Háy János: Apa lánya – Budapest Bábszínház

Ha egy film úgy kezdődik, hogy a főcímben ezt olvashatjuk: „valódi események alapján”, rendszerint gyanakodni kezdek. Attól tartok, az alkotók azt hiszik, hogy a valóságos események hitelesebbek, mint a fantázia szüleményei. Ez a vélemény a művészet igazságának megkérdőjelezése. „… a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” – írta József Attila a Thomas Mann üdvözlésében. Mert a „valódi” dolgok a tudományra tartoznak. A művészet az igazat keresi. Ha nem ezt teszi, nem ér semmit.

Veszélyes dolog tehát valóságos eseményeket megjeleníteni a színpadon. Különösen egy olyan műfajban, mint a bábjáték, amelynek legfőbb jellemzője, hogy az élő színész helyett még mindig többnyire az élettelen anyagból készült bábok a cselekmény hordozói. Vagyis a bábjáték egy saját korlátaiból és lehetőségeiből megteremtett törvények szerint működő játékforma.

Az Apa lánya című előadáshoz valóságos események szolgáltatták a témát. A történet hőse, Irena Sendlerowa (1910−2008) ápolónő. Életműve: kétezer-ötszáz emberélet. Körülbelül ennyi gyereket mentett ki a varsói gettóból. Amikor először hallottam róla lengyel barátaimtól – még valamikor a hetvenes években –, gondosan körülnéztek, mielőtt suttogva kimondták a nevét. A pártállam idején nem volt ajánlatos beszélni róla. Az illetékes elvtársak nem szerették, mert a Honi Hadsereggel₁ meg a lengyel emigráns kormánnyal tartott kapcsolatot. Amikor 1965-ben Izraelben kitűntették, csak nemzetközi nyomásra kaphatott útlevelet. Igazán csak a rendszerváltás után kezdték felfedezni. Könyveket írtak róla, lengyel dokumentumfilm, amerikai játékfilm és ugyancsak amerikai színdarab készült az életéről, amely annak ellenére, hogy 1943-ban lebukott, és a Gestapo megkínozta, majd halálra ítélte, végül happy enddel végződött. Sikerült megszöknie. Kilencvennyolc évesen halt meg. Öregkorában hírnév és dicsőség övezte. Igaz, a Nobel békedíjat végül nem kapta meg, de azt nyilatkozta, hogy kárpótolta érte a 2007-ben átvett Mosoly rend.₂

Élete valóban kész regény. Annyira, hogy már-már hihetetlen. A XX. századi hősök nem szabadságharcokban küzdöttek, mint a romantikus XIX. század példamutató nagyjai, hanem abszurd helyzetekben hajtották végre nem kevésbé abszurd tetteiket. Egyáltalán nem biztos, hogy megfontoltan cselekedtek. Ha józan ésszel végiggondolják, amit elterveztek, alighanem megmaradnak az együttérzésnél, a részvétnél. Így nem lesz belőlük hős, nem kapnak kitüntetéseket, de sötét, embertelen időkben a túlélés sem megvetendő. Irena Sendlerowa dobozokban, szerszámos ládákban, bőröndökben, koporsókban, szemeteszsákokban csempészte ki a biztos halálból a gyerekeket, miután gondosan beinjekciózta és elaltatta őket, nehogy felsírjanak az ellenőrzésnél. Nemcsak az őrök eszén kellett túljárnia, az ottmaradó szülőket is meg kellett győznie.

A Budapest Bábszínház előadása nem Irena Sendlerowáról szól. A neve el sem hangzik. „A darab helyszíne hasonlít a varsói gettóhoz, de nem az, az ilyesféle utalást a díszlet kerülje – írja bevezetőben a szerző. – A főhős életének bizonyos eseményei köthetők Irena Sendlerowa lengyel ápolónő életéhez, aki több ezer gyereket mentett ki a varsói gettóból, de nem az ő élete. Személyének bárminemű konkrét felidézése nem kerülhet az előadásba. A fal mögött élő szereplők lehetnének akár zsidók is, de nem azok.” Az előadás még gondosabban eltávolodik a valóság eseményeitől. A díszlet például nem hasonlít a varsói gettóhoz. Képzeletbeli térben játszódik: egy bizonyos fogdában, amelyből csak a színpad törvényei szerint nem lehet kiszabadulni, de ha a szituáció úgy kívánja, a hősnő felmehet a zárt tér fölötti, szabadabb világba. És ebben a zárt világban itt van az összes szereplő. Különféle titkos rekeszekből kerülnek elő a bábok, vagyis a történet többi szereplői. Azok, akikre szabadulás vár, és azok, akiknek útja a megsemmisítő táborokba vezet.

Az alkotók Brecht nyomdokain járnak. Epikus színházat csinálnak. A hagyományos színház mindig jelen idejű. Az epikus színház a múltban játszódik. Ügyel a hűvös távlatra: nem akar többé érzéki csalódást előidézni, nem akarja mindenáron a valóság látszatát kelteni. Leszámol a barokktól a naturalizmusig terjedő színpadi illúzió-korszak hagyományaival. A színjátszás ősi művészetét ott folytatja, ahol a barokk megszakította.

Pallai Mara (fotó: Éder Vera)

A történet valamennyi szerepét Pallai Mara játssza. A címszerepen kívül a vallatótisztet, a börtönőrt, férfiakat, asszonyokat, anyákat, nagymamákat, mindenkit. Nem úgy, mint a rossz színházban (Brecht úgy mondja, kulináris színházban) a rossz színészek, akik tetszetős és hatásos figurákat találnak ki. Ő minden szerepet úgy idéz elénk, ahogyan emlékszik rájuk a múltból. Saját, vagyis az apa lánya személyiségén átszűrve. Ez sokkal több és sokkal nehezebb, mint a virtuóz, régi színházi szakácskönyvekből ellesett recept szerinti „alakítás”. Pontosan úgy bukkannak elő a szerepek, ahogy Brecht beszél az epikus színház „alapmodelljéről” az Utcai jelenet című írásában. Amikor a szemtanú rekonstruálja a szerencsétlenséget. Sohasem alakul át az éppen felidézett személlyé, csak megmutatja, hogyan viselkedett. Fenntartja a józan ítélet jogát, megőriz bizonyos távolságot. Minden megidézett szerepben ott van a V-Effekt, az elidegenítő hatás. Így idézi fel a címben szereplő rég meghalt orvos édesapa alakját is egy hátborzongató történetben: „Tíz éves voltam. Mindig magával vitt, amikor beteghez ment, olyan környéken laktunk, ahol koldusszegény idegenek éltek, idegennek tartották őket, a vallásuk és a szokásaik miatt. Ha egy kisgyerek eltűnt, azt mondták, ők vitték el, mert olyan ez a vallás, hogy kisgyerekeket kell feláldozni.” Apai örökség az is, amit most tesz: ártatlan, kiszolgáltatott emberek életét menti. Nem tehet mást, „mert olyan a fájás, hogy mélyebben köt a saját celládba, mint az öröm, mert ha öröm van, könnyen mersz bármit is csinálni, de a fájdalom olyan fertőzés, ami örökre a saját börtönébe láncol…”

Ebben az epikus színházban sokféle múlt idő létezik: közelmúlt, régmúlt, elbeszélő múlt és még sok egyéb. De nemcsak az idő bonyolult, a hely is komoly odafigyelést igényel. Az író ebben is nagyon tapintatos. Egy áruló utcanév (Újvilág utca₃), egy gyanúsan lengyel keresztnév (Maciej) mégiscsak segít kiismerni magunkat a földrajzban, ha mindenáron ragaszkodunk hozzá.

Nem a történetmesélés áll az előadás középpontjában. A darab és az előadás a félelemről és a félelem elrejtéséről szól. Meg arról, hogy a világ két részből áll. „A világ úgy van, hogy mi és ők, s aki az ők csoportjába tartozik, az nem ember, emberek csak a mi csoportunkban vannak. Az őket lehet úgy ütlegelni, mint az állatokat, az őket meg lehet ölni, mert az ő elpusztításuk nem emberölés.”

Már a darab első percében elhangzik: „Nem féltem. Olyan a félelem, hogy akarsz átjönni az ellenőrzési ponton, és rettegsz, de nem látszódhat rajtad, mert akkor gyanút fognak az őrök.” Nem szabad, hogy remegjen a hangod, nem szabad, hogy izzadjon a tenyered. A rejtőzködés a legnehezebb színpadi szituációk egyike. A színész az epikus színházban nem kitárulkozik, hanem minden törekvése arra irányul, hogy felébressze a néző aktivitását.

A bábszínház van a legközelebb a brechti elvekhez. A színész és a báb viszonya is nagyon közel jár ahhoz, amit Brecht követelt a színésztől. A bábjátékos is demonstrál, mint Brecht színésze. Egyszerre kell meggyőzőnek és hideg ésszel gondolkodó játékosnak lennie. A báb pedig mindaddig tetszhalott, amíg az animátor nem veszi a kezébe. Ezért eszményi választás Irena Sendlerowa történetének színpadra állítása.

Az előadás végén végképp összemosódnak az idősíkok. „Vertek, de csak rövid ideig éreztem, mert én is egy voltam azok közül, aki gyenge. Nem élvezet az olyat rugdalni, aki nem akar védekezni. Én meg már nem voltam ott, ahol azok az őrök voltak. Az apu kezét fogtam, ő meg felemelt, hogy kislányom, itt vagyok. Soha nem engedem el a kezedet. Biztos, apu, kérdeztem, ő meg csak azt mondta, hogy biztos. Örökre így marad. Mentünk, a másik kezében volt az orvosi táska. Ő meg tud mindenkit gyógyítani, mert ő olyan, hogy egyik kezében van az élet és a halál, a másik kezében meg én, és ő engem szeret azzal a másik kezével, meg a szívével a testében. Mondta, hogy ott van a szív és dobog, és hogy az a testünk motorja.”

Az előadás létrejöttének története is rendhagyó. Nem úgy született, hogy a színház íratott egy darabot, egy rendező foglalkozni kezdett vele, majd kiosztotta a monodráma egyetlen szerepét, aztán elkezdték próbálni. Minden fordítva történt. Pallai Mara színésznő és Hoffer Károly tervező-rendező évekig kutatta Irena Sendlerowa életét. Aztán megkeresték Háy Jánost, aki megírta ezt a különös, sokszereplős monodrámát. Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult. Kellett hozzá egy dramaturg (Gimesi Dóra) meg egy zeneszerző (Presser Gábor), akik szerényen a háttérbe húzódtak, hogy kellő tapintattal segítsék a két megszállott rendíthetetlen munkálkodását.

Balogh Géza

Jegyzetek

¹ Armia Krajowa. 1942-ben alakult földalatti szervezet, amely az ország függetlenségéért harcolt a második világháború alatt, miután Németország és a Szovjetunió megszállta Lengyelországot.

² 1968-ban egy lengyel folyóirat, a Kurier Polski szerkesztősége által alapított nemzetközi díj, amelyet gyerekek szavazatai alapján ítélnek oda olyan felnőtteknek, akik valami rendkívülit tettek a gyerekekért. 1979-ben az ENSZ akkori főtitkára, Kurt Waldheim hivatalos rangra emelte.

³ Nowy Świat – sugárút Varsó belvárosában