Beszélgetés Balla Ildikó díszlet- és jelmeztervezővel

 

Balla Ildikó 1986-ban diplomázott a Képzőművészeti Egyetemen díszlet- és jelmeztervező szakon. Utána az Újvidéki Színházban dolgozott, majd alapításától, 1991-től Vidnyánszky Attila rendező alkotótársa a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznál. 2004-től 2012-ig az Új Színház díszlet és jelmeztervezője. 2005-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete díszlet- és jelmeztervező valamint az iparművészeti tagozat vezetője. 2007-től a MALAT (Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága) alelnöke, 2010-től pedig alapítója és kurátora a díszlet- és jelmeztervezők éves szakmai kiállításának, a Látványtérnek.

(fotó: Kassay Róbert)

Ez az idei már a kilencedik Látványtér kiállítás…

Tíz éve született meg a gondolat, hogy felelevenítsünk egy hagyományt. A szakmánknak még a nyolcvanas években volt éves bemutató kiállítása. Mi ezt szerettük volna feleleveníteni, hogy munkánk ilyen módon is látható legyen. A megvalósult terveket mindenki láthatja az előadáson, de az a folyamat is érdekes, ahogy mindez alakul, még akkor, amikor csak a mi elképzeléseinkben létezik. Legyen látható közelről a jelmez, a tervek, a színpadképek makettjei, hogy érzékeljék a nézők, miként is születik meg a gondolatból maga a látvány.

Az első kiállítás a Palme ház összes termeiben volt, aztán Pécsett, a POSZT-on is volt bemutató, most pedig már évek óta a FUGA a helyszín.

Igen, amíg az Új Színházban voltam társulati tag, s Márta István a POSZT-vezetőségben, addig lehettünk Pécsett. Amikor gondok keletkeztek, akkor Khell Csörsz kollégám beszélte meg Nagy Bálinttal, a FUGA művészeti programigazgatójával, hogy itt kiállíthassunk. Ez most már a negyedik alkalom volt. Kiállítás ez és díjat is osztunk. Igyekszünk igazságosak lenni. A kiállítók maguk közül ítélik oda az adott évad legjobb jelmeze és díszlete díjat. A közönségdíjat pedig a kiállítás-látogatók szavazzák meg.

 

2. A Házasság Palermóban díszlete – Nemzeti Színház (fotó: Óvári Tamás)

Ez az ország különböző területein dolgozó, különböző habitusú, indíttatású tervezők közös programja. Nehéz megszervezni?

Nem egyszerű feladat, de van bennem egy közösségszervezői indíttatás. Középiskolámban pedig tanultam is hasonlót. Igazából mindig egy csapat tagjaként érzem jól magam. Úgy érzem, hogy ez a nagyobb csapatom, ez a nagyobb családom, a tervezői közösség. Mindannyiunk számára nagyon fontos, hogy lássanak minket, hogy legyen ilyen kiállítás. Ebből merítem az energiát.

Nemcsak közösséget szervez, hanem nagyon sok előadásnak a díszlet és jelmeztervezője, legutóbbi munkái például a Kiss Csaba rendezte Házasság Palermóban a Nemzeti Színházban és az Othello, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Kiss Csaba, akivel először dolgoztam, azt mondta, hogy rokokó darabként képzelte el a művet és mivel én nagyon sok olyan díszletet és jelmezt készítettem, ami régebbi korokban játszódik, ezért gondolt rám. Ennek nagyon örültem, mert valahogy tényleg úgy alakult a pályám, hogy többször terveztem olyan előadásokat, amikor valamilyen módon a kort stilizáltuk. Amikor a beregszászi színház részére találtam ki a jelmezeket meg a díszleteket, nagyon-nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnunk. Ott nagyon érdekes dolgot ötlöttünk ki, amit igazán szerettem. Korabeli jelmezeket csak apró jelzésekként csempésztük bele az előadásba, és aztán nagyon szabadon kezeltük a korokat. Akár több kort is vegyítettünk egy-egy produkcióban. Örültünk, ha egy valamilyen kornak megfelelő jelmezt meg tudtunk valósítani. Ebből indultam ki a Goldoni-előadásnál is.

3.a Házasság Palermóban – Nemzeti Színház (fotó: Birta Gábor)

Végül is nagyon szép, festői előadás született…

Pályafutásom kezdete óta nagyon szeretem a korabeli jelmezeket, és igazából negyven éve tanulmányozom őket. Értek hozzájuk, jól tudok velük bánni, és számomra az az élezet, ha ilyesmiben dolgozhatok. Nagy mesterségbeli tudás kell ezek kivitelezéséhez. Ennél a darabnál országunk jeles szabásza, Birta Gábor készítette a férfijelmezeket, aki már főleg külföldi filmeknek dolgozik, hazai megrendelésre alig-alig.

Hogyan választódott ez a pálya?

Én arra emlékszem, hogy hat éves korom óta rajzolok divatbemutatókat és ruhákat. Gimnazista koromban pszichológus akartam lenni. Mostani fejemmel tudom, hogy az akkori szándékom is megvalósult. A jelmeztervezés az egy pszichológiai fürkészés is, mert egy karaktert kell felöltöztetni. Ezt a munkát kitaláltam magamnak. Több egyetemen gondolkodtam. Lehetőségként számomra a belgrádi egyetem – én az akkori Jugoszláviában születtem – és a budapesti egyetem kínálkozott. Úgy döntöttem, hogy Budapestre jövök. Tizenkilenc éves koromban érkeztem ebbe az országba, egyedül, úgy, hogy nem ismertem senkit és semmit. Nálunk akkor szabadabb világ volt, mint itt, meg kellett ezt szoknom. A Képzőművészeti Főiskolán tanultam látványtervezést. Harmadévesen már hívtak az újvidéki színházba. Az első előadást, amiben ott dolgoztam, százszor játszották, és fölvette a tévé is. A második darab – Egy kis udvarházban volt a címe, Hernyák György rendezte – vajdasági díjat is nyert. Attól kezdve hívtak, és felajánlották, hogy legyek ösztöndíjasa a színháznak. Ott találkoztam Vidnyánszky Attilával is, őt ott fedezték föl maguknak egy nyári fesztiválon. Meghívták vendégrendezőnek, engem pedig vendégtervezőnek. Az első közös munka 1991-ben a Lüszisztraté volt. A bemutató előtt jelentették be, hogy itt háború lesz, de addigra már férjhez mentem itt, lett családom, gyerekeim, így maradtam.

 

Milyen lehetőségek várták?

Miután találkoztam az Attilával, tizenhárom évig dolgoztunk együtt. A beregszászi színház összes bemutatóját és Attilának a különböző munkáit Kassán és itthon is én csináltam. Csizmadia Tiborral együtt én szerveztem a beregszászi színház első vendégjátékait. Egyre többet dolgoztunk együtt, még az akkori Nemzeti Színházban, ahová Iglódi István hívott bennünket. Együtt mentünk az Új Színházba, ahová én leszerződtem.

Több mint húsz éve Vidnyánszky Attila rendezései figyelmet keltettek…

Elkészült Az ember tragédiája, majd a Gyilkosság a székesegyházban (T. S. Eliot), ami különböző díjakat is nyert. Ezt a kettőt nagyon szerettem. Mindketten fiatalok voltunk, és a beregszászi színház élvezetes, szabad alkotói lehetőséget adott. Közös munka volt a Bolha a fülben Kassán, majd az Új Színházban is. Attila mindig azt mondta, hogy ilyen darabot soha nem rendezne, de végül is háromszor csináltuk meg együtt. Általa ismertem meg Szergej Maszlobojscsikovot, akivel gyönyörű szép előadásokat csináltunk Debrecenben, a Toscát, a Manon Lescaut-t, előtte még az Új Színházban Shakespeare Szentivánéji álomját. Szergej grafikus- és festőművész, nemcsak rendező. A régi Új Színházban ő vitte színre az Úrhatnám polgárt és a Fösvényt. Én voltam a díszlettervező. A Fösvényt képileg fehér világban tartotta, a Toscát pedig vörösesbarnában. Nagy közös kedvencünk volt a régi Nemzeti Színház Várszínházában a Veszedelmes viszonyok (Christopher Hampton). Az is egy vörösben tartott előadás volt, Szergej látványvilágára jellemző füsttel és egy magaslatra szerelt, megmászandó ággyal. Nagyon szerettük. De dolgoztam Szinetár Miklóssal és Egon Savinnal is. Utóbbival itt is és Szlovákiában is – ő ma már a szerb színház egyik legjelentősebb rendezője. Látványában egészen más világ az övé, mint Szergejé, annak bujaságával szemben az övé visszafogott és precíz. Minden mozzanatot sokszor átgondol, és mindent pontosan, félreérthetetlenül kell megfogalmazni.

Ők módszereikben is nagyon különböző alkotók. Hogyan lehet ezeket megközelíteni?

Az első találkozás egy olyan rendezővel, akivel még nem dolgoztunk, valójában félelmetes. Ez talán az egyik legnehezebb dolog. Félelemmel indulunk még akkor is, ha az ember magabiztos már a saját munkájában, és kialakult a saját világa. De talán pont ez a saját világ segít át e félelmen,mert az új, ismeretlen helyzetben is láttatni kell a saját gondolatainkat, a saját világunkat, és el kell fogadtatni. Amit a rendező elképzel, azon belül kell magunkat elfogadtatni.

Ez nagyon egyszerűen hangzik. Minden esetben ilyen egyszerű?

Nem. Ez hónapokat vesz igénybe. Van, hogy három hónap, van hogy fél év. Például Egon Savinnál fél évig készültem egy-egy terv elfogadására. Az még nem a kivitelezés, csak a terv elfogadásáig eltelt idő. Egy teret négyszer dolgoztam át. Ugyanaz volt lényegében, csak négyszer egyszerűsítettünk. A végén teljesen szikár lett már.

Ezt milyen lélekkel lehet elviselni?

Boldogan. Ez egy olyan munkafolyamat, ami élvezetes. Ez nem bántó. A rendezők is bontogatják az elképzeléseiket, mi is, és közben együtt gondolkodunk. Ők elmondják, hogy arról, amit készítettünk, mi a véleményük, és azt gondolják tovább. Ezek nem indokolatlan változtatások. Adott volt a zöld szín például az Egon Savinnal való közös munkában. Mindvégig a zöld színen belül maradtunk, csak nüánsznyi árnyalatokat módosítottunk. Egy kicsit szürkésebb legyen, még egy kicsit szürkésebb legyen, ennyi. Még most is megvannak a mintáim. Ha egymás mellé tesszük őket, alig van különbség, és mégis.

Díszletet és jelmezt is tervez. Van, hogy mindkettőt.

Igazából a jelmezt szeretem csinálni. Jelmeztervező szerettem volna lenni, de a Képzőművészeti Főiskolán mind a kettőt együtt tanították. Az első időkben pedig díszlettel nyertem díjat, ezért a díszleteimet szerették. Készítettem többet, de pályafutásom során több jelmezt csináltam, díszletet ritkábban. Azt élvezem, amikor a kettőt együtt kell tervezni. Akkor egy egységes világot lehet létrehozni. Amikor díszletet csinálok, és az jól sikerül, az nagy öröm. Lehet, hogy azért sikerülnek jobban, mert nem évente csinálok ötöt, hanem három-négyévente egyet.

Pályája kezdete óta megváltozott a színház képekhez való viszonya. Fölerősödött a látvány a vetített képekkel, a trükkös világításokkal, és most már jobbára nem felvonásonként változó, hanem egy látványtérben játszódik az előadás.

Ez mindig attól függ, hogy a rendező mit akar. Nyilván vannak trendek, de én ezt nem élem meg nagy változásként. Igazából egy nagy koncepciót találunk meg egy előadáshoz, és ezért nincs több helyszín. Egy képként fogalmazzuk meg a látványt. Természetesen műfaja válogatja, mert az operettben és a musicalekben az is érdekes, ha a helyszín változik.

Nemcsak több műfajban, de több rendezővel is dolgozott, köztük Jiřií Menzellel…

Az egy nagyon érdekes élmény volt. Valójában mindig arra jövünk rá, hogy a rendezők nagyon is tudják, hogy mit akarnak. Van, aki ezt nehezebben közvetíti, s van, aki könnyebben. A végén mindig rájövünk mi tervezők, hogy ők nagyon pontosan tudják, mit akarnak. Jiří Menzellel is ilyen élmény volt. Az utolsó apró mozdulatig pontosan tudta, hogy mit és azt hogyan is szeretné. Nem mindig könnyű rögtön megtalálni, hogy mi van a másik fejében, de ha sikerül, az nagyon jó élmény. Menzellel is ez történt.

Jelmezeket tervez, de mások a lehetőségek, az alapanyagok. Milyen módszerekkel sikerül a megváltozott feltételek között megteremteni a korabeli világot?

Az anyagválasztás is olyasmi, amire igazából még gyerekkoromban anyukám tanított otthon. Olyan családban nőttem fel, ahol voltak otthon brüsszeli csipkék, selymek, taftok, bőrök. Ismertem a minőséget és a változatosságot. A színházban pedig mindig azokat az anyagokat kell keresni, amelyek jól mutatnak színpadon. Az ember megtapasztalja, hogy mi mutat jól. Ezért keresgéljük azt, aminek fénye van, aminek struktúrája van. Az üzletben vásárláskor vagy a katalógusból az anyagot kézbe vesszük, gyűrögetjük, fény felé tesszük. Elképzeljük, hogy milyen lesz majd fényben, gyűrve, vasalva, rakva, mit tud. Manapság nagyon sok új anyag van, aminek más a struktúrája, más a tartása. Mindig azok az anyagok az izgalmasak, amik valamit tudnak. Ebben jelentős része van annak, hogy a fénnyel milyen kapcsolatba tudnak lépni: elnyelik, visszaverik, mert ez nagyon fontos a látványban. Az anyagot magát is formáljuk, gyűrjük, keményítjük, megdolgozzuk, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell.

A színészeknek lehet szerepálma. A díszlet- és jelmeztervezőnek is van ilyesmi?

Van, igen. Például Hamletet nem csináltam, Romeo és Júliát sem csináltam soha, pedig szerettem volna. Balettet sem csináltam, pedig azt is szerettem volna. Nemigen csináltam sok operettet. Amikor pályakezdő voltam, az is megfordult a fejemben, hogy a filmhez kerüljek – akkor talán még lehetőségem is volt, hogy elmenjek Hollywoodba. De nem így alakult. Készítettem filmeket is, mint például a Keleti Pu., vagy a Kossuth kifli, ami egy hat részes sorozat volt, de itt sem tudtunk sok ruhát gyártani. A filmgyár raktárára kellett támaszkodnunk többségében, s ügyelni arra, hogy ne lehessen észrevenni, mi a raktári és mi a készített. Volt még a rövidfilm Cserhalmi Györggyel, a Láthatatlan seb. Dolgoztam Mike Keller mellett, aki Hollywoodban a hetedik legjobb jelmeztervező. Itt forgattak és hihetetlen mennyiségű eredeti jelmezt hoztak be az országba. Vele és ezekkel a jelmezekkel közelebbi kapcsolatba kerülni óriási élmény volt. Majdhogynem olyan, mint egy doktori tanulmány viselettörténetből.

4a. Lipitlotty (Eperjes Károly) jelmeze Az özvegy Karnyónéban ‒ beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

4b. Anselmo (Blaskó Péter) jelmeze – Házasság Palermóban – Nemzeti Színház (jobbra)

 

Kevesebb a nagy színház, de több a kis társulat különböző helyszíneken. Több a televíziós csatorna – több munkája van a díszlet- és jelmeztervezőknek?

Sokan küzdenek a megélhetésért. Van, akinek egyszerre több munkája van, és van, akinek hónapokig semmi. Sajnos, vidéken a színházak egyre kevésbé alkalmaznak szakembereket, használják erre az ott dolgozó öltöztetőt. A színházaknál alig van fő állású díszlettervező. a többségünk szabadúszóként létezik és próbál ismertség meg kapcsolatok révén boldogulni. Nincs egzisztenciális biztonság.

A Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társaságának a feladata ennek megváltoztatása is?

Nincs sok lehetőségünk. Ez a kiállítás is egy olyasmi, amivel arra törekszünk hogy megismerjenek bennünket, hogy a szakmának valamiféle rangot teremtsünk. Nem engedélyezték a kamarát, nem lehetünk szakszervezet. Dolgoztam amerikai produkcióban és láttam, hogyan működik ott egy szakmai egyesület. A legalacsonyabb tagsági belépési díj 5700 dollár és utána havi díj, s a keresetből is le kell adni, de onnantól kezdve az egyesület érdekvédelmi szervezetként fel tud lépni. A szerződésnél figyelembe veszik azt, hogy nem dolgozhat napi nyolc óránál többet, s ha túlóra, akkor azt meg kell fizetni. Ilyesmire nincs itthon lehetőség. Esetenként 12‒14 órát dolgozunk, sokszor többet. Van, amikor nagyon le vagyunk terhelve, utána meg nincs munka. Így. Nem könnyű pálya…

De gyönyörű…

Imádjuk. Nyilván, azért is csináljuk ilyen lelkesedéssel, szívvel, szeretettel.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes