Gerhart Hauptmann: Patkányok – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Zavarbaejtő díszlet lepi meg a nézőt, aki belép a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház stúdió termébe, hogy megnézze Gerhart Hauptmann Patkányok című darabjának előadását. Mintha a Sixtus-kápolna nagy szemközti fala nézne ránk, az Utolsó ítélet. Az eredeti kép közepén ott van a jó húsban lévő Krisztus, aki körül meztelen testek forognak-pörögnek, ki lefele, a Pokolba, ki felfele, a Mennybe. A marosvásárhelyi színház színpadán a kép közepe helyén üresség tátong. Ott látjuk majd a játékot, a Hauptmann által patkányoknak nevezett szerencsétlenek egymásba fonódó, sehova sem vezető történeteit. Az idő és a hely a lehető legtávolabb van a reneszánsz Rómától, melynek erotikus, izgató világát az előadás erőteljesen megidézi. Csábító mosolyú, vonagló fiútestek fogják körbe szőlőfürtként a berlini bérkaszárnya gangját, ahol senki sem boldog, senki sem elégedett, mindenkinek az kell, ami nincs. A középpontban egy anya, akinek meghal a gyermeke, s hogy becsapja férjét, meg saját magát, elszerzi egy lengyel szolgálólány éppen akkor született gyermekét. A szolgálólány adja is, meg nem is a gyermeket, de a kasszától való távozás után már nincs reklamáció. Szörnyű körülmények között hal meg, látjuk, halljuk, ahogyan az álanya öccse megerőszakolja, majd megfojtja. Párhuzamként ékelődik a játékba egy másik történet, melynek kevésbé patkányszerű hősei az állami státuszra ácsingozó színigazgató, a felesége, a lánya és annak kövér, a lelkészségből színészségre áhítozó fia.

Mindegyik színész nagyszerű. A darab alapszíne eredetileg a szürke lehetett. A rendező, Zsótér Sándor ezt a szürkeséget bontotta meg merészen, aminek eredményeként az első rész színpompás, érzékekre ható, a második rész fád, színtelen lett. A szétválasztás, a megkülönböztetés arra figyelmeztet, hogy a rút csak a szép háttérben válik riasztóvá, a patkányok a pávák között lesznek undorítóak. Hauptmann XIX. század végi Berlinje lehetne éppen Bécsben, Budapesten, Moszkvában is. Közép- és Kelet-Európa nagyvárosai ekkor szippantották fel a vidéken fölöslegessé vált munkásokat, akiket Marx korábban proletároknak, Hauptmann később patkányoknak nevezett. A darabot nézve azonban egy percig sem gondolhatjuk, hogy Hauptmann-ból hiányzik az empátia. Kétségtelen, hogy Marx-szal ellentétben nem hiszi s nem hiteti el, hogy hősei valaha is történelmet formálnak majd, forradalmat visznek véghez, s kikiáltják a diktatúrát, mely véget vet sanyarú sorsuknak, kisajátítja kisajátítóikat.

Kádár Noémi, Fülöp Bea, Galló Ernő és Berekméri Katalin (fotó: Bereczky Sándor)

A színpadon látott, patkányoknak nevezett emberek szánandóak. Csapdákban vergődnek. Nem tudják, hogy kik állították a csapdákat, Hauptmann sem tudja, s mi nézők, több mint száz év múlva sem tudjuk. Az előadás ereje ebből a nemtudásból ered. A rendező kísérletet sem tesz arra, hogy letépje a nem tudás fátylát a szereplőkről. Hagyja, hogy tébláboljanak sorsuk útvesztőiben. A nézők sem tudnak meg senkiről semmit. A gyerekcsere bulvárlapokba való morbid és abszurd története követhetetlen és bonyolult. De a nézőnek nem is kell törnie a fejét, hogy ki, mikor, hol kit és miért ölt meg, hiszen számára legalább ott a pompa, a fény, a vonagló androgün szeráfok és kerubok, akikben gyönyörködhet, miközben hallja a megszomorítottak és megalázottak mocskos beszédét.

Az igazi kontraszt nem az előadás első és második része között van, hanem a színpad és a nézőtér között. A Kisszínház kis nézőterébe érkező nézőket a színház uniformisába öltöztetett csinos fiatal lányok terelgetik helyeik felé, gondosan ügyelve arra, nehogy bárki is túl közel kerüljön a színpadhoz, ne rúgjon bele a színpadot megvilágító fénytesteket összekapcsoló hálózatba. A határ a színpad és a nézőtér között messze több mint technikai. Hauptmann egykori nézői még találkozhattak a patkányoknak nevezett proletárokkal Berlin külvárosaiban. Az előadást az a kérdés teszi igazán izgalmassá, hogy ha patkánylétre kárhoztatott emberek ma már Közép- és Kelet-Európában nincsenek, akkor kik léptek a helyükbe? Mert nyilván vannak ma is, akikre nem a Menny, hanem a Pokol vár a végső leszámoláskor. A különbség talán abban van, hogy Hauptmann korában, a XIX. század végén, Németországban tudni lehetett, hogy a földi életben ki születik patkánynak, s ki nem. A XXI. század elején, Közép- és Kelet-Európában eltűntek a határok, leomlottak a válaszfalak, amelyek mentén egykor az emberek elhelyezkedtek a társadalom Mengyelejev-rendszerében. A mai posztkommunista közép-kelet-európai világban bárkiből lehet patkány, akár akarja, akár nem. A színházban tudtunkra adják, hogy nem lehetséges az átjárás, de amint kilépünk a színházból, ki az utcára, az életbe, azonnal megérezzük, hogy a patkányok mi magunk vagyunk/lehetünk.

Csepeli György