Harold Pinter: A gondnok – Radnóti Színház

Változnak az idők, változnak az emberek. A közmondás igazságát bizonyítja a tapasztalás. Mégis ritkán említjük színművek kapcsán. Mi több, éppen az ellenkezőjét mondjuk jeles előadások láttán: lám, mitsem változott a világ. Több évszázados remekművekben is rá-ráismerünk kortársainkra. Harold Pinter több mint fél évszázada vetette papírra A gondnokot, s úgy látszik, cseppet sem lett idejétmúlt.

Ugyan mi avult volna el a világsikerű drámában? Ma is élnek olyan emberek, akik egy komfort nélküli helyiségbe szorulnak, amelyen osztoznak is akár. A hajléktalant a kényszerűség juttatja oda. Valójában azt is, aki befogadja, hiszen afféle kegyelemkenyéren él. Az öccse jóvoltából, aki viszont megteheti, hogy csak alkalmi látogatóként bukkanjon fel hébe-hóba. A három férfiban alig találni valami közöset, így csakis az történhet, ami ilyen élethelyzetben történni szokott. Idővel egymás terhére válnak.

Ha az egyik elszemtelenedik, nemcsak az agresszívabb, de a jámborabb is megelégeli. Semmit sem módosít az, hogy az angol drámaíró más-más korúnak gondolta a személyeket. A csöves Daviest öregembernek képzelte, a két testvér, Aston és Mick pedig a huszon-, illetve a harmincas évei elején járna. Utóbbiak egy-egy évtizeddel idősbödtek, a csavargó legalább ennyivel fiatalodott a Radnóti Színház előadásában, ami jottányit sem változtat kapcsolatuknak sem a lényegén, sem a kifejletén.

Ahogy attól sincs érdemi módosulás, hogy a szerzői instrukcióktól némileg eltér a szobájuk berendezése Kálmán Eszter színpadképében. Szemlátomást alagsorban vagyunk. Nemcsak egy felfelé vezető lépcső mutatja ezt, de a jókora csővezetékek is. Azokon a tárgyakon kívül, amelyek „játszanak” is, a tervező mellőzte az apróbb holmik garmadáját. És persze, a szereplők ruházatával alkalmazkodik napjainkhoz, amitől közelebb érezhetjük kortársainkhoz őket. Ugyanez a cél motiválhatta Totth Benedek új fordítását, amit hálásan fogadhat a közönség, mert szerzője nem esik a ló túlsó oldalára, ahogy az egyes „magyarítókkal” megesik manapság. Nem tengenek túl sem a durva, sem a szleng kifejezések. Hitelesnek tekinthető a – csak kisebb húzásokkal rövidített – szöveg, nem csupán egy adott előadáshoz igazodó, „egyszer-használatos” példánynak. S így is jól megfelel az eredeti és a rendezői szándéknak egyaránt.

Márpedig Alföldi Róbert vitte színre e művet, akinek a „keze-nyoma” mindig szembeötlően meglátszik az előadásain. A színészválasztástól a díszleten és a jelmezeken át a friss fordításig minden azt mutatja, hogy ez a Pinter-dráma máig életképes anélkül is, hogy vadul beleavatkoznának. De a rendezés mégis számolt a „változnak az idők” tételével. Hitt a személyek és szituációk érvényességében, de abban kevéssé bízott, hogy az idők során ne változott volna a közönség.

László Zsolt és Schneider Zoltán

(fotó: Dömölky Dániel)

Vajon hogyan bírnák türelemmel a jelenkori nézők, ha markáns cselekmény nélkül, gyakran csak üldögélő vagy álldogáló szereplők dialógusát kellene hallgatniuk? Tanácsos megmozgatni, humorral dúsítani a művet. Jó példa erre az a jelenet, amikor Davies kap egy cipőt. Ahogy a színi-utasítás is ajánlja, felpróbálja a lábbelit, tesz is pár lépést benne. Ezek viszont az előadásban tánclépésekké, tánccá válnak. Ha van is hozzá szolid zene – amelyet a beázott mennyezetről vagy a lyukas csövekből hulló vízcseppek hangjának ihletésére komponált találékonyan Födő Sándor –, azért nem lesz tőle „zenés vígjáték” a dráma. Hasonlóképp koreografikus, amikor a gondnoki köpenyt ölti magára Davies, akinek vannak az életszerűhöz inkább közelítő, mégis szembeszökően komikus percei is. Mint a magánszám hosszúságú fészkelődése az ágyon, amely nyilván szokatlan egy utcalakónak. De nemcsak a csavargó jelenései bővelkednek mosolyogtató részletekben. Astonnal és Mickkel közösen bólogatnak vagy éppenséggel együtt tekintgetnek a csöpögő mennyezetre. Már-már labdajáték módjára adják kézről kézre hármasban a homeless táskáját. Megtalálni ennek a csíráját is az eredeti textusban. De Pinterhez képest az effélék nagyobb nyomatékkal valósulnak meg a rendezésben, amelyet Alföldi Róbert így színesebbé, szórakoztatóbbá tesz a „pörgéshez” szoktatott befogadók számára. S alighanem igazsága van a közönség elvárásainak felmérésében.

Mindez nem bolygatja meg a szereplők eredeti konstellációját. Értékes alakítások születtek. Schneider Zoltán hibátlanul mutatja meg, hogyan kap fokról fokra vérszemet Davies. Hamar levetkőzi a bizonytalanságát, elfogadja a szállást, fekhelyet, takarót, zsebpénzt, de egyre többet kifogásol, elégedetlenkedik, mígnem a követelőzése mértékét veszti, még a fivéreket is egymás ellen fordítaná. Kibújik a szög a zsákból: a nincstelenségben számítóvá fajult önös természete. Ez a hajléktalan az előadás leginkább hús-vér alakja.

Távolabbra esik a valóságtól László Zsolt szűkszavú és jószándékú Astonja. Mentális sérülése miatt különbözik az átlagemberektől, az igényesen visszafogott alakítás mégsem hajhássza a kiütköző furcsaságok megmutatását, ami pedig többnyire elnyeri a publikum tetszését, ha fogyatékosokat elevenítenek meg a színpadon. De mennyivel igazibb Aston introvertáltsága, ahogyan belefeledkezik egy megjavítandó konnektor szemlélésébe. Vagy az a kivételes figyelem, ahogyan egy halomnyi kulcsból azonmód kiválasztja a megfelelőt. És szinte irigylendő a csöndessége, amit a legfeszültebb pillanatokban is megőriz.

Homlokegyenest más Pál András szúrós tekintetű és heves vérmérsékletű Mick-je. Az egész jelenléte provokál. Mintha a szavait ezért pergetné végletes sebességgel. A kérdései is ezért hangzanak úgy, akár egy kihallgató tortúrával felérő vallatása. Kétségtelen a színészi teljesítmény különlegessége, de olyan rendezői szándék gyanítható mögötte, amely szerint azért kellene a testvérek attitűdjének szögesen eltérniük, hogy mintegy két irányból fogják körül Daviest, kétféleképp tartsanak tükröt a magatartásának. Csakhogy míg Aston életre kel az előadásban, addig Mick színpadi teremtény marad. Az egyikük iránt empátiát érezhetünk, a másikuk hidegen hagy, negatív érzéseket sem kelt.

Sosincs nappali világosság a szuterénben. Amikor Aston kiadja Davies útját, elhelyez egy szoláriumot, védőszemüveget vesz fel, s az ultraibolya sugarakban fürdőzik. Mesterséges fényben – napsütés helyett. A zárókép szimbóluma beszédes. Elgondolkodtat. Annakidején, amikor Harold Pinter remeke magyar színpadokra is eljutott s olvasható is lett kötetben, éppen az volt benne igazán lebilincselő, hogy a színház-szerte hagyományos drámai események és sorsok helyett a gondolatok fonalát követhettük. Kicsit úgy, mint Ariadné fonalát a labirintusban – nyomokból lehetett a replikák jelzőtáblák nélküli szövegében megtalálni a bizonyosságot, merre is haladunk. Mígnem kifejlett annak a világképnek az eszméje, amelyet talán elkapkodva abszurdnak minősítettek, elidegenedettnek, s inkább filozofikus nézetet, semmint társadalmi vagy politikai, még kevésbé aktuálpolitikai meglátást tulajdonítottak neki. Ebben a másféle szemléletben megmerítkezni élmény volt. Ez a szellemi örömszerzés – úgy tűnik – nem megismételhető. Teljességében semmiképp. Legfeljebb töredékeiben. Változnak az idők?

Bogácsi Erzsébet