Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan titkos – PIM–OSZMI

Az 1949-ben államosított magyar színház történetének kutatása elképzelhetetlen az apparátusokban, hivatalokban készült iratok, feljegyzések, előterjesztések feldolgozása nélkül. Sajnos a korra jellemző módon ezeknek csak töredéke található meg a közgyűjteményekben, levéltárakban, sok esetben hiába is keressük fontos döntések írásos nyomát. Jó dolog, ha kurrens dokumentumok a szélesebb nyilvánosságban is hozzáférhetővé válnak, mert témát, apropót adhatnak fiatalabb kutatóknak egy-egy ügy, esemény feldolgozásához, vagy egyszerűen csak új nézőpontot jelenthetnek a kortárs emlékezőnek a számára ismerős történtek megidézéséhez. Örömmel regisztráljuk egy gazdag tematikájú, terjedelmes dokumentumkötet megjelenését.

Imre Zoltán és Ring Orsolya dicséretes szorgalommal gyűjti és publikálja a Kádár rendszer kulturális politikájának színházi dokumentumait. A Szigorúan bizalmas (Ráció Kiadó, 2010) a Nemzeti Színházzal kapcsolatos iratokból válogatott, a Szigorúan titkos címen megjelent kötet szélesebb tematikájú és egy rövidebb időszakot ölel fel. Az alcím így foglalja össze a szerkesztők szándékát: „Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970– 1982”. A megjelölt terminus nem egy korszak, a szerkesztők sem tekintik annak. Mint írják, „erre az időszakra végeztünk alapos kutatómunkát”, az Országos Levéltár két éve zárva van, ez megakadályozta a további kutatást. Elég a tartalomjegyzéket áttekinteni, hogy belássuk, a „színházirányítás” kifejezést tágan kell értelmezni, hiszen bőven szerepelnek a gyűjteményben olyan levelek, jegyzőkönyvek, emlékeztetők, feljegyzések, amelyek nem az állami vagy a tanácsi színházak felügyeletével, orientálásával, politikai megítélésével kapcsolatosak. A frappáns kötetcím is túlzó, a „szigorúan titkos” minősítés csak a pártiratok egy részére igaz, például az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság üléseinek jegyzőkönyveire, amelyek minősítése a legtöbbször „szigorúan bizalmas”. Lényegesebb kérdés, hogy ezek a pártirányítás fontos dokumentumai. Az APB évről évre megtárgyalta a következő évad műsorterveit, elfogadásuk, vagy elutasításuk az államigazgatás közvetítésével jelentett a fenntartó számára kötelezettséget. (Az APB összes ülésének dokumentumai amúgy nemcsak a Levéltárban kutathatók, hanem az Interneten is elérhetőek.)

A publikált dokumentumok egy része belső hivatali feljegyzés, levelezés, ami nem tartozik a nyilvánosságra, de nem is titkos. Akár a pártapparátusban, a minisztériumban vagy a tanácsi szerveknél készültek, ugyanaz volt a rendeltetésük, valamely konkrét esemény, ügy stb. körülményeinek tisztázása, valamilyen javaslat megalapozása, indoklása. Az ilyen dokumentumokból azonban nem mindig derül ki az előzmény, hogy mi volt az az impulzus, amely mozgásba hozta a hivatalt. Az olvasó segítségre szorul. Látja, hogy hol született a dokumentum, ki készítette és mikor, a lábjegyzetben pedig fontos kiegészítő tárgyi információkat kap, legtöbbször a szövegben érintett előadások alapadatait, ritkábban a személyekre vonatkozó információkat. Majdnem ötven év távlatából kulcskérdés annak tisztázása, hogy kik az egyes dokumentumokban szereplő személyek. A szerkesztők által összeállított lexikon ebben sokat segít. Több száz személyről közöl életrajzi adatokat, köztük olyanokról is, akik nem is szerepelnek a kötetben (Bárdos Artúr, Bécsy Tamás, Hont Ferenc, Nádasdy Kálmán, hogy csak néhányat említsünk). Ugyanakkor a lexikonból sokan hiányoznak, például a több ügyben is „érintett” Pétervári István biográfiája a lábjegyzetekből szedhető össze. Sajnos a kevéssé ismert személyek (politikusok, tisztségviselők, hivatalnokok) adatai feltűnően hiányosak, pedig ennek a kötetnek tulajdonképpen ők a főszereplői. Aki nem színházművész vagy kritikus, azt a lexikonban politikusnak, vagy kultúrpolitikusnak nevezik, ami erős túlzás. Pozsgay Imre miniszter politikus, Tóth Dezső miniszterhelyettes kultúrpolitikus volt, de Bőgel József inkább kulturális hivatalnok. A névmutató sajnos nem kezeli a keresztnév nélküli eseteket és a névazonosságot, valamint a címmutató hiánya miatt a Bánk bán csak akkor kereshető, ha Katona József neve is együtt olvasható a dráma címével.

A recenzensnek ezen a ponton személyes érintettsége miatt tisztáznia kell kilétét. A mutató szerint Szabó István név hat alkalommal fordul elő a kötetben. Közülük kettő M. Szabó István szolnoki illetőségű párttestületi tag. A hetvenes években a Minisztérium Színházi Osztályát Szabó István vezette, aki a névmutatóban háromszor szerepel, bár a dokumentumokban ezen kívül néhányszor Szabó elvtársként is fellelhető. A másik, a 165. lábjegyzetben hivatkozott Szabó István viszont én lennék, aki 1989 és 1996 között kétszer is az említett Színházi Osztály vezetője voltam. A félreértésre nevünk megkülönböztetés nélküli használata és az azonos beosztásban az átlagosnál nagyobb gyakoriságú előfordulásunk adhatott okot.

A kötet előszava sok kérdést tisztáz, de az időrendben való szerkesztésből adódó sokféleségben eligazodni igazán nem segít. Talán szerencsésebb lett volna valamilyen téma szerinti bontás, és azokhoz kapcsolódó kísérő tanulmányok megírása. Az APB jegyzőkönyvek kísérőjeként haszonnal forgathatjuk ma is Ring Orsolya 2008-as tanulmányát, amely a politikai szempontból kényes kérdésekre koncentrál. Sajnos akkor a szerző nem kísérelte meg, hogy leírja a struktúrát, az alá és fölérendelt döntési szinteket, nem érzékeltette a döntések szenvedő alanyai, a színházak mozgásterét. Ennek a kötetnek jó néhány dokumentuma éppen ezt a hiányzó kontextust segít megteremteni. Egy másik nagy fejezet konkrét előadások sorsát követhette volna végig, a színpadig el nem jutott daraboktól a bemutatóig felmerülő nehézségekig, valamint a fogadtatás következtében beállt zavarig. Egymás mellé rendelésük megmutathatná azt is, hogy melyek a fajsúlyosabb történetek. Például a korábbi kötetben is közölt 1981-es Nemzeti Színházi Halleluja előadás dokumentumai ezek közé tartoznak. Imre Zoltán a Színház című folyóirat 2008 novemberi számában megjelent tanulmányában dolgozta fel az előadáshoz kapcsolódó dokumentumokat. (Ennek terjedelmesebb változata az interneten elérhető.) Nevezett tanulmány ugyanakkor hiányérzetünknek is pontos leírását adja, hiszen az akkor ott alkalmazott Erving Goffman féle „keret-elemzés” nélkül ezeknek a dokumentumoknak egy része a levegőben lóg. Az értelmezés elengedhetetlen, nincs olyan dokumentum, amely magáért beszélne. „… a keret kifejezés azokra a taktikákra és stratégiákra vonatkozik, amelyeket egyrészt a résztvevők használtak az adott helyzet megszervezésére és meghatározására, másrészt pedig retrospektív módon én használtam a résztvevők által hagyott nyomokból összerakott múlt jelenből/jelenben történő rekonstrukciójához.” – írta 2008-ban Imre Zoltán, és ez még akkor is igaz, ha az egyes dokumentumok közegének teljes rekonstrukcióját most ezen a gyűjteményen nem kérhetjük számon. A „keret” nélkül Bőgel József munkatársi feljegyzései éppúgy nem érthetőek meg, mint Tóth Dezső miniszterhelyettes kézírásos beszúrása Pozsgay Imréhez írott feljegyzésében 1979-ben: „Ennek a helyzetnek mindenekelőtt mi vagyunk a létrehozói és saját magunk isszuk meg a levét”. (Dőlt betűvel a beszúrás.) A sok-sok véletlen folytán ránk maradt „nyomok” megértéséhez rekonstruálni kell azt a valóságot, amely az iratok megszületésének, a dokumentumok létezésének természetes közegét adta. A kötet legnagyobb nyeresége az a néhány ügy, esemény, bemutató, amelyről egymás mellett több dokumentum olvasható. Ilyen többek között a Jézus Krisztus Szupersztár 1972-es kálváriája, a Rekviem egy hadseregért bemutatása körül folytatott levelezés, Schwajda György 1978-as igazgatói felmentése, Jurij Ljubimov 1980-as magyarországi meghívása, vagy a Sziládi János kezdeményezte pártvizsgálat a Nemzetiben. Ezekből komplexebb képet kaphatunk az akkori mechanizmusok működéséről, a közeg mibenlétéről.

A dokumentumoknak is megvan a maguk sorsa, ha nem kerülnek a levéltárba vagy a múzeumba, akkor nagyrészt örökre elvesznek. Tudjuk, hogy szelekció nélkül archiválni minden hivatalos papírt nem lehet. Ennek szabályai koronként változnak, de a szabályok betartása is sok kívánnivalót hagy maga után. Az ügyek súlyuknak megfelelően a döntési szinteken maradnak, de közgyűjteménybe legtöbbször csak az elküldött levél, az állásfoglalás kerül, illetve a konkrét intézkedésnek marad nyoma. Pedig olykor érdekesebb, hogy valamiből nem lett ügy, hogy középszinten elhalt, vagy már a szakvéleményt megfogalmazó munkatársnak sikerült eloltani a tűzet. A hivatali vezetőknél landoló akták olykor megőrzik ezeket a feljegyzéseket is, amikor „ad acta” minősítéssel, mivel „további intézkedést nem kívánt”, lezárták. Ez a gyűjtemény azért is fontos, mert a kis ügyek közül is bemutat néhányat.

Végül még két kritikai észrevétel. Egy figyelmes és alapos átolvasás ráfért volna a kötetre, akkor nem lenne például a bevezetőben kétszer is így aposztrofálva az OSZMI: Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum. Néhány dokumentum csonkán maradt fenn, bár ezt pontosan jelzik, közlésüktől talán jobb lett volna eltekinteni.

A dokumentumkötet nem egy írásával a mai viszonyokra is reflektál. A politikai rendszer megváltozott, de a színházi struktúra legfőbb vonalaiban változatlan, a kiterjedt színházi hálózat viszonylag zavartalan működését a jelentős közpénz-támogatás teszi lehetővé. Konfliktus a fenntartó és a színház között ma is létrejöhet, mert bizonyos kérdésekben a politikai és a szakmai szempont lényegesen különbözhet. A műsortervezést illetően a „színházirányítás” régi rendszere talán már nem térhet vissza. A támogatás mértéke és a vezetők kinevezése azonban az állami függőség okán továbbra is „harci kérdés”. És bár ezeknek a háttérben zajló konfrontációknak nemigen születnek „szigorúan titkos” dokumentumai, de tudható, hogy a műsort komolyan befolyásoló tényezőkről van szó.

Szabó István