy hasonló szemüveg viszont agresszívvá, nagyképűvé tette. Ezért imádom a színészetet, mert minden szerep új gúnyát kínál, amit így is és úgy is fel tudunk ölteni.

Ha már említi, tudja, hogy a Szeleburdi család harmincöt év után is rendkívül népszerű családi film?

Igen, tudom. Azok, akik az utcán megszólítanak, gyakran említik ezt. A tizenhárom részes Princ, a katona ismétlésébe is mindig könnyű belefutni, ugyanúgy, minta Az aranyifjú című filmembe is – amely mellékesen első koproduceri együttműködésem volt a Magyar Televízióval. Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy erre a még Németországban is sikerrel játszott produkcióra sikerült egy nagynevű, főleg amerikai és angol színészekből álló szereplőgárdát szerződtetni – és nem mellékesen eljátszhattam egy nagyszerű szerepet is. 

Nem hiányolja a hivatalos állami és művészi elismeréseket, amelyek ez idáig elkerülték?

Mondjuk úgy, hogy  volt idő, amikor hiányoltam. Hiszen a német nyelvű sajtó állandóan megemlítette, hogy magyar vagyok. „Der sympathische Ungar” – a szimpatikus magyar, ezt a jelzőt állandóan hozzábiggyesztették a nevemhez. De ha már itt tartunk, rögtön fel is merül a kérdés, hogy melyik államnak az elismerésére kellene ácsingóznom, lévén osztrák állampolgár vagyok, ott és Németországban viszont számos díjat és elismerést kaptam. Nézze, mint minden az életemben, ez a téma is roppant rendhagyóan alakult eddig. Soha nem volt erősebb bennem a szakmai siker utáni sóvárgás, mint a szabadság, a függetlenség utáni vágy. Ennek viszont minden időben nagy ára van. Senki sem garantálta anno, hogy Ausztriában vagy Németországban is ugyanúgy meg tudom állni a helyem, mint Magyarországon. Mégis a szabadság iránti vágy és a szakmai kíváncsiság győzött bennem és megléptem azt, amit csak kevesen mertek előttem és utánam is. Szerencsém volt, és talán az is szerepet játszott a sorsom alakulásában, hogy Ikrek csillagjegyűként mindig megpróbáltam a másik oldal igazát is megérteni, elfogadni. Igen, néha hiányolom a hazai elismerés ilyen formáját, de közben tudomásul veszem, hogy ezeket a díjakat azoknak kell odaadni, akik az év háromszázhatvanöt napjából háromszázötvenet a magyar kultúra szolgálásának áldoznak. Egyébként a Jászai Mari-díjat negyven felett már ritkán ítélik oda valakinek, a többi művészeti díjról és tiszti keresztről pedig azt gondolom, hogy azoknak adják, akik kicsit közelebb állnak a hatalomhoz.

Nehezen hiszem, hogy ennyire nem foglalkozik a kérdéssel, ráadásul köztudott Önről, hogy született jobboldali, és nemhogy MSZMP-tag, de még KISZ-tag sem volt.

Én örökös közönségdíjas vagyok, hiszen egész életemben olyan feladatokat kaptam belföldön és külföldön is, amelyeket szere

tett a közönség. Ha lenne olyan párt, hogy „Színészek és Nézők Pártja”, na, látja, abba szívesen belépnék. A népszerűség, az emberek bizalma nagyszerű érzés, ami sok minden vélt vagy valós hiányt kompenzál bennem.

 Mi volt a legnagyobb sértés, amit kapott? 

Szakmai talán az, amikor néhány vígszínházi színészkollégám kijött hozzám Bécsbe, a színházba. Az előadásom után elmentünk vacsorázni, s mivel alkohol is fogyott rendesen, kicsit megszaladt a nyelvük. Ezt mondta az egyikük: „Ha őszinte vagyok, te itt semmi mást nem csinálsz, mint otthon – csak más nyelven.” Ezt akkor óriási sértésnek éreztem, hiszen világossá vált, mennyire nem értik, milyen küzdelmet, mennyi bizonytalanságot, lemondást, félelmet, izzadságot és könnyet jelentett nekem az átállás, és milyen hatalmas dolog az, hogy a háború utáni egyetlen magyarként sikerült az álmom: egy másik nyelven is sikeressé tudtam válni színészként egy a kezdetekben teljesen idegen közegben, ráadásul  a hetvenes években. Aztán elgondolkoztam és titokban igazat adtam nekik. Nem lettem selyemfiú, sem sarki kebabos, nem raboltam ki ékszerüzletet és még csak nem is kereskedtem használt autókkal. Hanem maradtam az, ami Pesten is voltam: színész. Csak más nyelven…

Ha már a bécsi éveket érintjük: mi az a hajtóerő, ami beviszi a közönséget olyan musical előadásokra, amelyeket a világ bármely pontján azonos színpadra állítási körülmények között tekinthet meg?

A globalizáció és a legmagasabb minőségre való törekvés. Egy berlini vagy bécsi néző nem akar lemondani azokról a fény- és színpadi effektusokról, azokról a kosztümökről és arról a rendezésről, ami az amerikai vagy angol nézőket megilleti. Ezért például az első bécsi munkám – a Pippin című musical címszerepe, amit Bob Fosse, a világ talán legismertebb musicalkoreográfusa rendezett – összes fény- és egyéb effektusa nemzetközileg használt forgatókönyvben érkezett a színházhoz. És a bécsi előadást percre pontosan ugyanúgy kellett játszani, ugyanazokat a kosztümöket kellett a darabhoz elkészíttetni, mint ahogy az a Broadway színpadán látható volt. Magyarország viszont sokáig előnyt kovácsolt abból a hátrányból, hogy számtalan területen hiányzott és ma még inkább hiányzik a pénz. Egy neves magyar musicalszínház sokáig arra volt büszke, hogy úgy játsszák a Jézus Krisztus szupersztárt, a Macskákat vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, hogy Webber, a szerző mondhatni gazdag külföldi rokonként megsajnálta a magyar színházcsinálókat. Hogy miért? Mert tudta, itt senki nem tud fizetni az úgynevezett replika-jogokért. Ő viszont így is odaadta a játszási jogot, és ezzel sok magyar nézőnek okozott és okoz még ma is maradandó élményt. De visszatérve a kérdésére:  harmincegy évesen kerültem bele abba a rendszerbe, amely olyan előadások létrehozóiból áll, akik eredeti ősbemutatók mellett igényes replikákat hoznak létre. Éppen az az izgalmas ezen a területen, hogy bármilyen nyelven játszunk és énekelünk, a replikákban ugyanúgy szólunk, mozgunk, ugyanakkor gyúl fel egy bizonyos fény a színpadon. Sokak szemében hátránynak tűnhet az, ha a New York-i néző ugyanazt kapja, mint a londoni Westend közönsége, számomra viszont ez a kötelezően előírt nívó a színészet valódi kihívása és egyben a musical világszínvonalának minőségi garanciája is.

 

 

Bolondok bálja (1978) 

 

Még mindig Bécs és Budapest között ingázik?

Folyamatosan, de az új könyvem és az egyre bővülő más irányú felkérések miatt most a szokásosnál is gyakrabban jövök haza. Itt itthon, ott pedig otthon vagyok.

Említette, hogy osztrák állampolgár. A magyar állampolgárságról lemondott?

Kizárólag osztrák állampolgár vagyok, az ottani állampolgársági törvény ugyanis kimondja, hogy csak egy állampolgársága lehet egy osztráknak. Nem titok, hogy néhány éve Bécsben megpróbáltam visszavenni a magyart, amelyről anno le kellett mondanom, de az éppen a közelmúltban érkezett hivatalos válaszban az áll, hogy ha felveszem a magyar állampolgárságot úgy, hogy erről az osztrák felet nem tájékoztatom, akkor azonnal megfosztanak az állampolgárságomtól. Őszinte leszek, az osztrák állampolgárság nagyon fontos nekem, lassan negyvenöt éve élek ott és minden, ami fontos nekem, odaköt. Egyébként most azon gondolkozom, hogy megpróbálom protekcióval érvényesíteni a szándékomat, noha eddig ezzel a lehetőséggel életem egyik területén sem éltem. 

 Még ma is él az a felfogás, hogy aki keletről jött, az évtizedek múlásával is keleti marad?

Ebben kétségtelenül sok igazság van, mert bár én már nagyjából németül gondolkodom, és a negyven éve vezetett naplóm ausztriai bejegyzései között is sok németnyelvű van, mégis, számolni csakis magyarul vagyok képes. Viszont úgy érzem, hogy tökéletesen asszimilálódtam. Ez egy külföldön élő ember legfontosabb feladata, és valahol nagyon sajnálom azokat, akik a keleti lét félelmeit és bizonytalanságát még évtizedek múltán sem tudják Nyugaton elengedni. Szerintem magyarnak lenni nem állampolgárság kérdése. Magyarnak az ember a szívében születik és holtáig az is marad. Még akkor is, ha egy valódi kapitalizmusban élő magyar néha több kritikával illeti a dolgok itthoni alakulását.

Alkatilag bizonytalan személyiség?

Néha, de inkább már érthetetlenül önkritikus vagyok. A bizonytalanság abból fakad, hogy a gondolkodó ember szeretné jobban megérteni a világot, mint az, aki csak a mának él és nincs semmilyen koncepciója. Egy Ikrek csillagjegyű ráadásul még veszettül kíváncsi is, egyik arca folyamatosan figyeli a másik arc minden rezdülését. Ha van bennem egy kevés bizonytalanság, az csak azért lehet, mert soha nem voltam elégedett semmivel, amit csináltam. Jellemző, hogy soha nem nézem vissza magam egyetlen produkcióban sem, egyedül egy olyan bécsi színházi felvételem van, ahol elégedett vagyok a teljesítményemmel. No, meg van egy könyvem, amibe néha szívesen beleolvasok. Ez pedig egy hosszú, munkával töltött művészélet után elég rossz arány…

Legutóbbi könyve, a Zoknihossz egyfajta életmód- és divatbeli, valamint szerelmi tanácsadókönyv. Nem fél, hogy az olvasók félreértik a szándékát, és igehirdetőnek vagy  dendinek bélyegzik? 

Szívből sajnálom azt az olvasót, akinek a Zoknihossz elolvasása után is ez a véleménye. Én azért írtam meg ezt a könyvet, mert szerettem volna azt az információköteget átadni, amelyet negyvenöt éves koromig megszereztem ahhoz, hogy úgy építhessem és élhessem az életemet, ahogy azt szerettem volna. Fontos hozzátennem: a sok tapasztalatot jórészt fiatalként, az akkor hatvan-hetven évesektől sajátítottam el. Ma isteni kegyelemként élem meg, hogy sok embernek számít a véleményem, és tanácsot adhatok a bizonytalanoknak. Férfiak és nők gyakran keresnek meg magatartás- vagy éppen szerelmi ügyekkel, néha ötven évvel fiatalabbak is. Jó tudni, hogy az olvasók hamar megértették: ez a könyv sokkal inkább a stílusról és a nő szolgálatáról szól, mint holmi dendis divattanácsadásról.

Köztudomású, hogy megosztó, és sokan kritizálják.

Feleségem unszolására másfél éve beadtam a derekamat, és ma bárki megtalál a Facebookon, a hivatalos oldalamon. Hosszú ellenállásomnak az is oka volt, hogy tartottam attól a rengeteg mocsoktól, amit manapság a média által agyonhájpolt percemberkék és celebek sikerként könyvelnek el, de egy érzékeny ember retteg tőlük. Aztán, ahogy telt az idő, egyre meglepettebben konstatáltam, hogy a követőim inkább példaképet látnak bennem és elfogadják a gondolataimat, amiért nagyon hálás vagyok idősnek, fiatalnak egyaránt. Ha van valami kézzelfogható alapja annak, amit a más fórumokon fröcsögők posztolnak, el szoktam gondolkozni azon, amit írnak, és megvizsgálom, hogy igazuk van-e. Viszont, ha valaki minden alap nélkül, „csak úgy” támad, azt élvezem. Egy valódi poszt-riposzt helyzet erőt ad, ilyenkor kegyetlenül szoktam visszavágni. Az egyetlen, amivel nem tudok mit kezdeni, az az alaptalan gúny. Hogy is mondja Cyrano? „Mert magamat kigúnyolom, ha kell. De, hogy más mondja, azt nem tűröm el”. Igen, úgy érzem, ez a mondat lett életem alapmottója, és már megengedhetem magamnak ezt a luxust. Az ignorálás és a kizárás luxusát. Talán túlságosan sokáig próbáltam mindenkinek felelni és megfelelni. De ez az idő végképp elmúlt. Ma már senki véleménye nem érdekel, sem szakmailag, sem magánéletileg. Csak azoké, akik fontosak nekem. Ez a valódi szabadság, erre joggal lehet irigy az, aki akar. 

Az interjút készítette: 

Mészáros Márton