A bulvárról az Orlai Produkció néhány előadása alapján

 

Vannak komoly – rendkívül komoly – emberek, akik csak és kizárólag Thomas Mannt olvasnak, Bartókot hallgatnak, tőlük se mindent persze, mert például a Királyi fenség vagy az Amerikában írt művek megbocsáthatatlan kisiklást, hanyatlást jelentenek e nagy művészek amúgy elismerésre méltó oeuvré-jében. Béla, ki kell mondani, felhígult az Újvilágban, még hogy Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, lásd (halld) a Concerto negyedik tételét és borzadj el!

Nem tartozom közéjük, cigányzenész ősök leszármazottjaként nem is nagyon tartozhatnék. Meg halálra unnám magam. Lelkes híve vagyok az úgynevezett populáris művészet számos alkotásának, szerves része az életemnek megannyi sláger, kabaréjelenet, bohózat, humoreszk, még magyar nóta is (a felmenők!), Rejtő Jenőről egyszer tanulmányt szeretnék írni – s még azt is bevallom, a slágereknél nem csupán az Illés együttes filozófiai mélységű örökbecsűire gondolok, hanem akár Aradszky László vagy Koós János dalaira. Kislány a zongoránál, most miért ciki ez; pláne, ha Liszt-rapszódiát játszik? (Baromira tudhat zongorázni amúgy! Nehezek ám azok!) Mindent kedvelek, amiben tehetség van – ez persze nem egy teoretikus igényű megfogalmazás, már csak azért sem az, mert szerintem a tehetségről senki sem tudja pontosan, micsoda, csak annyi biztos, hogy gondozható és főleg, hogy elveszthető. Amiben nincs tehetség, ötlet, gondolat, szellem, ügyesség legalább nyomokban, az hidegen hagy, rosszabb esetben, főleg lila köd és álmélység esetén (Amadeus) dühít.

De ha van!

Ugyanakkor nem akartam a populáris színházról írni. Semmi kifogásom ellene, sőt rendkívül tudom élvezni olykor, főleg, ha a Furcsa párt Darvas Iván és Garas Dezső játssza, de mi tagadás, azért nem ez érdekel elsősorban. Mondhattam volna rögtön bulvárszínházat is, csak előbb szeretném leszögezni, hogy a bulvár szónak esetemben nincs semmiféle rosszalló, lekicsinylő, becsmérlő jellege, eszem ágában sincs szembeállítani a művészszínházzal, a tudatomban egymás mellett létezik a kettő, sok szállal összekötve. Hogy most mégis írok róla, az Orlai Tibornak köszönhető, akinek nagyvonalúsága révén több előadást nézhettem végig az Orlai Produkció különböző játszóhelyein, a Belvárosi Színházban, a Hatszín Teátrumban és a Jurányi Inkubátorházban. Gondoltam, élek a lehetőséggel, nem lesz ez minden tanulság nélkül, s ezt írásban sem árt összefoglalnom.

*

Sajnálatos mód elkerülhetetlen egy hosszabb elméleti fejtegetés.

Ez leginkább azért sajnálatos, mert nem vagyok különösebben járatos az esztétikában, nem Hegellel kelek és fekszem, még csak nem is Kanttal (mit tudtak ők Aradszkyról!), így szinte semmi reménye annak, hogy bármit is megnyugtatóan tisztázni fogok. Különösen nem olyan megingathatatlan határozottsággal, mint amilyennel Lukács György írt Az esztétikum sajátosságának (Magvető, 1965) második kötetében a kellemesség problémaköréről röpke ötven oldalon (531–585.). Miután egy megfázás ágynak döntött és valami könnyű kis olvasmányra vágytam, megkerestem ezt a részt. Nos, Lukács ezt jelenti ki (Eörsi István fordítása): „…a valódi műalkotások világszerűsége, melynek szubjektív korrelátuma az, hogy az emberek alkotói és befogadói magatartásmódjai meghaladják saját partikularitásukat, adja azt az egyetlen kritériumot, amelynek segítségével biztos határt lehet húzni az esztétikum és a kellemesség között.” (Vagyis a művészet, a magaskultúra és a populáris kultúra között.) Szerencsére korrektül hozzáteszi, hogy ez a határ „elvontan nézve egyszerre … világos és elmosódott”. A világszerűség és a partikularitás fogalmainak kibontásától itt most eltekintenék, nem is beszélve a különösségéről és a nembeliségéről, azt viszont még idézem, hogy „a kellemesség élményében szubjektíve minden egyes ember veleszületett vitalitása pillanatnyi beteljesedéshez jut”, ami azért valami, ha nem is teljesen érthető számomra a „veleszületett vitalitás” kifejezés. Nem akarnék persze túlságosan ironizálni Lukács Györgyön, aki kétségkívül a huszadik század egyik nagy gondolkodója volt, csak kicsit zavar a „nagy elbeszélés”, „nagy narratíva” magabiztossága. Hisz szerintem még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, mi a művészet. A meghatározás szerint az az alkotás tartozik a körébe, amiben benne van a világszerűség. És ha szerintem benne van, szerinted meg nincs? (És mi az?) Ne feledjük (a „világos és elmosódott” határon örök határsértőként közlekedő) Karinthy Frigyes versét, a Nihilt: „Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem. // És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –” (Erről a versről írt tanulmányaiból Beck András önálló kötetet állított össze, Szakítópróba címmel jelent meg 2015-ben a Műút-könyvek sorozatában.) És gondolkodhatunk azon is, hogy a valódi műalkotásnak az esztétikai tökéletesség, hibátlanság is feltétele-e. (Írjunk előkelően sine qua nont, mély főhajtással Arisztotelész és Boethius felé.) Amit persze mi mondunk éppen tökéletesnek, hibátlannak, mások máskor tarthatnak tökéletlennek… Nehéz kenyér az esztétika.

Azért a kellemesség kategóriáját tartsuk meg!

Az esztétika ingoványos területéről most átlépve a szociológia nem kevésbé ingoványos területére (teljes joggal téve ezt, azon sem vagyok túl otthonos): az alábbiak nem kapcsolódnak ugyan közvetlenül a bulvárdarabok és a bulvárszínház problémájához, de azt hiszem, nem felesleges beszélni róluk, hisz sem a művészszínház, sem a bulvárszínház nem létezik közönség nélkül, és most a közönségről lesz szó.

Két tanulmányból idézek, az egyik Herbert J. Gans Népszerű kultúra és magaskultúra című, a hetvenes évekből való írása, ami a Wessely Anna szerkesztette nagyszerű kötetben, A kultúra szociológiájában (Osiris–Láthatatlan Kollégium, 1998) olvasható. Ez azért fontos, mert Gans a befogadók felől közelít. Bevezeti az ízléskultúra (ízléskultúrák) fogalmát mint ami átfogja a népszerű és a magaskultúra fogalmait: „Meghatározásom szerint az ízléskultúrák értékekből, az értékeket kifejező kulturális formákból (zene, képzőművészet, iparművészet …) és hordozóikból (könyvek, folyóiratok, újságok …), továbbá az esztétikai értékeket és funkcióikat ugyancsak megjelenítő közönséges fogyasztási javakból (lakberendezés, ruhák, háztartási gépek, gépkocsi) tevődnek össze.” Nyilvánvaló, hogy a népszerű kultúra (Gans tapintatosan azért kerüli a tömegkultúra szó használatát, mert az pejoratív) ízléskultúráinak képviselői sokkal többen vannak, mint a magaskultúráéi (aminek közönsége jóval egységesebb is), s hogy profitszerzési céllal ezt a tarka közönséget kellő agresszivitással igencsak eredményesen lehet bombázni, lásd például bulvárlapok.

A teljesség kedvéért mondjuk el, hogy a tömegkultúra elsősorban annak a tömegnek a kultúrája, amely az ipari forradalommal jelent meg a XVIII. században. (Nyilván az ezzel érintkező, lassan összeolvadó, mára alighanem megszűnt népi, paraszti kultúra is tekinthető tömegkultúrának – erre most nem térek ki.) A Magyar Nagylexikon szerint 1800-ban a Föld népességének 3 százaléka, 1900-ban viszont már 14 százaléka, 224 millió ember élt városokban. 2000-ben már a fele: 3 milliárd ember – s közben maga a népesség folyamatosan növekedett! A kulturális szolgáltatóknak nyilván azokat is ki kellett szolgálni, akik szabadidejüket valahogy nem a magaskultúra alkotásainak megismerésével óhajtották tölteni. A filmművészet vagy inkább filmipar már ennek jegyében indult: egyfelől röhögtető burleszkek, másfelől megríkató melodrámák árasztották el a mozikat, megjelentek a vágyteljesítő mesék, a bűnügyi történetek, a rémtörténetek. A közönségfilm létező fogalom. Közönségeposz nincs. Magam úgy gondolom egyébként, hogy a tömegkultúrának megfelelő, a kellemesség szférájába tartozó kultúra mindig is létezett, legfeljebb tömeg nem volt hozzá. Nem képzelném, hogy az ókori Athénban a Dionüszosz-ünnepeken bemutatandó tragédiákra és szatírjátékokra kivétel nélkül minden polgár kíváncsi volt, még ha a szegényeknek az állam fizette is a jegy árát. A komédiákra már inkább – lévén azok sokkal felhasználóbarátabbak, végre lehet röhögni másokon, a felül lévőkön. Mindenesetre a Kislány a zongoránál című slágernek egész biztos megvolt az ógörög megfelelője.

A másik tanulmány a Kolosi Tamás és Tóth István György összeállította Társadalmi riport 2010-ben (Tárki, 2010) olvasható, a szerzője Sági Matild. A címe kicsit bonyolult: Kulturális szegmentáció: „mindenevők”, „válogatósak”, „egysíkúak” és „nélkülözők”? Ráadásul alcímmel is bír: Az „omnivore–univore” modell alkalmazhatósága Magyarországon. E kis kacifántosság dacára azonban rendkívül tanulságos. Régóta foglalkoztat, hogy mekkora nálunk a magaskultúra iránt érdeklődők aránya, kiket milyen kultúra érdekel, ki olvas még, mit olvas, hányan, kik járnak színházba, hangversenyre, mi több, különböznek-e markánsan és ha igen, miben az egyes színházak nézői. Korábban, már az 1970-es években, elsősorban Vitányi Iván foglalkozott ilyesmivel. Ebben a tanulmányban a kérdéseimnek legalább egy részére most – mármint 2010-ben – friss és pontos választ kaptam. (Hivatkozhatnék Bukodi Erzsébet egy nagyszerű írására is – A „puha rétegződés”: életvitel –; de az még korábban jelent meg a TÁRKI-nál, 2005-ben.)

Az omnivore–univore, mindenevő–csak egyfélét fogyasztó (egyétkű? – Ságinál „egysíkú”, ami jó, de nem rímel a mindenevőre) megkülönböztetés a kilencvenes évek elején született. Megalkotói szerint a „magasabb társadalmi státusú egyének nem korlátozzák kulturális fogyasztásukat a »magas kultúrára«, a »közepes«, sőt »alacsony státusú« kulturális aktivitásuk és fogyasztásuk is igen jelentős.” Az exkluzív kultúrafogyasztók helyett/mellett (csak Bartók!) felbukkantak a mindenevők is. Az univore típusú kulturális fogyasztás „inkább az alacsonyabb társadalmi státusúakra jellemző”: általában másokkal együtt, tömegben vesznek részt kulturális eseményeken, meccsre, koncertre, szórakozóhelyre járnak. Hozzáteszem, az omnivore fogyasztás nyilván horizontálisan is értendő, azaz több művészeti ágra is kiterjed, s hangsúlyozom, ez a típusú kulturális fogyasztás aligha előzmény nélküli, korábban is létezhetett, legfeljebb csak most írták le. Az ember hol operába ment, hol búcsúba.

Sági Matild a fentiekből kiindulva négy csoportot különböztet meg Magyarországon a kultúrafogyasztás szempontjából : a felnőtt lakosság körében 13 százalékos a mindenevők (omnivores), 21 százalék a válogatósak, 18 százalék az egysíkúak (univores) és rettentő magas, 48 százalék a nélkülözők (novores) aránya. Ez ugyan épp 100 százalék, de szerintem kimaradt az exkluzív fogyasztók, a magaskultúrát preferálók csoportja, ami Bukodi Erzsébetnél 8 százalékkal van jelen – arányuk azóta feltehetően csökkent. Mondjuk, éppenséggel beleérthetők a mindenevők nála 20 százalékos csoportjába, de ehhez kell némi jóakarat. Bukodinál egyébként mások az elnevezések: 25 százalékos a csak rekreációt-szórakozást keresők köre s közel 50 százalék a passzívaké és a kultúrával egyáltalán nem élőké; az utóbbiak azok, akik leginkább csak a tévé előtt bambulnak – aki látott már kocsmákban tippmix-szelvényüket a kezükben szorongató embereket meccsközvetítést feszülten bámulni, az sokat tud erről. Mi tagadás, őket sajnálom: a művészet nélkül lehet élni, de az akkor is sokkal rosszabb, ha ezt nem tudja, aki nélküle él.

A kutatók csoportelnevezéseinek és -leírásainak összevetése, egységesítése zimankós téli napok üdítő tevékenysége lehet.

A két tanulmány a fentebbinél szorosabban is összekapcsolható, a csoportok az ízléskultúrák dominanciáival is megképezhetők, leírhatók, de ezzel már végképp nem terhelném az olvasót.

A magára valamit adó bulvárszínház nyilván a mindenevők és a válogatósak csoportjait célozhatja meg elsősorban. A népesség 39 százaléka tartozik ide, van tehát fizetőképes kereslet. A mindenkori bulvár felelőssége, hogy a profitot tekinti-e elsődlegesnek és nem érdekli a színvonal (ritka cinikus, de létező, és sajnos nem alaptalan színházi mondás: „A közönséget nem lehet eléggé lenézni!”), vagy a minőséget tartja fontosabbnak és mindent megtesz annak érdekében, hogy a színvonal magas legyen. Orlai Tibor bulvárszínháza – hogy végre belépjünk az ajtaján – egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik. Igényesség és ízlés jellemzi, Orlaiban én még valamiféle halk küldetéstudatot is felfedezni vélek.

*

Mielőtt továbbmennénk az ajtóból, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amikor az előbb a magasabb társadalmi státusú egyének kulturális fogyasztásáról szóló részt idéztem, háromféle aktivitásról és fogyasztásról esett szó, ami mögött a magaskultúra–populáris kultúra szembeállítás helyett nyilván egy másik, finomabb, hármas csoportosítás áll. Sági Matild – mint írja – az omnivore–univore megközelítésmód bemutatásakor sokban épít Chan és Goldthorpe egy 2010-es összegzésére: Social status and cultural consumption, ami egy hasonló című, Tak Wing Chan szerkesztette kötetben jelent meg. A net segítségével csak igen felületesen tudtam belenézni a gyűjteménybe (örömmel fedeztem fel benne Bukodi Erzsébet egy tanulmányát), de az már a tartalomjegyzéket olvasva is kiderült, hogy a szerzők is használják a highbrow–middlebrow–lowbrow felosztást, ami az angol nyelvű országokban régóta ismeretes. Nálunk csak ritkán bukkan fel, bár az utóbbi időben kétszer is találkoztam vele, egyszer Radnóti Sándor Békés Pálról szóló emlékezésében (Élet és irodalom, 2018. szeptember 21.), egyszer pedig Krusovszky Dénesnek erre is reflektáló tanulságos írásában a magyarnarancs.hu-n: Mitől boldogtalan a magyar író? (Bán Zoltán András is utalt rá a magyar kirimiről szóló írásában: A pislákoló villanykörte a Kalligramnál 2018-ban megjelent kötetében, a Betűtésztában is olvasható.) A magyar író – már amelyik – alapvetően attól boldogtalan, hogy nem becsülik meg eléggé, a közönségsiker mellé nem társul egyértelmű, egységes szakmai elismerés, ahogy Békés Pálnál és Krusovszky példájánál, Szabó Magdánál sem. Ennek kapcsán ír Radnóti arról, hogy a magyar irodalom „a highbrow és a lowbrow között nem ismeri a midbrow-t vagy middlebrow-t. „…a »komoly«, a »nehéz«, a »magas« irodalmat és az elsődlegesen szórakoztató szándékú lektűrirodalmat, »tömegkultúrát« üggyel-bajjal meg tudjuk különböztetni, de a kettő közötti széles mező nincs kijelölve, s aki ott mozog, az állandó bizonytalanságban van, hogy hova is tartozik.”

A szavak megértéséhez vissza kell mennünk a XIX. század elejére, Franz Joseph Gall osztrák anatómus frenológiájáig, koponyatanáig, ami szerint az emberi koponyának az agy formáját követő alakjából következtetni lehet az értelmi képességekre és a jellembeli tulajdonságokra. Ez a tévhit a XIX. század folyamán széles körben elterjedt, szerintem ott van napjaink áltudományos nézetei közt is, nem véletlenül jelent az angol brow ’homlok’ szó intelligenciaszintet a mai angolban is: a magas homlok magas intelligenciaszintre utal, az alacsony pedig alacsonyra. Ennek megfelelően főnévként és melléknévként a highbrow ’kifinomult ízlésű’, ’kulturált, művelt’ (pejoratív értelemben ’kultúrsznob’), a lowbrow ’nyárspolgári’, ’alacsony szellemi színvonalú’ – a middlebrow pedig ’átlagos ízlésű’, ’átlagos műveltségű’. Ez utóbbi szó 1925-ben bukkant fel a brit szatirikus és irodalmi magazinban, a Punchban. (Krusovszkynál az olvasható, hogy 1902-ben a New York Sunban; ennek most nem mennék utána. Ilyenkor írjuk, hogy „a huszadik század elején”.) A szó pejoratív felhangot kapott olyanoknál, mint Russell Lynes, Dwight Macdonald és Virginia Woolf; utóbbi egy vita kapcsán írt, végül is el nem küldött levelében – amely aztán csak a The Death of the Moth című posztumusz esszékötetben jelent meg – igen öntudatosan vallja magát highbrow-nak. (A pille halála címmel magyarul is megjelent egy remek válogatás Woolf esszéiből az Európánál 1980-ban, ez a levél, sajnos, nincs benne.) Lynes a middlebrow kategóriáján belül megkülönböztette az upper-middlebrow-t és a lower-middlebrow-t… Mára – olvassuk Krusovszkynál – „akár pozitív töltetű kifejezéssé avanzsált”, a jelentés nyilván attól függ, hogy a használó mennyire türelmes a magas művészet tartományán kívül eső alkotásokkal. A kategóriák közti határok magától értetődően éppúgy egyszerre világosak és elmosódottak, mint az esztétikum és a kellemesség közt húzódó, annál is inkább, mert a highbrow szférája az esztétikum szférája, a middlebrow és a lowbrow pedig besorolható a kellemességébe, mintegy azt differenciálja – vagy bonyolítja. (A lowbrow-ba sorolható művek némelyikére gondolva talán meg kellene alkotni a kellemetlenség esztétikai kategóriáját is. Nálam például Mága Zoltán vagy Sas József produkciói tartoznak ide.)

A middlebrow fogalmát az irodalomra vonatkoztatva Krusovszky Dénes így határozza meg: „közérthető, de gondosan megírt, irodalmi igényű, szórakoztató mű”, ami emellett „jó eséllyel tömegesen eladható” termék. Korábban azt is kijelenti, hogy ez a kultúra „ott lép be, ahol a tömegkultúra már nem képes kielégíteni a közönséget, a magaskultúra azonban még mindig elérhetetlennek tűnik.” Gondolkodik azon, hogy Magyarországon a szocializmus idején a kultúrafogyasztás arisztokratikusabb keretei felszámolódtak, a piac úgyszintén (a példányszámok nem a kereslettől függtek), az irodalom különböző rétegei a kultúrpolitika jegyében eltöröltettek, azaz hivatalosan nem volt middlebrow, krimi, sci-fi, azt is highbrow-ként, szépirodalomként adták el, ami nem volt az, mintegy túlértékelve például Békés Pált és Szabó Magdát is, akik szintén túlértékelték magukat. Manapság „lassan a siker válik az irodalom egyetlen fokmérőjévé”, miközben a népszerű írók ugyanúgy panaszkodnak, mint korábban, a highbrow szerzők pedig irigykedve és értetlenül néznek az „óriásplakátokra és metrós hirdetésekre: hogy nekik ez miért nem jár?” (Nincs is boldog magyar író?)

A lényeg: a hármas leírás sokkal pontosabb, mint a dichotomikus. Kérdés persze, pontosan, véglegesen soha meg nem válaszolható kérdés, mit milyen kritériumok alapján sorolunk, ha ez egyáltalán muszáj, egyik vagy másik kategóriába. Mik az esztétikailag tökéletes műalkotás kritériumai? 1973-ban jelent meg az a Bevezetés az irodalomelméletbe és az irodalomtudományba című egyetemi jegyzet, amiből tanulni nekem is szerencsém volt a hetvenes években. Nem tudok jobbat annál, mint amit Barta János ott mondott, aki szerint a négy legfontosabb esztétikai norma az érzéki megjelenítés, az egységes átformáltság, az őszinteség és az eredetiség normája.

A művek megítélését mindezzel együtt az egyéni ízlés határozza meg. Én például sem Békés Pált, sem Szabó Magdát nem tagadnám ki a highbrow irodalomból, de lehet, nem vagyok elég szigorú. És hová is illesszem be Cseh Tamás, Koncz Zsuzsa vagy Zorán dalait? Az a katarzis, amit egy-egy koncertjük végén átéltem-átélek, azonos-e azzal, amiről Arisztotelész beszélt? Számomra igen. Azon is eltöprenghetünk (nem most!), mihez kezdjünk a giccsel. Amihez előbb tudnunk kellene, mi a giccs... És azt se feledjük el, hogy egy remekmű olvasható lektűrnek, egy lektűr remekműnek, igazgyöngy és hamis gyöngy könnyen összetéveszthető. Olykor egész furcsán alakulnak át a befogadásban a komolyzene vagy a képzőművészet nagy alkotásai is, amiket az ilyen-olyan multik is bedarálnak: egy Mozart-dallamból mobilhang lesz, egy Klimt-motívum papírzsebkendőre kerül…

Mindez természetesen hatalmas problémakör hatalmas szakirodalommal – Theodor W. Adornóra utalnék még –, ezektől nehéz szívvel, de elszakadok. Illetve a bulvár szó kapcsán még elmondom, hogy Párizsban valamikor a XVIII. század közepén kezdik kiépíteni a Grand Boulvard-t, a nagykörutat, szép lassan kikövezik, leaszfaltozzák, bevezetik a gázvilágítást, üzletek nyílnak – és megjelennek azok a színházak, amelyek hátborzongató-érzelmes melodrámákat, illetve sikamlós („franciás”) vígjátékokat, bohózatokat (vaudeville), netán rémdrámákat (grand guignol) játszanak. Ezek a bulvárszínházak. A kereslet megteremtette a kínálatot, a kínálat gerjesztette a keresletet. „Azoknak írok, akik nem tudnak olvasni” – mondta az első sikeres melodráma szerzője a XVIII. század végén. Nagy mondat. A francia nyelvben ma is létezik egy először Musset-nél olvasható kifejezés – én Ádám Péter kitűnő Francia–magyar kulturális szótárából (Corvina, 2004) ismerem –: Ça fait pleurer Margot, Ez majd jól megríkatja Margót. Vagy Sárbogárdi Jolánt, Parti Nagy Lajos zseniális művének, A test angyalának képzelt szerzőjét. Emlékszünk Woody Allen 1985-ös filmjére, a Kairó bíbor rózsájára, amiben a hollywoodi film hollywoodi színésze hirtelen lelép a vászonról az őt sokadszor bámuló fiatal nőhöz? Ott Cecíliának hívják. Sárbogárdi Cecília.

*

És akkor foglaljunk helyet a nézőtéren!

Még van egy kis időnk elmélkedni.

Kérdés lehet (ha talán nem is mindenkinek), hogy az Orlai Produkció által bemutatott bulvárdarabokban és előadásaikban, a bulvár műfajaiban megtalálható-e a lukácsi értelemben vett világszerűség, besorolhatók-e a magaskultúra kategóriájába. Mi tagadás, nemigen; noha nagyon sok értékük van. De baj ez? Dehogy baj! Érdekel ez valakit, pláne, ha jól szórakozik? Engem, és engem is csak utólag; a nézőtéren eszembe sem jut. Hisz egyikük sem bóvli, hanem legrosszabb esetben is tisztes iparosmunka. És olykor még abban is el tudok bizonytalanodni, hogy tényleg ki van-e belőlük lúgozva minden világszerűség, azaz tényleg semmit sem mondanak az emberi világról, létezésről, tényleg semmi közük-e a magaskultúrához.

Amúgy a világszerűség a töltött káposztából is hiányzik, mégis milyen fenséges!

Felsorolom, a szerzők ábécé-rendjében, miket láttam. Woody Allen: Férjek és feleségek (fordította-színpadra alkalmazta: Zöldi Gergely, rendezte: Szabó Máté, díszlet-jelmez: Ondraschek Péter), James Goldman: Az oroszlán télen (Zöldi Gergely, Szikszai Rémusz, Khell Zsolt, Kiss Julcsi), Richard Greenberg: Három esős nap (Zöldi Gergely, Novák Eszter, Zeke Edit), Lucas Hnath: Nóra II. (Zöldi Gergely, Galgóczy Judit, Juhász Katalin, Szakács Györgyi), Joe Orton: Mr Sloane szórakozik (Parti Nagy Lajos, Guelmino Sándor, Juhász Nóra), Stephen Sachs: Valódi hamisítvány (Kovács Krisztina,Valló Péter, Tóth Hajni), John Patrick Shanley: Kétely (Zöldi Gergely, Pelsőczy Réka, Kálmán Eszter, Ignjatovic Kristina), Robert James Waller: A szív hídjai (Zöldi Gergely, Novák Eszter, Zeke Edit), Leonyid Zorin: Varsói melódia (Radnai Annamária, Kocsis Gergely, Kálmán Eszter). Tudom, kevés a most épp futó negyvenvalahány (!) előadáshoz képest, de egy általánosabb kép körvonalai talán megrajzolhatók.

 

Férjek és feleségek – Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, Radnay Csilla és Ötvös András (fotók: Orlai Produkciós Iroda)

 

Vigyázat! Nem az Orlai Produkció ennél sokkal színesebb kínálatot nyújtó működéséről akarok beszélni (a palettán, ahogy céloztam rá, ott az ŐŐszi szonáta, A hullaégető, Az egy őrült naplója vagy a Mi és ők is, amik nem kifejezetten a bulvár kategóriájába tartoznak, sőt ott van több, figyelmet érdemlő, könnyedebb-fajsúlyosabb magyar mű is, így Dés Mihály–Kern András, Gerlóczy Márton, Parti Nagy Lajos munkái, az egész különleges, Dömötör András rendezte Second Life, amikről hazafias alapon külön, máskor szólnék), nem is Orlai Tibor rendkívül rokonszenves személyéről és minden elismerést megérdemlő tevékenységéről, fáradhatatlanságáról.

A bulvár műfajáról akarok elmondani pár gondolatot, az Orlai Produkció néhány előadása alapján.

Nyilván elmehettem volna még mondjuk a Centrál Színházba, a Játékszínbe, a József Attila Színházba, a Karinthy Színházba, a Madáchba, ide-oda; erre már nem volt energiám – amivel arról is lemondtam, hogy esetleg a rossz bulvár valamely érzéki megvalósulásáról is írjak, a színpadi gagyiról, de ehhez nem is ragaszkodnék elementárisan.

A legfontosabbal kezdem.

Ezeknek a daraboknak egyike sem azt mondja, amit Rilkénél olvasunk és amit minden esztétikailag teljes értékű műalkotás mond (Tóth Árpád zseniális fordításában): „Változtasd meg élted!” Ezek a darabok csak olyasmit mondanak: Figyelj jobban a párodra, a szüleidre, a gyerekeidre, a másikra! Esetleg magadra! Ezt variálják, hol komolyabb, hol oldottabb tónusban megszólalva, általában a férfi–nő, szülő–gyerek, tanár–diák, tanár–tanár kapcsolatot helyezve a középpontba, bár felbukkannak más témák is, Jez Butterworth Mojója például az 1950-es évek végének sohói rock and roll-kocsmáiba visz, Jonathan Maitlandtól a Tagadj, tagad, tagadj a versenysport világába kalandozik el. (A nem látott előadásokról a kiváló honlapról tájékozódtam.) Nem a létezésről szólnak, nem az emberi lét alapkérdéseit tárgyazzák, senki nem kérdezi, hogy lenni vagy nem lenni, senki nem elmélkedik hosszan egy koponya fölött; ha mégis, akkor nagy valószínűséggel New York-i patológus, aki válni akar a feleségétől/akitől válni akar a felesége. A többség nem szokott a lét alapkérdésein töprengeni, a többség a maga épp felmerülő kérdéseit próbálja megválaszolni: elváljon, ne váljon, megcsalja, ne csalja meg, felhívja, ne hívja, visszamenjen, ne menjen vissza – és ezek még csak a párkapcsolatok kérdései… Ott vannak még például a gyereknevelés, a szülőnevelés, a munkahelyek, a sérelmek, frusztrációk problémái; a mindennapi életnek nagyon sok fontos kérdése van. Az általam látott előadások, ha mondhatom így, ezekkel kapcsolatban igyekeznek érzékenyíteni. Ez tartható kevésnek – szerintem nem is olyan kevés.

Meglehet, hiányzik ezekből a művekből az őszinteség és az eredetiség, legalábbis egyiküket sem vérrel írták. Meglehet, sérül a másik két norma is, az érzéki megjelenítésé és az egységes átformáltságé. Olykor kifejezetten érezni a receptet, ami szerint készültek: végy két ellentétes habitusú figurát, zárd össze őket másfél órára vagy hónapokra (Valódi hamisítvány, Kétely), végy két különböző nemzetiségű fiatalt, ismertesd meg őket egymással, állíts eléjük akadályokat, mutasd meg őket évekkel későbbi időpontokban, szórd meg egy kis politikával, tégy bele egy kis fájdalmas lírát, ne legyen happy end (Varsói melódia), végy egy családot, ereszd össze a tagjait valami ünnepen, jól veszítsd össze őket (Joe Dipietro: A folyón túl Itália; Sam Holcraft: Családi játszmák). Esetleg: mutass meg nagy embereket neglizsében (James Goldman: Az oroszlán télen)! A recept része az is, hogy a szereplőknek időnként jókat kell mondaniuk, például ilyen mély bölcsességeket: „A dolgok csak addig tökéletesek, amíg el nem kezdődnek” (Három esős nap). Még jobb, ha humorosat mond valaki: „…neked elsorvadt az IQ-d” (Férjek és feleségek). A legjobb, ha egy mondat jó is, humoros is: „Milliónyi sperma versenyez egyetlenegy petesejtért, nem pedig fordítva” (Woody Allen persze!).

Van a fordulatoknak várhatóságuk: ha egy pasi bejön öltönyben-nyakkendőben és először nem fogad el alkoholt, sejthetjük, hogy előbb-utóbb csak iszik egy keveset és minimum a nyakkendő és a zakó lekerül róla (Valódi hamisítvány). Olykor érezni némi didaxist is – nem baj. Könnyen érthető, könnyen befogadható, elsősorban szórakoztatni akaró alkotások ezek, nem állítják különösebb nehézségek elé a nézőket, akik másfél-két óra után már indulhatnak is haza. Úgynevezett jól megcsinált darabok: a pièce bien faite (well-made play) Francisque Sarcey francia kritikus (szegény, negyven éven át írt kritikákat!) kategóriája a XIX. század második feléből. Sardou és Scribe lelkes híveként, és sajnos Csehov és Ibsen heves bírálójaként fogalmazta meg, mit vár a színháztól: azonnali, látványos hatást, sírást vagy nevetést. Ezek kiváltásához persze elengedhetetlen az írói kézügyesség, a dramaturgiai leleményesség, valamilyen jópofa és hatásos ötlet, mondjuk az, hogy ugyanazok a színészek játsszák a gyerekeket és a szülőket (Három esős nap), vagy öregedjenek meg a szemünk előtt (Mike Bartlett: Love, Love, Love; Varsói melódia). Csak a jól kitalált és jól összerakott szerkezet működik! Ahogy az Orlai Produkció előadásai mutatják, a darabok a rendezők számára sem jelentenek nagy kihívást, nem is tekintik őket annak, nem „önmegvalósítanak”, nem „művészkednek”, tisztességgel, több-kevesebb – szerencsére inkább több! – ötlettel (ilyen Ötvös András finom játéka a Férjek és feleségekben a zoknival, ugyanitt Járó Zsuzsa, komolyzenét hallgatva) színpadra rakják őket, ez számomra teljesen rendben van. Az is, hogy a díszletek és a jelmezek szerényebbek a megszokottnál, tekintettel arra is, hogy az előadásokat könnyen utaztathassák – Orlai Tibornak köszönhető az is, hogy a vidéki városok közönsége láthatja mondjuk Fekete Ernőt, Hernádi Juditot, Gálvölgyi Jánost, Kern Andrást, Udvaros Dorottyát.

Fontos közös tulajdonsága ezeknek a daraboknak, hogy általában valamilyen módon kapcsolódnak a magaskultúrához. A kislány is Lisztet játszik, ugye… Ennek oka olykor némi önigazolási, önlegitimációs szándék is talán: nem lehet komolytalan mű, amiben Heideggert emlegetik. A Nóra II. már a címében is megidézi Ibsen drámáját. A Valódi hamisítvány története egy festmény (egy Jackson Pollock-, illetve talán egy Jackson Pollock-mű) körül bonyolódik, a szövegben Antonioni filmje, a Nagyítás is előkerül, nemkülönben Joshua Bell hegedűművész, aminek-akinek említésével remekül lehet jellemezni Lionel magaskultúrába menekülő figuráját. A Varsói melódiában, ami egy hangversenyen kezdődik, megszólal Chopin zenéje, jelesül a Tristesse melléknevű E-dúr etűd, amiből komolyzenei sláger lett (sőt könnyűzenei is!) az idők folyamán. Woody Allen egész életművére jellemző a magaskultúrával való játék, ironikus párbeszéd, visszatérő figurája a tudálékos highbrow-értelmiségi, akitől kiveri a víz – teljes joggal. Itt Gabe mond olyanokat, hogy „Tolsztoj nekem egy komplett étkezés”. Mindettől még Allen az európai kultúra lelkes rajongója, a darab szövegében Byrontól és Eliottól Bachon, Mahleren és Mozarton át Rilkéig és Shelleyig rengetegen felbukkannak egy röpke pillanatra.

Tekintsük a magaskultúrához kapcsolódást jelképesnek. A highbrow és a middlebrow, a middlebrow és a lowbrow közti határok nem olyan élesek, át lehet járni rajtuk. Ne feledjük, a magaskultúra és sok képviselője is kapcsolódik a többi területhez, az elején említett Concertóban valóban ott egy operettdallam, sőt kettő; igaz, a másik, Leháré már kifordítva. Vagy gondoljunk Mozart, de akár Bach könnyedebb darabjaira, Liszt rapszódiáira, Brahms magyar táncaira, az operettet éneklő operaénekesekre, a kabaré világába kiránduló színészekre!

A kötődés esetünkben abban is megmutatkozik, hogy ezek a darabok és az előadások minden middlebrow-ságuk (vagy lowbrow-ságuk?) ellenére szólnak valamiről, nem álproblémákat tárgyaznak. Olyasmiről, amiről komoly highbrow-művek is, csak egyszerűbben fogalmaznak. A nézők könnyen vonatkoztathatják a látottakat a saját életükre, és ha hajlandóak elgondolkodni ezen-azon, nem jöttek hiába. Többször hallottam, hogy a ruhatár előtt sorban állva, sőt még a villamoson is a látottakról beszéltek – hatott rájuk, amit megnéztek. És tanúja voltam annak is, hogy valaki sírva fakadt, annyira megérintette a Férjek és feleségek, ami bár dramaturgiailag lezárul, tulajdonképp nem is ér véget, csak abbamarad.

Ennek az is oka, hogy az Orlai Produkció egész működését áthatja az igényesség, a darabválasztástól a színpadra állításig, a honlaptól a szórólapokig. Soha nem mennek egy bizonyos minőség alá, határozott kézzel meghúzták az alsó határt is, a színpadi megvalósítást pedig kiváló alkotókra bízzák, akik nem „dobják”, hanem nagyon is komolyan veszik a feladatot. Mi sem lenne könnyebb például, mint hogy a Valódi hamisítványban Hernádi hernádiskodjon, Kern kerneskedjen, amit a nézők némelyike tán még jó néven is venne. Szerencsére soha nem tudjuk meg, hogy így van-e: nem engedik meg maguknak a lazítást.

Hernádi, Kern: ezek az előadások színészközpontúak, színész-, netán sztárigényesek. A színházban egyébként is a színész a legfontosabb, ő lép ki a színpadra, ő viszi a bőrét a vásárra. Itt még fontosabb, ki van a színpadon. Hogy is mondjam? A Hamletet elviszi a szöveg, bár egy rossz rendezésben, rossz színészekkel nyilván kínszenvedés. Egy bulvárt általában nem visz el a szöveg, a nézők nem is a címre, nem is a szerző nevére jönnek be, hanem a színészére. Elsősorban a nagy nevekre, húzónevekre. Ha a Nóra II.-ben nem Kovács Adél lép be, ha az egykori dajkát nem Bodnár Erika hitelesíti, akkor talán még bosszankodtam volna is olykor. Így feszülten figyeltem, ha ez nem is mindig volt könnyű. A legnagyobb élményem Udvaros Dorottya a Kételyben: egyszerre volt a szerepen belül és kívül, tökéletesen eljátszott és ugyanakkor felmutatott egy figurát: az alakításban a véleménye is benne volt. Miatta néztem meg A szív hídjait és az Őszi szonátát… És látható itt Bálint András, László Zsolt, Lázár Kati, Takács Katalin, többen is a legkiválóbbak közül. Az Orlai Produkció persze a fiatalabbakra is figyel, akik már szakmailag bizonyítottak: Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Ötvös András, Radnay Csilla, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás és mások. Rendezőnek sem akárkiket hív meg.

 

Varsói melódia – Adorjáni Bálint és Tompos Kátya

*

Itt most teoretikus summázatként (!) kellene adnom valami frappáns meghatározást a bulvárról. Nem nagyon tudok, sőt nem is nagyon akarok. Az ember – nem mindenki, gondolom – érzi, hogy egy bulvárdarabnak és -előadásnak más a fajsúlya, más a mélysége, mint a Hamletnek; hogy könnyebben értelmezhető, kevesebb erőfeszítést kíván a nézőtől, de a különbségeket nem is olyan egyszerű megfogalmazni. Valahogy úgy különböznek, mint egy általános iskolai óra (mondjunk középiskolait) és egy egyetemi előadás: mindkettő lehet kiváló, de vannak apróbb eltérések. A tárgy lehet ugyanaz, Ady költészete vagy a cserebomlás, a tárgyalás módja azonban szükségszerűen más. És azt sem árt tudni, hogy a német idealista filozófia iránt, bármily izgalmas is, óvodásokban viszonylag nehéz érdeklődést csiholni. Viszont azt, hogy később érdeklődjenek, meg lehet alapozni!

További teoretizálás helyett mindannyiunk megkönnyebbülésére vizsgáljunk meg egy-két művet, előadást közelebbről!

*

A legtipikusabb darab talán a Férjek és feleségek; az 1992-es film forgatókönyvéből Zöldi Gergely készített épkézláb színpadi változatot. Ez az állatorvosi ló, a párkapcsolatok számos problémája felbukkan benne, míg a többi darab csak egyet-egyet jár körbe. Van pár, Jack (Pataki Ferenc) és Sally (Járó Zsuzsa), amelynek tagjai éppen szakítanak, ezzel indul a darab – nekik ez a bajuk. Van pár, Gabe (Ötvös András) és Judy (Radnay Csilla), amelynek a tagjai nem szakítanak – nekik ez a bajuk. Aztán elkezdenek hiányozni egymásnak, illetve elkezdenek távolodni egymástól. Gabe-et megszédíti egy nála sokkal fiatalabb lány, Rain (Gombó Viola Lotti), akinek persze van egy pasija. (Hogy a korkülönbség nem akadály, azt Simon Stephens Heisenberg című – ritka szerencsétlen cím! – darabjából tudhatjuk meg, amiben egy Benedek Miklós játszotta hetvenes hentes és egy Ullmann Mónika alakította negyvenes pincérnő talál egymásra. Nyilván tudományos-fantasztikus mű.) Judy bemutatja Sallyt egy kollegájának, Michaelnek (Nagy Dániel Viktor), aki neki is tetszik. Nincs ember a színházban, a ruhatárosokat is beleértve, aki ne lenne érintett, ne történt volna vele valami hasonló, mint amit lát. Jack és Sally aztán kibékülnek, viszont Gabe és Judy szétmennek. Így van ez, hol szétmegyünk, hol összejövünk, hol azzal jövünk össze, akivel szétmentünk, hol mással, időnként belehalunk. Tökéletes megoldás nincs. Ezt eddig is sejtettük, de jó hallani, hogy Woody Allen is ezt mondja. Sally szavai pedig igen megfontolandók: „…a szerelem nem feltétlenül kell, hogy a szenvedélyről meg a romantikáról szóljon. Szólhat arról is, hogy ott vagy a másik mellett.” A rendező és a színészek ezt talán még nem is értik teljesen, hisz fiatalok. De roppant szórakoztató előadást hoztak össze. (Külön erénye, hogy a Narrátor szövegét Kern András mondja felvételről: tisztelgés ez az idősebb kolléga előtt, akinek Woody Allen annyit köszönhet!)

Nóráék is szétmentek. Nóra (Kováts Adél), mindannyian tudjuk, kilépett a házasságából, eljött Torvaldtól (Csankó Zoltán). Ha nem tudjuk, baj van, de tudjuk. Eljött – de hová ment? Ezen többen elgondolkodtak már, még Elfriede Jelinek is. Ibsen drámája mintegy kiált (norvégül) a folytatás után. Egy drámaíróiskolában szép feladat lehet boldog, illetve boldogtalan folytatást írni hozzá. Lucas Hnath a második megoldást választja, a darab végén a hősnő, fájdalom, ismét kilép a darabban sokat emlegetett szimbolikus nyílászárón. Az elején mindenesetre tizenöt év visszatér a régi házba, gyönyörű piros kalapban, belép a régi ajtón, mely régi ajtót Anne Marie (Bodnár Erika) nyitja ki, Nóra és gyermekei egykori dajkája, aki ezek szerint itt maradt házvezetőnőnek. Nóra író lett, sikeres és így gazdag író. Első könyvében a saját történetét írta meg, olvasói közül többen követték a hősnő példáját és azonnal elváltak, tán végig se olvasták a regényt, aminek a végén a főszereplő, a kiadó kívánságára, bizony meghal tüdőbajban. Most azért jött, mert egy elhagyott férj megzsarolta. Kiderítette ugyanis, hogy Nóra – ő maga sem tudta – papíron még feleség. Torvald (Csankó Zoltán) nem adta be a válási papírokat, erre akarja rábeszélni. Sikerül? Nem sikerül? Más a megoldás. Hnath Nórát a lányával (László Lili) folytatott beszélgetésben rádöbbenteti, hogy vállalni kell a helyzetét, nem szabad „ócska szabályokat” követnie, különben azok sosem változnak meg. Emelt fővel léphet ki a sokat látott ajtón. Sajnos, a darab csal, mert eminensen betartva a hármas egység szabályát, megpróbál úgy csinálni, mintha nagy mélységei lennének, holott nincsenek. (Remek kritikájában Urbán Balázs még szigorúbb: Folytassa…? Criticai Lapok, 2018/11–12. – bennem túlteng a humánum.) Persze közhelyeken is el lehet töprengeni, és akad, akinek egy közhely új gondolat. Kiváló fodrászom beszélt arról kiváló hajvágása közben, mi minden hangzik itt el a házasságról. És tényleg! Nóra alaptétele, amit Anne-Marie elborzadva hallgat, hogy „házasság nélkül a többség boldogabb lenne és teljesebb életet élne”. Ez is mindenkit megérint a színházban (a ruhatárosokat is beleértve), hisz valaki nagy valószínűséggel vagy házas, vagy házas volt, vagy házas lesz. Nóra mond ilyeneket is: „Sok mindent csinálunk, ami kárukra van, mert ezt mondogatták nekünk kiskorunktól kezdve…” – szintén mély igazság. Azon is gondolkodhatunk, mit várnak el a nők a férfiaktól, a férfiak a nőktől, valóban nem vonzódnának-e a férfiakhoz a nők, ha az előbbiek nem sugároznának valami magabiztosságot. Joggal érezhetik-e ezt a nők lekezelésnek? Mindeközben Torvaldot is meg kell értenünk, nem érzéketlen tuskó ő, hanem érző lélek, aki Nóra távozása után hosszú időre összetört, nem beszélt, nem evett és feltehetően súlyos alvászavarokkal is küszködött. Most viszont sértetten makacskodik… Feltűnően gyorsan olvas viszont, elmenve hazulról megveszi Nóra ominózus könyvét és pillanatok alatt kiolvassa, ráadásul egy sziklán ülve! Anne-Marie-nak meg ilyen tételei vannak: „az érzések csak bajt csinálnak”. De gyakran ezek a tételek nem igazságtartalommal bíró közhelyek, hanem sima sületlenségek. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a szerzőnek nincs kézügyessége s hogy nincs min gondolkodnunk az előadás után – ha esetemben a gondolatok elsősorban esztétikai kérdések körül forogtak is.

 

Az oroszlán télen – Mészáros Máté, Hernádi Judit, Gálffi László és Schruff Milán

 

A legtöbb előadás a párkapcsolatok valamely aspektusáról szól – az emberi életnek is tán ezek a legfontosabb eseményei, csak rengeteg bonyodalmat tudnak okozni. És a régiekhez újak társulnak! Ketten is jegyzik a Bocs, félrement! című darabot, Billy Van Zandt és Jane Milmore – közel harmincat hoztak össze együtt, ez is egyfajta párkapcsolat, majd megírják –, amely azzal indul, hogy a feleség kap egy érdekes e-mailt a férjétől, amit az nem neki címzett… És a Párterápia sem mindig egyszerű – ahogy az osztrák Daniel Glattauer művéből is kiderül (végre egy nem angol nyelvű szerző!).

Szerettem a Valódi hamisítvány szomorkásságát: két, már nem fiatal és nem boldog ember találkozik, akik soha többet nem fognak találkozni – vagy mégis? Nehéz elképzelni, de nem lehetetlen. A nő harminchárom éve él egy lakókocsiban, a férfi híres művészeti szakértő, ennek jegyében talán kicsit túl is értékeli önmagát, ami persze kompenzáció… A színpadon egy befejezés van, de ezt Valló Péter elegáns rendezésének köszönhetően kétféleképp értelmezhetjük. Legyenek boldogok! Külön szerettem Hernádi Judit egy privát gesztusát. Díszletként egy lakókocsit látunk, aminek ténylegesen hiányzik a felénk eső oldala, hisz a cselekmény belül játszódik, de virtuálisan ott van. Hernádi eldobott valamit, ami a lendülettől a „falon” túl landolt. A színésznő azonnal kommentálta, teljesen helyénvalóan: „Kiesett. Azon a kis lyukon.” Világos. Ha a lakókocsi oldalát oda tudjuk képzelni, akkor tudjunk rá egy lyukat is látni! Köszönet a pillanatért! Szerettem a Varsói melódia líráját, hiányolva Omar Khajjám négysorosát, amit belevettek az Iglódi István rendezte híres 1968-as előadásba – a két szerepet Sztankay István és Törőcsik Mari játszotta. Olyan előadásokról írnék inkább, ha röviden is, amiknek más a témájuk.

Az oroszlán télen határeset. Szól a párkapcsolatról is, hisz egy férj és egy feleség mérkőzését látjuk, akik éppenséggel a XII. században éltek és foglalkozásukra nézve király és királyné voltak. Henrik angol, Eleonóra előbb francia, majd angol, két nagy formátumú figura, két nagy formátumú színész, Gálffi László és Hernádi Judit megszemélyesítésében – Anthony Harvey 1968-as filmjében Peter O’Toole és Katharina Hepburn keltette őket életre; azóta Koncsalovszkij is filmre vitte Goldman főművét. Ami tehát történelmi dráma is, bár a nyelve igencsak huszadik századi: „Amikor Eleonórát elvettem, egyenesen úgy voltam vele: »Henrik, te mázlista! A világ leggazdagabb nője, az övé Aquitánia, Európa legjobb tartománya – és ráadásul még jó nő is.«” Az idézett mondat azt is mutatja, miért berzenkedem a darab ellen. Szerintem mindközönségesen történelemhamisítás. Remekül megírt, nagyszerű szerepeket kínál, Gálffi és Hernádi fenntartások nélkül dicsérte a Start pluszban (persze mi mást tehettek volna) – idemásolom, hogy a felvételt 2018. január végéig 2252-en tekintették meg a neten, ami gondolom nem kevés. De azt állítja, hogy a história valójában családi civakodások eredményeképp alakul úgy, ahogy alakul, ami aligha igaz. Magyarországon, Közép- és Kelet-Európában igazán sokat tudunk arról, hogy ilyen-olyan diktátorok miként próbálnak kedvezni szeretteiknek, beleértve régi barátaikat is, de ezzel együtt a történelmet nem kizárólag familiáris perpatvarok és kölcsönös átverések formálják, ez ennél egy csöppet bonyolultabb. Ki örökli a koronát és ki örökli a nagyi ezüstkanalát, nem ugyanaz. Semmi kifogásom a deheroizálás ellen, de ez hamisítás. Akkor is, ha Henrik időnként királyként nyilvánul meg, már amennyire a szöveg engedi szegénynek: „Felépítettem egy birodalmat. Kikapartam Angliát a szarból, és hozzácsaptam fél Franciaországot. Ezer év óta az enyém a legnagyobb hatalom.”

 

Három esős nap – Kovács Patrícia és Schruff Milán

 

A Három esős nap is határeset: párkapcsolatokról is szól, Theo és Lina, majd Ned és Lina, sőt Theo és Ned, de nem csupán horizontálisan, hanem vertikálisan is vizsgálódik, szülők és gyerekek – Theóéknak egy fiuk születik, Pip, Nedéknek egy fiuk és egy lányuk, Walker és Nan – kapcsolatairól, sőt gyerekek és gyerekek viszonyairól is szó van, inkluzíve testvéri kötődésről, nemkülönben baráti-munkatársi közösségről; kicsit zsúfolt darab. Mondhatni, családi dráma. A megértését az is nehezíti, hogy a szerző ugrál az időben, hol az 1950-es évek végén vagyunk, hol az 1990-esek végén, amikor a mű íródott. Már a címe is mutatja, hogy nem felhőtlen szórakozásról lesz szó, bár épp ezeken a napokon csupa jó történt: Theo megismerte későbbi feleségét, Lina pedig lefeküdt későbbi férjével, Neddel. Ned dadog, ez sem véletlen, de tehetséges, Theo nem dadog, de tehetségtelen. Vagy nem? Ned rendkívül sikeres lesz, Linán viszont kitör az elmebaj. Az első jelenetben Walker és Nan találkoznak, az ügyvédhez kell menniük, aki majd ismerteti velük apjuk végrendeletét. A híres házat azonban, amit Ned szülei terveztettek maguknak s ami a Life magazin címlapján is szerepelt, Ned nem a saját gyerekeire hagyja, hanem Theo fiára, Pipre… Arról van szó, amit már a Bibliából ismerhetünk, meg netán a saját életünkből: „…megbüntetem az atyák vétkét a fiakban – mondja zordan az Úr Mózes második könyvében (20, 5) –, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.” Ez Greenbergnél így hangzik: „A dolgok mögött korábbi dolgok vannak, ha lekaparod a régit, még régebbi bukkan fel alóla.” Hát igen, sajnos. És a barátságok sem egyszerűek, szó se róla. Ez az az előadás, amiben három nagyszerű színész (Kovács Patrícia, Schruff Milán és Szabó Kimmel Tamás) hat szerepet játszik, szülőket és gyerekeket.

 

A szív hídjai – Udvaros Dorottya és László Zsolt

 

A gyerekek (Chován Gábor, Járó Zsuzsa) A szív hídjaiban is ott vannak, Novák Eszter le sem engedi őket a színpadról. Már felnőttek. Édesanyjuk (Udvaros Dorottya) halálhírére érkeztek haza Madison megyébe, és most megtalálják a nekik szánt vallomást Francesca életének nagy szerelméről, ami mindössze négy napig tartott, amikor ők még kicsik voltak. Emléke egy életen át kíséri mindkettejüket. A nő egyedül volt otthon, arra járt egy fotós, Robert (László Zsolt), és szinte az első pillanatban egymásba szerettek. A negyedik napon Robert magával vinné Francescát, ő azonban, bár összecsomagol, végül nem megy, nem hagyja ott a családját, mint Nóra. Udvaros Dorottya két óra alatt minden érzelmet eljátszik, amit egy nő érezhet egy férfi iránt, akit szeret. Elképesztő most is. Fantasztikus színésznő, nemzeti kincs. A régi történet Michael és Carolyne életét is megváltoztatja. Mi meg töprenghetünk: jól döntött-e Francesca? És mi történik, ha elmegy? Ez is egy újabb darab…

Dan Gordon Becéző szavakja csak egy anyának és lányának a kapcsolatára figyel. Nyilván találunk olyan művet is, ami egy apa és a fia közti konfliktusra koncentrál, a további variációkat nem sorolom.

A Kétely egy iskolában játszódik, 1964-ben, de hála a magyar oktatáspolitikának, teljes mértékben jelen idejűnek érezzük. Egyházi iskolában, azaz, ha akarom, van egy spirituális felhangja is, ennek jegyében is kezdődik, Flynn atya (Fekete Ernő) prédikál: „Mit tegyünk, ha elbizonytalanodunk? Ha várjuk Isten útmutatását, de hiába? Ha rémülettel tölt el, ami manapság a világban történik?” De hangsúlyosabb kétféle pedagógiai felfogás, kétféle életfelfogás ütközése. Flynn atya a pozitív figura, Aloysius nővér, az iskola igazgatója (Udvaros Dorottya) a negatív. Időpocsékolásnak tartja a rajzórát és a táncszakkört, úgy gondolja, a diákoknak csak töltőtollal lenne szabad írniuk és figyelmezteti James nővért (Simkó Katalin), hogy ne idealizálja Roosevelt elnököt. Kezdő néző is sejtheti, hogy össze fognak csapni. És összecsapnak! Aloysius egy félre sem érthető ártatlan helyzet miatt homoszexualitással, az iskola egyik diákjának az elcsábításával gyanúsítja Flynn atyát – mondani sem kell, hogy golyóstollal ír –, aki úgy gondolja, hogy barátságosabbnak kéne lenniük a gyerekekhez: „Ne Róma követeit lássák bennünk, hanem egy családtagot.” (Rózsa követei, ugrott be nekem 2018-ban.) Aloysius azt szereti, ha rettegnek tőle. És persze ragaszkodik a prekoncepciójához, és eltávolítja – kirúgja – Flynn atyát az iskolából, aki szerencsére máshol igazgató lesz, de ezt egy magyar néző nem hiszi el, ilyen nincs. Aktuális darab ez nálunk, aki szülő a nézőtéren ül és iskolás a gyereke, annak van min gondolkodnia, akár a saját nevelési elveivel kapcsolatban is. Kár, hogy amikor én láttam az előadást, nem volt telt ház; annál örvendetesebb, hogy ezt tudva is műsoron tartják: fontos előadás.

Ha hosszabb kritikákat írnék az egyes előadásokról, megfogalmaznék bizonyos kifogásokat, mondjuk a Férjek és feleségekből én vagy kihúztam volna a riporter (pszichológus?) figuráját, vagy megerősítettem volna, felsorolnám a Nóra II. kisebb-nagyobb dramaturgiai hibáit – most nem ez a cél. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy a kiváló – és mennyiségileg is tekintélyes – dramaturgi és fordítói munkát végző Zöldi Gergely az amerikai és angol mellett talán körülnézhetne a francia és a német piacon is, sőt én egy svéd vagy bolgár bulvárnak is tudnék örülni. Egy izlandinak!

Meglehet, az Orlai Produkció előadásainak nézői nem fognak bérletet venni a Katonába vagy az Örkénybe, nem ülik végig a József és testvérei öt órán át tartó, amúgy nagyon szórakoztató előadását. Nem kárhoztatom őket ezért. A magaskultúra művelői és befogadói gyakran túl arisztokratikusak, sőt lekezelőek. Nem szeretnék túl arisztokratikus lenni (a cigányzenész ősök!), bár van rá hajlamom. A lényeg, hogy ide eljönnek, hogy a színház megtalálta és vonzza őket. Van nekik.

 

Kétely – Udvaros Dorottya

 

A Valódi hamisítványban akad egy passzus, amit érdemes idézni. Maude mondja, amikor Lionel megkérdezi, miért csinálja ezt magával, miért akarja annyira, hogy a szakértő valódinak tartsa a képet – mert nem a pénz miatt. „Talán azért, hogy bizonyítsak valamit… hogy végre valami jót csináljak. Hogy megjavítsak belül valamit, ami eltörött… Valamit meggyógyítsak, valahogy… Mert ez reményt ad, hogy lehet hinni a csodában, hogy mással is megtörténhet… mert ez így akkor ennek az egésznek adna valami… értelmet. Nem vagyok szakértő, de nem ez az, amit a művészetnek tennie kell?” Lionel azt feleli: „De, ez az.” Kicsit leegyszerűsítő válasz, ahogy a bulvár is leegyszerűsít. Maude szavai sem teljesen világosak: mi is az az egész, aminek Maude küzdelme értelmet ad? Az élet maga? A reménykedés? Mindenesetre az Orlai Produkció olyan darabokat választ és olyan előadásokat hoz létre, amelyek legalábbis elgondolkodtatják a nézőt. Szólnak valamiről, mondanak valamit. Adnak ennek az egésznek valami értelmet. A színházba járásnak például. Én ezt igencsak elismerésre méltónak tartom.

 

Valódi hamisítvány – Hernádi Judit és Kern András

 

És nagyon is el tudom képzelni, hogy valaknéhány itteni bulvár után jegyet vált a Dühöngő ifjúságra vagy a Patikára, amik nyilván más fajsúlyú művek. Igaz, el tudom képzelni azt is, hogy a „csupán” jól megcsinált darabot sokan igazi drámának vélik – de ez a legkevésbé sem a vállalt feladatát igen magas szinten végző Orlai Produkció hibája – már ha ez hiba, ne hülyüljek meg má’ itt a végére. Jó lenne persze, ha mindenki Thomas Mannt olvasna eredetiben a tömegközlekedési járműveken (lehet Kehlmann is), de még nem tartunk itt.

D. MAGYARI IMRE