2013-ban módomban volt ismertetni ezeken a hasábokon három közel egy időben megjelent könyvet, amelyek tárgya a mozdulatművészet. Ezek közül az egyik, a Mozdulat című egy nagyszabású OTKA-kutatás eredményeként, annak konferenciaanyagaként az életreform- mozgalmak és a reformpedagógia tárgyában jelent meg, kapcsolódva egy ugyancsak nagyszabású kiállításhoz, amely a magyarországi mozdulatművészet történetét dolgozta fel az Iparművészeti Múzeumban. 2018–19 fordulóján egy még nagyobb szabású kiállítást láthattunk, ezúttal a Műcsarnokban, amelynek részét képezte egy mozdulatművészetet érintő fejezet, és amelynek kísérő anyagaként (nem mondanám katalógusnak) még nagyobb szabású tanulmánykötet jelent meg. Ez a kiállítás és ez a kötet mintegy a korábbi kutatás folytatásaként működött „Reformpedagógia és életreform – recepciós tendenciák, intézményesülési folyamatok” című kutatás eredményeit mutatta be.

Ez a mostani kiállítás és kötet térben, időben, gondolatiságban és tematikában az előzőnél szélesebben vonja meg az ábrázolt terület határait, és a XIX. század végétől kezdve minden létező témát érint, amit az életreform és általában a civilizációkritika fogalma alá besorolhatunk. A Rejtett történetek cím alatt megfogalmazott alcím ugyan az életreform és a művészetek kapcsolatának bemutatását ígéri, de a kiállított anyag ennél lényegesen többre tör: a legkülönfélébb társaságok, csoportosulások, közösségek, művészeti és nem művészeti célok, a legkülönbözőbb életterek és tevékenységek megvalósításának, illetve ezek egymásra hatásának, kapcsolatainak filozófiai, spirituális, eszmetörténeti hátterét igyekszik bemutatni, középpontba helyezve közösség- és személyiségformáló egyéniségek, filozófusok, szellemi vezetők, próféták tevékenységét.

A kiállítás gerincét festmények alkotják, ezeket a különböző kulturális területek térben is elkülönített ábrázolásai veszik körül, a kísérő szórólap szerint egyik irányból „Az életreform fogalma”, „Új melódia”, „»Per aspera ed astra«”, „Sport, természetjárás”, „Természetgyógyászat”, „Vegetarianizmus”, „Reformruházat”, „A gyermekek környezete”, „Kertvárosok”, másik irányból „A magyarországi életreform társadalmi-kulturális tere”, „Szalonok, kávéházak”, „Újvallásos, ezoterikus irányzatok”, „Kommunák”, „Művésztelepek”, „Mozdulatművészet”, „Reformiskolák”, Ifjúsági mozgalmak” című részterületek bemutatása. A gondolatmenet a „Művészpróféták, papnők és vándorprédikátorok”, végül pedig „Az életreform »templomai«, »kolostorai« és szakrális szertartásai” című kiállításrészben csúcsosodik ki. Érdemes teljes egészében idézni a szórólap ismertetését a térkialakítás koncepciójáról: „A Rejtett történetek kiállításon bemutatott műveket és dokumentumokat vizuális egységben összefogó installáció – a mozgalmak hátterében álló teozófia és antropozófia szemléletmódját követve – az érzékfeletti szférát jeleníti meg. A teret tagoló kettős spirál olyan, a makrokozmoszban létező jel, amelynek töréspontjai az egyes evolúciós ugrásokra utalnak. A formák a szakrális mintákat követő tradíció korszakának végét jelzik, melyet lassan felvált a kozmikus szellem belülről vezérlő ereje. A harmónia káoszba hanyatlik, mindaddig, amíg az »új ember« át nem veszi a feladatot: a világban működő polaritás kiegyensúlyozását. Az installáció ezt a szellemi ívet követi. Az első teremben a hanyatló tradíció építészeti elemei málladoznak, az akadémizmusnak és a stílusépítészetnek vége, új irányok születnek. A második és harmadik teremben a falak meggörbülnek és elfordulnak; az egyenes mozgásból kibillenve, a formát bejárva érzéssel és mozgással telítődnek. Az utolsó teremben a spirál három – az önigazgató társadalom önállósuló szellemi, jogi és gazdasági szféráit jelképező – ellipszissé alakul, középen a társadalmat organikusan formáló szabad individuummal. A térsor végén Adolphe Appia 1912-es díszletének rekonstrukciója a korszak művészettemplomaira és szakrális szertartásaira utal.”

Az első ránézésre talán kuszának, egymástól távolinak, összefüggés nélkülinek tűnhető szétágazó tematikákat ez az elképzelés foglalja egybe. Van persze, ami itt-ott kilóg belőle, szellemi tartalma tekintetében nem biztos, hogy mindegyik besorolható alá, ugyanakkor bőven van, ami szerintem beleférne, de a kiállítás nem érinti, ez a koncepció mégis kétségtelenül hihetően szuggerál valamiféle átfogó, mindent felölelő egységet. Ehhez persze érdemes volt elolvasni az életreformot magyarázó bevezetőt is a baloldali első falon. Ezért aztán az általános érdeklődésen túl sokféle befogadó tudhatta magáénak a kiállítást. Az interneten fellelhető videókban buddhista tanító és magyar sámánasszony, tudós művészettörténész és aktív táncos élménybeszámolójával, ajánlójával találkozhatunk. Az egyik ilyen videóban a kiállítás látványtervezője a Gábriel arkangyal által dominált korszakból Mihály arkangyal korszakába átlépő, megváltozó, új ember környezet- és kutúraátalakító törekvéséről beszél, ezzel indokolja a kiállítás terének fent leírt kialakítását. S bár én ebből leginkább Rudolf Steinert hallom ki, az az ábra, amely a fenti szórólapon az idézett koncepció hátterét alkotja, mégis mintha egy katolikus templom alaprajzára hajazna...

Ez a szinkretikus jelleg a kor áramlatainak jellemzője, és jellemzője a kiállításnak is. Így tud magába foglalni melankóliát és életerőt, Schopenhauert és Bicsérdy Bélát, Nagybányát és Gödöllőt, Ferenczy Károlyt és Derkovitsot, antialkoholista mozgalmat és meditációt, városépítést és természetjárást, kávéházat és remetelakot. Minden mindennel összefügg, ahogy a bejárat melletti másik falon látható hatalmas kapcsolati háló mutatja, kár, hogy nem vehetjük kézbe, szívesen elbogarásztam volna rajta. A kiállítás csúcspontja a Monte Verità megidézése, azé a legendás svájci menedékhelyé/alkotóműhelyé/szabadságszimbólumé/spirituális központé, amelynek már csak a romjai léteznek, ahol ma a múltba visszavágyó zarándokok pénzére pályázó élelmes vállalkozók uralkodnak. S ott az Appia-oltár, ahol a színpad visszatér ősi formájához, szentély lesz, a szakralitás tűzhelye. A kiállítás, mely a felvázolt koncepció szerint a szakrális mintákat követő tradíció megtagadásának bemutatásából indult, új, magasabb fokú szakrális minták állításának bemutatásába torkollik.

Mindezt kifejezetten elegánsan, szellősen, áttekinthetően, jól érthető kísérő szövegekkel teszi. Ami a mozdulatművészeti szekciót illeti, a viszonylag kis térben főleg szépen elrendezett fotókkal, egy-két dokumentummal, szoborral érvényes áttekintést adott a főbb irányokról és szándékokról. Bőséggel csatlakozott mindehhez számos kísérőprogram, táncos és beszélgetős, konferenciás és tárlatvezetős, egy-két órás és egész napos, waldorfos és Monte Verità-s. Külön kell szólni a tanulmánykötetről, amely nem kínált vezérfonalat a látottakhoz, ellenben hatalmas háttéranyagot ad a témához. Az életreform magyar és külföldi kutatói elképesztő mennyiségű szakirodalmat vonultatnak fel benne, a továbbtájékozódás érdekében különösen hasznos a személyeket, helyszíneket, koncepciókat, mozgalmakat ismertető kislexikon-fejezet. Az egyébként nem olcsó, de nagyon míves kiállítású tanulmánygyűjtemény így kézikönyvként remekül használható, bár aki keresi, nem tudom, hogyan jut hozzá, mert a kiadóként jegyzett intézmények – MMA és Műcsarnok – egyikének a honlapján sem találom a „Kiadványok” menüpont alatt, sem bármelyik köz- vagy érintett felsőoktatási intézményi könyvtár katalógusában – remélhetőleg a múzeum könyvesboltjában továbbra is kapható (bár az online vásárlás e sorok írásakor éppen ott sem működik).

Lenkei Júlia